Flowers ​for Algernon 95% 87 csillagozás

Ennek is elérkezett az ideje, hogy végre elolvassam a híres-nevezetes Flowers for Algernont. Annak ellenére nem került rá sor eddig, hogy egyébként lépten-nyomon belebotlok, főleg, amióta több sci-fit olvasok.* Úgyhogy mostanra már viszonylag kíváncsi lettem erre a regényre. Ezt csak fokozta az értékelések 95-96%-os átlaga, hogy Nagy könyv, na meg, hogy annak ellenére, hogy nem kifejezetten sci-fi, az eredeti novella Hugo-díjas, a regény pedig Nebula-díjas, itt a molyon pedig a 2. legjobb sci-fiként tartják számon.
Az író nagyon jól megtalálta a mondanivalója átadásához leginkább illő formát, a megvalósítás pedig szintén nem hagy túl sok kívánnivalót maga után. A történet ráadásul, mint számtalan értékelés bizonyítja, arra is alkalmas, hogy az olvasó bevonódjon, azonosuljon a főszereplővel, és elérzékenyüljön. Nálam erre valószínűleg azért nem került sor, mert – feltételezem – tudat alatt már eleve készültem arra, hogy ennek nem lesz jó vége. Persze, az is lehet, hogy a kő szívem az oka.
De egyébként a regény nagyon tetszett, és nagyon tudtam élvezni még úgy is, hogy nem engedtem, hogy kellőképpen bevonódjak ahhoz, hogy érzelmileg megérintsen. Tudtam értékelni azt, hogy a szerző nem akar olcsó megoldásokkal élni, és a könyvben felvonultatott szereplők is nagyon hitelesen hatottak, és a történet egyetlen pillanatra sem megy át giccsbe, pedig lett volna rá alkalma: spoiler Mintha erre a szerző kifejezetten odafigyelt volna. Csak azt sajnáltam, hogy miközben Charlie eljut az IQ skála 2. percentilisétől tulajdonképpen a csúcsra (érdekességképpen az emberiség 0,1%-ának magasabb az IQ koefficiense 145-nél – spoiler), nagyon kevés időt töltött el az átlagemberek szintjén. De ettől eltekintve érdeklődve olvastam, ahogy a szerző az intelligencia, a moralitás, a boldogság, a bölcsesség, az érzelmi intelligencia összefüggéseiről írt.

Ui: Friss fejlemény, hogy Keyes is kapott plecsnit a molytól. Én már nem merem felelősséggel kijelenteni írókról, hogy biztos olvasok még tőlük, de ez azért növeli a valószínűségét. Már, ha egyébként egy jó első találkozás nem lenne kellő biztosíték arra, hogy nyitott legyek az eshetőségre, hogy kézbe vegyem másik könyvét is. :)

* Ha máshogy nem, hát úgy, hogy valaki kijelenti, hogy ez nem az.

Azért adtam ennyi csillagot, mert ez nem az a mézesmázolós könyv, ami lehetett volna. Charlie az IQ-ja növekedésével vált egyre kevésbé szimpatikussá, egyre arrogánsabbá és önzőbbé, aztán a végén spoiler egy gyökér lett belőle. Ebben az a jó, hogy teljesen megértem – a frusztrációját, a keserűségét, és hogy az értelmi képességnek az érzelmi képességhez oly’ kevés köze van. Mert hiszen lehetett volna ez egy habos-babos történet is az ifjú zseni kutatómunkáját csodáló tudományos körökről, jóban-rosszban kitartó, örök szerelemről, könnyes családi összeborulásról és a társadalomról, ami ráébred, hogy az értelmi fogyatékkal élők is ugyanolyan emberek, mint akiknek jobb kátyát dobott a gép, csak azt Daniel Keyes nem nyomta volna le a torkomon. Szóval azzal együtt is, hogy kicsit darabosnak találtam Charlie fejlődését és néhány eszmefuttatásal nem értettem egyet, és hogy nem tudtam egyfolytában nem a Kutyaszívre gondolni, ami amúgy önmagában sokkal jobban tetszett, ez egy majdnem ötcsillagos könyv, ahol az a szereplő, akinek a fájdalma tényleg érzelmi szinten fog meg, egy kisegér.

