Senki sem tud olyan tehetségesen írni ma a középszerűségről, mint Daniel Kehlmann. Az Én és Kaminski a világhírű szerző első átütő sikere, lendületes szatíra a szerző kedvenc témáiról: a kortárs művészeti szcéna belterjességéről, az önmegvalósítás lehetőségeiről és a történetek váratlanságáról.
Egy eltökélt fiatal újságíró és egy idős festőművész különös kapcsolatáról szól ez a könyv: Sebastian Zöllner élete nagy dobását reméli attól, hogy könyvet ír Manuel Kaminskiról, az elfeledett legendáról. A zsémbes, vak öregurat azonban jóval nehezebb kiismerni, mint elsőre tűnik: egy idő után már nem tudni, ki keveri a lapokat.
Magyarországon is nagy sikerrel vetítették a regényből 2015-ben készített filmet, amelyet a Good Bye, Lenint is jegyző Wolfgang Becker rendezett, Daniel Brühl főszereplésével.
Én és Kaminski 63 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2003
Enciklopédia 4
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 13
Kívánságlistára tette 12
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
Zöllner, az újságíró felbaktat a hegyre Kaminskihez, a felkapott vak festőhöz (aki vagy azért lett felkapott, mert megvakult, vagy… hááát, mondjuk valószínűleg nem a felkapottság miatt vakult meg…), hogy közösen dolgozzanak annak önéletrajzán. Ismerős alaphelyzet, de Kehlmann ezt a szimpla mester-tanítvány alaphelyzetet fondorlatosan kiforgatja azzal, hogy elbeszélője, Zöllner a világirodalom egyik legtenyérbemászóbb, leggerinctelenebb, legegoistább* elbeszélőinek egyike (és ezzel mintha maga sem lenne tisztában) – ezen tulajdonságaival pedig úgy magára húzza az olvasó figyelmét és indulatát, hogy teljesen el is lopja a show-t Kaminskitól, a kötet elméleti központjától. Lám, egy senki is beárnyékolhat egy zsenit – gratulálunk, Herr Zöllner.
Akad bőségesen jel arra, hogy ez egy ifjúkori zsenge – a kötet rövidségéhez képest túlságosan elnyúlik az, amit bevezetésnek tekinthetünk, így maga a road movie (Zöllner és Kaminski közös utazása a festő múltja felé, vagyis a „lényeg”) sajátosan befejezetlennek tűnt. Meg aztán az újságíró figuráját is lehetett volna vékonyabb ecsettel festeni… Mindazonáltal élveztem – egy szemtelenül tehetséges író megoldása egy képzeletbeli vizsgafeladatra a kreatívírás-tanfolyamon: „Alakíts ki az olvasóban erős viszonyulást egy szereplődhöz, spoiler. Terjedelem: max. 200 oldal.”
* Már a cím is: Én és Kaminski, nem pedig Kaminski és én.
Most megint úgy érzem, hogy én megyek szembe az autópályán, de nekem ez a könyv kifejezetten tetszett. Lehetséges, hogy azért, mert nagyjából egy éve láttam a könyvből készült filmet Daniel Brüll parádés alakításával és még élénken élnek bennem a képkockák, mindenesetre most is remekül szórakoztam ezen a furcsa road movien-n.
Adott egy történet, ahol szinte lehetetlen eldönteni, hogy vajon melyik főszereplő a kevésbé antipatikus és a mellékszereplők is egytől egyig teljesen ellenszenves figurák.
Daniel Kehlmann ironikus kisregényében semmi sem az, aminek elsőre látszik, vagy éppenséggel nem látszik. Mindentudó narrátorunk bár igyekszik elhitetni velünk (de főként magával), hogy ura a helyzetnek, valójában az elfeledett, idős, magatehetetlen, vak művész az, aki mozgatja a szálakat. Már ha vak egyáltalán, vagy inkább a közönség az, aki elhiszi, hogy azt látja, amit látni szeretne.
