A ​Beerholm-illúzió 57 csillagozás

Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Fiatal férfi ül a tévétorony kilátóteraszán. Nagyon úgy fest a dolog, hogy le fog ugrani, de előbb még elmeséli az életét. Ő Arthur Beerholm, a világ legünnepeltebb mágusa. A jóságos nevelőszülők házában töltött gyerekkor, a svájci internátusban végigunatkozott évek, a tévelygések és gyötrődések korszaka után végre eljött a siker, amelynek csúcsán éppen arra készül, hogy kilépjen a kétszáz méteres mélység fölé. Amit tervez, nem öngyilkosság, hanem élete legnagyobb, végső mutatványa, egyenes következménye mindannak, amit megtanult és átélt. Mutatványainak tétje ugyanis a tökéletes illúzió: a varázslat, amely magát a mágust is elvarázsolja.

Az Én és Kaminski és A világ fölmérése című, Magyarországon is példátlan sikert aratott regények szerzője mindössze huszonkét évesen írta meg első könyvét, Arthur Beerholm történetét, megmutatva bravúros elbeszélői technikáját és fanyar humorát csakúgy, mint a különös tehetséggel megvert és megáldott emberek iránti vonzalmát.

Eredeti megjelenés éve: 1997

>!
Magvető, Budapest, 2018
248 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436808 · Fordította: Fodor Zsuzsa
>!
Magvető, Budapest, 2018
248 oldal · ISBN: 9789631437140 · Fordította: Fodor Zsuzsa
>!
Magvető, Budapest, 2008
248 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426274 · Fordította: Fodor Zsuzsa

Enciklopédia 11

Szereplők népszerűség szerint

Merlin · Nimue


Kedvencelte 7

Most olvassa 4

Várólistára tette 30

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

A bűvészek céhét mindig izgalmasnak találtam: a sóbiznisz flitteres zakós vásári komédiásai mögött ugyanis (akik szűzlányokat fűrészelnek ketté és nyulakat húznak elő a cilinderből) valami mélységes titok, valami mágia bújik meg, vagy legalábbis kell megbújjon – hiszen aligha bámulná különben bárki is őket. Vágyunk, hogy a „szellem előírhassa az anyagnak, hogyan viselkedjék”, lehetővé teszi, hogy becsapjanak minket, sőt, becsapva akarunk lenni, hinni akarjuk, hogy legalább a bűvész (Merlin e kései, méltatlan utódja) uralni képes a tárgyakat. Kehlmann könyve pedig egy effajta szakember monológja, így aztán eleve előnnyel indult nálam, szimpátiám pedig még a kezdő oldalakon tapasztalható tötymörgés során sem vált semmivé. Egyrészt mert ebben a tötymörgésben is látszik, Kehlmann jól ír, jó figurákat alkot, és erős, körvonalazott koncepció mozgatja tollát, másfelől pedig azért, mert tudjuk jól: a tötymörgés a bűvésztrükk organikus része, ez növeli a nézőben (olvasóban) az elviselhetetlenségig a várakozást, és ez teszi lehetővé, hogy aztán maga a trükk (ebben a konkrét esetben Beerholm első találkozása a mágiával, vagyis a mesterrel, van Rodeval*) igazán elemi erővel hasson. Okos könyv, határozott koncepcióval: megmutatja, hogy aki a valóság zuhanyfüggönye mögött meg akarja lesni a pőre varázslatot, gyakran nem ura lesz a varázslatnak, hanem a szolgája.

* A tény, hogy ennél a szakasznál (van Rode fellépésénél majd a századik oldalon) jöttem rá, hogy én ezt a könyvet már valamikor az ősidőkben olvastam, egyaránt árulkodik a könyv jó és rossz tulajdonságairól. A jó: hogy Kehlmann nagyon emlékezetes, dinamikus jeleneteket tud írni. A rossz: hogy még nem sajátította el a húzás művészetét (https://moly.hu/idezetek/959140), még nem képes rácsapni elbeszélője szájára, amikor az túlzásba vitt monológjaival elkeni a történet feszességét.

15 hozzászólás
>!
Kkatja P
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Tökéletes illúziót alkotott Beerholm/Kehlmann, és újra rájöttem, hogy mennyire szeretem az ilyen remekül kiegyensúlyozott pillanatképeket a képzelet és valóság megyéjén kóborolva, keresvén a kiutakat, és mindig csak a végén döbbenve rá, hogy ezek nem léteznek, mert mindez csak vigasztalásként szolgál az elcseszett létezésünk végső sirámaként visszhangozva – egy időkapszulában szorulva – újra és újra…
míg föl nem ébredünk.