Nem tudom hogyan tudtam ennyi ideig elkerülni ezt a könyvet, pedig ennek kötelezőnek kéne lennie iskolában is (most jön a csavar, tuti az, csak nem tudok róla). Furcsa erre a könyvre sci-fi-ként tekinteni, mert annyival több minden volt benne, hogy a végére egészen elfelejtettem, hogy egy sci-fi mesterművet olvasok. Fantasztikus volt, első sortól az utolsóig (az az utolsó sor!), olyan tökéletesen felépítve, hogy abban egy felesleges betű nem volt. Nagyon szépen megírt, és nagyon értékes (pedig nem szoktam ezzel a szóval dobálózni) történet volt, gyönyörűen felépített ívvel, és mesterien alkalmazott író eszközökkel, amiken keresztül végig nagyon hiteles és felkavaró volt Charlie története. Mondanám, hogy sok ilyen könyvet szeretnék olvasni, de ez a könyv túl különleges volt hozzá, hogy minden bokorban teremjen belőle.

Nehéz szavakba önteni, mi kavargott bennem a történet olvasása során, milyen érzéseket tapasztaltam meg – a remény, a kitartás, az igazság és az emberség érzéseit. Általánosságban véve nem vagyok nagy sci-fi rajongó, bár az utóbbi időben egyre gyakrabban kerülnek a kezembe ilyen könyvek – főleg olyanokat választok, amelyek inkább az emberi oldalra fókuszálnak, mintsem a tudományos oldalra. Pontosan ilyen ez a történet is, és ahogy a világunkat személem, megkockáztatom, hogy nem is vagyunk nagyon messze attól a világtól, ami a sci-fiben megjelenik. Így vagyok Algernonnal is.
A történet középpontjában Charlie Gordon áll, akinek IQ-ja mindössze 68, így csak abban reménykedhet, hogy söpörget majd egy pékségben. Egy szép napon meghívják, hogy vegyen részt egy olyan kísérleti eljárásban, amit eddig csak állatokon teszteltek. Ennek eredményeként Charlie fokozatosan zsenivé válik és lehetősége nyílik arra, hogy az az ember lehessen, aki mindig is lenni akart.
De az intelligenciának ára van. Charlie hamar rájön, hogy azok az emberek, akiket régóta ismert, nem azok, akiknek eddig hitte őket. Korábban azt gondolta, hogy a nevetés csak a barátságosság jele, de most rájön, hogy az csak gúnyolódás volt. Azt mondják, hogy az intelligencia nagy részben a jó memóriáról szól – és Charlie Gordon ezt a saját bőrén tapasztalja meg. Az elfeledett emlékek visszatérnek, és fájdalmat okoznak.
A „Flowers for Algernon” sok mindenről szól: a mentális fogyatékosságról, az emberi természetetről, az intelligenciáról, az életről. Néha feldühített az emberek visszataszító viselkedése.
Bár Charlie intelligenciája túlnő egy átlagos emberén, érzelmileg még mindig nagyon is gyermeki és olyan dolgokat kell megtanulnia, amiket mások már régóta tudnak. Nem érti, mi történik, amikor szexuális vonzalom ébred benne egy nő iránt, és gyakran nem érti, miért mondanak az emberek valamit, miközben valójában teljesen mást értenek alatta. Ez egy nagyon szomorú történet és nagyon elgondolkodtatott. A befejezés pedig összetörte a szívemet.

Ezt a kötetet szívesen látnám az 1001-es listán! Vagy olyan listán, amelyen az életünk során kihagyhatatlan kötetek szerepelnek. Nagyszerű alkotás!
Olvastam már történeteket, amelyek egy retardált, nem egészen 70-es IQ-val rendelkező szereplőt is megszólaltattak, de az esetek többségében csak bárgyú zagyvaságot vagy értelmetlen mondathalmazokat eredményezett a próbálkozás. Keyes hitelesen ábrázolja ezt a karaktert is, mondatai egyszerűek, de remekbeszabottak. Szenzációs a történet és mesteri a kivitelezés. Az első oldalaktól kezdve tudtam, hogy kedvenc lesz a regény annak ellenére, hogy maga cselekmény nem okozott különösebben nagy meglepetést. Az író stílusa lenyűgöző, az angolul értő olvasótábornak mindenképpen az eredeti angol nyelvű regényt ajánlom. Igazi csemege!
Keyes műveit mindenképpen keresni fogom a jövőben.