A művészet, az újságírás és az ötperc hírnév világának görbe tükrében minden karakter szinte önmaga paródiája, melynek tetőpontja Kaminski fiatalkori szerelménél tett látogatás a Milliós játék című tévéműsorral a főszerepben. Sebaj, a show megy tovább, Sebastian Zöllnerrel, vagy Kaminskivel, vagy valaki egészen mással, ez már az olvasó képzeletére van bízva.
Bár kétségkívül inkább egy írói ujjgyakorlat ez a könyv, mint egy szépirodalmi remekmű, de néhány órás kikapcsolódásra tökéletes választás.
Ez tulajdonképpen egy kannibáltörténet. Sebastian, a törtető riporter mindenkit igyekszik felfalni a környezetében. Nem Hannibal Lecter módjára, de nem kevésbé kíméletlenül. Nem májat, vesepecsenyét és combhúst fal be áldozatairól, hanem csak lakást, megbízatást, hírnevet, de ettől még egy csöppet sem lesz szimpatikusabb. Nyilván a médián keresztül lehet a leglátványosabban szemléltetni ezt a kannibálmentalitást, de valójában már az egész társadalmat átitatta ez a ragadozóösztön. A regény második felében Sebastian is rádöbben, hogy nincsenek már bárányok, itt csupa ragadozó vadászik egymásra.
Gyors, pörgős regény, olyan főszereplővel, akinek már néhány oldal után aktuális lenne beverni az orrát. Egyébként valamennyi szereplő telitalálat. Logikus a történet vezetése, mégis érzek egy hangyfaxnyi csalódottságot, mert ez a majdnem tökéletes történet már csak valami váratlan csattanót igényelt volna.
Talán azért láttam az indokoltnál moziszerűbbnek az egészet, mert a fülszöveg elárulta, hogy a Good Bye, Lenin! rendezője filmre vitte, és úgy látszik a kedvenc főszereplője Daniel Brühl. Persze a trailert is megnéztem egyszercsak, mert elkezdett gyanús lenni, mintha az itteni Sebastian az ottani Alexander lenne maga, csak eltelt közben tíz-tizenöt év kb. Semmi ilyesmiről nincs szó természetesen, hacsak nem kezdünk generációs problémákról beszélni: az egyik pontosan azért esetlen, mint a másik. Viszont ennyi erővel bárkire rá lehet ismerni: nem hajszoljuk-e az illúzióinkat a nevetségességig, főleg ha végig ott van előttünk a madzagra kötött sültkolbász, mögöttünk meg az elvárás.
A műfaj szerintem szatíra, ha nem egyenesen pikareszk. Közben úgy építkezik, mint egy krimi, ki is derül a végén (útközben is kicsit), hogy ki és mi a bűnös, a főszereplőnk pedig egy nagy élettapasztalattal lesz gazdagabb.
Kaminski egy ponton elmeséli, hogy el szokott rajta gondolkodni, hogyan lehetne megfesteni egy vonatutazást. Arra jutott, hogy úgy, ahogy emlékszünk rá, a lényegbe belesűrítve. Nos ezt a regényt ha valaki vászonra akarná vinni, az utolsó nagyjelenet lenne (a lényeg), egy tengerpart, egy öregemberrel meg egy fiatallal, és a fiatal megteszi, amit meg kell tennie. Mert azért nem ostoba, legalábbis fejlődőképes.
Komolyan, már kezdtem félni az utóbbi időben, hogy valami baj van velem, mert elég sok könyvet hagytam félbe, nem érintettek meg, érdektelenek voltak a számomra, nem tudtam lemerülni bennük, hogy aztán megváltozva bukkanjak elő belőlük (Amelia Nothomb után szabadon). De aztán itt van ez a könyv. Undok, rámenős, piszok karrierista az egyik főhős, a másik egy félig szenilis(nek tűnő) öreg festő. Mégis, mi érdekes lehet ebben? És mégis megfogott, olvastatta magát, mondanivalója is van a számomra, szóval megnyugodtam. Úgy tűnik, találni fogok még olyan könyveket, amelyek nagyon fognak tetszeni a jövőben, még ha nem is túl sok.
A meglehetősen undi újságíró karakterből sikerül egy kedvelhetőbbet varázsolnia a történet végére Kehlmannak, miközben megtudhatunk egysmást a modern festészet érdekesen belterjes világáról. Tetszett a stílusa, jól passzolt az életunt íróhoz a halálvágyó festő karaktere, de én még olvastam volna tovább a történetüket! :))
Úgy bírom ezt a Kehlmannt – nem mintha bármelyik könyvétől is teljesen el volnék ájulva, de eddig mindegyiken remekül szórakoztam. Az meg szerintem tényleg tehetség, amikor valaki mindenféléről tud szórakoztatóan írni (úgysincs kedvem folyton a komolyan-vett valóságról olvasni). Bőven elég egy ilyen kicsit-cseles történet, amiben nem is az a főszereplő, aki a főszereplő, meg amiben nem is az a lényeg, ami a lényeg. Tiszta valóságos, komolyan.
Az utolsó hat-nyolc oldalt leszámítva, amin el is aludtam, imádtam. Még mindig ő a kedvenc íróm. A karikatúra rajzolás azt hiszem egy nehéz műfaj, de mindez írásban talán a legnehezebb. Kehlmannak nagyon jól megy. Talán azért is szeretem annyira, mert pont azokat az embereket rajzolja így meg, akik engem is foglalkoztatnak valamiért, vagy mondjuk inkább, legjobban idegesítenek. Bosszankodás helyett azonban én is jobban kedvelem kifigurázni őket, de nekem persze nem megy olyan jól, mint neki. Valószínűleg ezért is szeretem.
Szerintem ez egy jó, megbízható könyv. Elsőre stílusgyakorlatnak tűnt, de azért aztán feltűnt az is, hogy van benne csavar, már ami a nyelvi megformáltságot illeti. A történet egyszerű, már leírták mások előttem, és azt is, hogy ez a nem-bonyolultság van, akit kielégít, van, akit nem. Engem nem untatott, mert szerintem jól ábrázolja azt a fajta személytelenséget és „csaklegyenmeg”-kényszert, ami manapság az újságírókat jellemzi. A zárás valóban közhelyszerű, de őszintén, milyen más zárása lehetne? Az a rész, ahogy Kaminski örök szerelme reagál a dolgokra, ahogy a karakter kissé szenilis alakja megjelenik a könyvben, az ott felépülő tragikomikum kifejezetten izgalmas, és működik csak nem tudtam eldönteni, hogy néha a szívem facsarodik meg, vagy csak a gyomrom. Annak örültem, hogy nem hosszabb, mert ennyi pont elég volt. A kiadást külön dicséni kell, mert nagyon olvasható, lendületes formátum.
Népszerű idézetek
– Például akartam csinálni egy önarcképsorozatot, de nem a tükörképem, vagy fényképek, hanem a magamról alkotott képzet alapján. Senki sem tudja magáról, hogy néz ki, teljesen hamis képünk van önmagunkról. Ezt az ember rendszerint mindenféle eszközökkel próbálja kompenzálni. Ha viszont az ellenkezőjét tesszük, és ezt a hamis képet festjük meg, mégpedig a lehető legpontosabban, részletesen, minden jellegzetes vonással…! – Az asztalra csapott. – Arckép és mégsem az! El tudja képzelni? De nem lett belőle semmi.
139. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Sienna Cole: Lefelé a folyón 89% ·
Összehasonlítás - Nora Roberts: Biztos menedék 87% ·
Összehasonlítás - Chris Carter: Vadász 93% ·
Összehasonlítás - R. Kelényi Angelika: Képtelen Kréta 91% ·
Összehasonlítás - Sienna Cole: Az ígéret szép szó 92% ·
Összehasonlítás - Benyák Zoltán: A nagy illúzió 89% ·
Összehasonlítás - Michel Bussi: Fekete vízililiomok 88% ·
Összehasonlítás - David Nicholls: Mi 88% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: Egy párizsi apartman 88% ·
Összehasonlítás - Donna Tartt: Az Aranypinty 87% ·
Összehasonlítás