Kimondottan jó ötlet volt angol nyelven olvasni!
Bravúros a faék egyszerűségű, hibákban bővelkedő szöveg, amely Charlie IQ-növekedésével párhuzamosan egyre összetettebbé és nyelvtanilag egyre helyesebbé válik.

Ez a történet egy különleges felnövéstörténet, Charlie (ki)útkeresése a labirintusból. Emellett szól a szellemi fogyatékosok és a társadalom viszonyáról, kapunk egy elég plasztikus képet arról, hogy milyen lehet alacsony IQ hányadossal az élet. Vergődés a családban, küszködés a „gyógyulásért”, megértés és elfogadás hiánya a családban, professzionális segítség igénybevétele (fogyatékos személyek otthonában való elhelyezés – ergo a családod lemond rólad), jó eséllyel munkavállalás, ahol úgyis mindig rajtad nevetnek, téged szivatnak. :(

Először azért potyogtak a könnyeim, mert megrázott, hogy valaki képes egy ilyen megjósolhatatlan kimenetelű kísérletnek alávetni magát csak azért, hogy (ki tudja, mennyi ideig – feltéve, ha egyáltalán…) okos lehessen. Azért ehhez kell bátorság és felgyülemlett fájdalom, rossz élettapasztalat.

Fantasztikus könyv.

„Its easy to have frends if you let pepul laff at you.” – írja Charlie Gordon a regény angol nyelvű változatának végén. Számomra talán ez a gondolat foglalja össze legjobban a történet lényegét, amely harmadik olvasásra is ugyanolyan megrázó és elgondolkodtató, mint elsőre volt.

Kíváncsi voltam, hogy egy olyan regénynél, amelynél ennyire lényeges a nyelvi megformáltság, a szóhasználat, a helyesírás, a betűzés, milyen is lehet az olvasói élmény eredeti nyelven. Arra számítottam, hogy „nem fog akkorát ütni”, mint magyarul, de tévedtem. Ugyanúgy előjött minden: a merengés az emberi természeten, a düh, a harag, amelyet akkor érzünk, amikor MI értjük, mi történik Charlie körül, miközben Ő MAGA nem (ebben a megoldásban a regény hasonló pl. a Sorstalansághoz), az öröm, amikor a műtét után felfedezi maga körül a világot, majd a fájdalom, a torokszorító érzés, miközben tehetetlenül figyeljük, hogyan süllyed vissza abba az állapotba, amely a műtét előtt is jellemezte őt.

A regény keretes szerkezetű, Charlie állapota foglalja keretbe, mely a regény elején és végén ugyanaz. Emellett a kerethez tartoznak még a nyelvi megformáltság szintjeire utaló markerek is: Charlie leírásainak szándékosan nem mindig túl sokat mondó tartalma mellett sokszor ez segít nekünk felfedni és értékelni a főhős valódi állapotát. Egészen torokszorító érzés lesni a regény vége felé, hogy mikor kezd egyszerűsödni a nyelvhasználat, mikor jelennek meg újra az első infantilis kifejezések, tűnnek el az aposztrófok ("its", „I dint” stb.), és jut el a főhős ismét arra a szintre, ahonnan elindult.

A megdöbbenés és a fájdalom azonban számomra nem vegytiszta a regény végén. Ha akarom, ha nem, nem lehet nem észrevenni a szándékos szerzői megoldást, nem lehet nem felfigyelni arra, hogy a zárlatba optimizmus is vegyül. Nem is kevés. Először is Charlie nem keveset hagy maga után, és most nem a „kézzelfogható” eredményeire, a „piano concerto”-ra, vagy a tudományos cikkére gondolok. Sokkal inkább arra, hogy minden környezetében élőre hatással volt, mindenkit megváltoztatott. A legmarkánsabban akkor érezhető ez, amikor a pékségbe való visszatérése után Frank és Joe megvédik attól az alaktól, aki ugyanúgy próbál belőle hülyét csinálni, mint ők tették korábban. Ők tehát gyökeresen megváltoztak, Alice-ről és Dr. Strauss-ról nem is beszélve. Rendkívül fontos az is, hogy a főhős optimizmusa, küzdeni akarása, életigenlése ugyanúgy megvan, sőt, talán erősebben is érezhető, mint a regény elején.

A szerző egyébként mesterien felépítette regényét. Mindent oda helyez, ahol a leghatásosabb, mégsem válik hatásvadásszá, ezért is hatalmas élmény, ahogy már az elején azonosulunk a főszereplővel, vele együtt fedezzük fel az őt körülvevő világot a műtét után, látunk bele az emberek valódi jellemébe, tetteik mozgatórugójába. Ide tartoznak a regény átszövő pszichológiai, pszichiátriai, irodalmi, bibliai utalások is, ezen ismereteinket Keyes mind mozgósítja. Elég csak a baljóslatú véget előre megjósoló Fanny Birdenre gondolnunk, aki rezonőrként fogalmazza meg, hogy mekkora hiba volt a „tudás fájáról enni”. És hogy mennyivel boldogabbak lennénk anélkül. A szerző ezzel a maga nézőpontjából a „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” ősrégi kérdését is megválaszolja. Persze nem muszáj vele egyetérteni, de a regény elolvasása után nehéz erre a kérdésre más választ adni.

Charlie valóban boldogabb volt az operáció előtt, és talán ezért oldódik némileg a regény zárlatának megsemmisítő hangulata is: még ha nekünk a szívünk szakad is meg érte, be kell látnunk, hogy Charlie hátralévő élete sokkal boldogabban telik majd, mint sokunké. És ez az, amit érdemes szem előtt tartani.

Zseniálisan megírt könyv! Már nagyon régóta várólistás volt és sokszor ajánlották, most már értem miért. Egyedi a maga nemében!

Én ritkán szoktam sírni a könyveken, és csak akkor, ha a könyv tényleg megérdemli. Hát, ez többszörösen megérdemli. Miután befejeztem, arra gondoltam, hogy meg akarom ölelni Charlie-t, amiért ilyen hősiesen viselte el a történéseket. A következő gondolatom pedig már az volt, hogy inkább DK-t kellene szorosan magamhoz szorítani, de amikor rájöttem, hogy ő már nincs az élők sorában, még jobban kiborultam.
Átfuttattam az ujjaimat mégegyszer a sorokon, néztem, ahogyan Charlie írásai egyre kifinomultabbak lesznek, aztán ugyanez megtörténik visszafelé. Mindenkinek ajánlom elolvasásra, mert hihetetlen egy történet; olyan érzelmeket mozgatott meg bennem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Fay pedig olyan teremtés, hogy ő egy külön könyvet érdemelt volna. spoiler
Voltak részek, amiket megmosolyogtam, viszont egész végig bennem volt egy bizonyos fojtogató érzés, mert tudtam, hogy valami szörnyű fog történni. A befejezés ennek ellenére nem lett teljesen szörnyű: inkább mondanám keserédesnek, hiszen Charlie megkapta azt, amit okosként sosem. És bebizonyította, hogy a barátok nagyon fontosak az ember életében: lehetsz okos vagy buta, a barátokra mindig szükségünk van.
Leginkább annál a jelenetnél bömböltem, amikor spoiler
Ez a könyv elérte, hogy rosszul érezzem magam, és szégyelljem azt, amit az emberek tesznek a kissé butácskábbakkal. Jól tudom, milyen az, amikor különálló részként tekintenek rád, valakire, aki nem illik bele teljesen a társadalom kirakósába.

Röviden: annyira jó!!!!!!!!!!!!!!
Kevésbé röviden:
Igazán megfogott ez a könyv, minden sorát faltam. Minőségi irodalom. Van mondanivalója, érzelmi tartalma, és komoly emberi kérdéseket feszeget. Már stilisztikai szempontból is nagy kihívás lehetett az írónak, ahogy visszaadja az értelmileg retardáltból zsenivé váló ember monológját, nem is beszélve az ehhez tartozó lelki folyamatról. Nagy alkotás.