De ez is csak illúzió, ne is figyeljetek rám, legfeljebb csak az ugrás előtt egy pillanatra… :D

>!
Morpheus
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Egy újabb könyv, ami akkor szólt hozzám, amikor annak itt volt az ideje. Érdekesek ezek a kis csodák. Valóság, illúzió, varázslat, képzelődés, teremtés, halál, szerelem (vagy annak csak az illúziója?), egyedüllét, cél és céltalanság, csend, meditáció, isten, világ, határok és végtelenség… Ezekről minden ember elgondolkozik, aki szembe akar nézni önmagával, gondolataival, érzelmeivel, testével és a világgal. Márpedig most pont ezt akarom tenni, ezt teszem. spoiler Én is Merlin vagyok, aki megkapta vagy megteremtette(?) a maga Nimuéját, aki be is zárt a barlangba (vagy bezárattam magam vele?). Ráadásul amikor foglalkoztam az éberálommal sok-sok évvel ezelőtt, egy könyvben pontosan olyan gyakorlatok voltak, amelyek Merlinhez kötődtek, elvégeztem őket, sőt még Nimuéval is találkoztam akkor ezekben az álmokban, aki aztán a valóságban is megjelent az életemben, beteljesítve a végzetemet(?). Végül is igen, az embernek mindig van legalább két választása, megadja magát a végzetének, vagy kitör belőle így vagy úgy (de inkább válasszuk az úgy-at).
Szóval ha jól megnézzük, akkor ennek a történetnek a földhöz kellett volna vágnia. Pedig a történet elején nevetgéltem, magam sem tudom min, mert igazából nem volt kifejezetten vicces, inkább abszurd. Mégis úgy érzem, hogy ez a könyv most jól esett. Ennek a könyvnek az elolvasásával Merlinként a barlang falából letörtem egy újabb sziklát.
Köszönet érte Kehlmann-nak. Ezért érdemes írónak lenni. :)

>!
chhaya
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Nehéz értékelni a könyvet. A főszereplő Beerholm személyisége nagyon távol áll tőlem, mégis megértem őt. Keresi a helyét és önmagát a világban, miközben a fizikai valóság és a kézzel fogható örömök vajmi kevéssé kötik le, sőt, csak nyűg. Sokkal inkább a fejében él, egy logikus és rendezett világban, ahol Istennek a hithez semmi köze, hanem Pascal matematikai tételein keresztül létezik. És mi történik, ha ez a végletekig racionális elme találkozik a bűvészettel, de nem elégszik meg annyival, hogy csak szemfényvesztő trükköket mutasson be? Beerholm valóság és illúzió határán mozog, sajátos hangulatot adva a könyvnek, illetve némi gondolkodni valót az olvasónak… És a végső kérdés: vajon létezik varázslat?

>!
fukszia
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Illúzió, mágia minden, ami körülvesz bennünket!
Merlin születése, halála, újjászületése, halála(?)…
Érdekes, lírai vallomás az élet és halál körforgásáról, mikéntjéről.

>!
ervinke73
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Megpróbálunk hinni (istenben), megpróbálkozunk a racionalitással, aztán összekeverjük a kettőt. Lehet, illuzionisták vagyunk?

>!
kazancakisz
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Daniel Kelhmann második könyve, amit olvasok, a Hírnév volt a másik. Mindkettőnél volt egy olyan érzésem, hogy jó ez, érdekes, nagyon jó, de néha már túlságosan klappol minden, nem nagyon mozdítanak az írásai sehova.
Ez egy jól megírt, jól szerkesztett regény, nagyszerű karakterrel a középpontban. Főleg illik dicsérni, ha tudjuk, hogy 21-22 évesen írta. De azért nem nagy mű.

>!
Gerimur
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Sajnos nagyon gyenge könyv. Kehlmannt a Világ felmérése után kapták fel, joggal, s a sikert meglovagolva a kiadók elővették ezt a fiatalkori regényét is. Én a szerző helyében nem engedtem volna.

>!
Renáta_G
Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió

Ekkor még csak 22 éves volt a szerző, de már megmutatta, hogy van érzéke az íráshoz és kaptunk egy adagot fanyar humorából. Miután már olvastam a legsikeresebb műveit, egyből érezhetővé vált a különbség. Bár nem sikerült rosszul a kötet, „szárnypróbálgatás szaga” volt és mindenképpen érdemes elolvasni, hogy teljesebb képünk legyen Daniel Kehlmannról.

Bővebben: http://kulturpara.blog.hu/2018/05/28/a_beerholm-illuzio…


Népszerű idézetek

>!
Morpheus

A látóhatáron túl az értelmetlen végtelenségbe nyúló matematikai sugárkoszorú középpontja vagyok.

239. oldal

Kapcsolódó szócikkek: végtelen
>!
chhaya

Mi másért lett volna egész életemben tériszonyom? Nyilván azért, mert mindig is éreztem: vonz a magasság. Volt bennem valami, ami mindig is zuhanni vágyott.

241. oldal

>!
Morpheus

Csak most tűnt fel, hogy minden csend mélyén valami embertelenség lapul.

240. oldal

Kapcsolódó szócikkek: csend · embertelenség
>!
Morpheus

Semmit sem tudunk Nimuéról, sem azt, hogy honnan jött, sem azt, hogy merre tartott, és azt sem, hogy mihez kezdett a hatalmával, amelyet a nagy varázslótól lopott. Amit tudunk, vagy amit tudni vélünk, csak annyi, hogy Merlin szerette őt, ő pedig nem szerette Merlint, és ő lett Merlin végzete. Ez minden. És ez elég is.

156. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Merlin · Nimue · szerelem · végzet
>!
chhaya

Nem a halál rémisztett meg, épp ellenkezőleg: az élet.

9. oldal

>!
chhaya

(…) Gudfreunt atya előadta a tékozló fiú történetét. Nem értettem pontosan, milyen munkát vállalt a fiú idegenben, és kétszer is visszakérdeztem: „Tessék?” "Kondásnak állt." „Minek?” "Kondásnak!" Fogalmam sem volt, mi az; a történet poénját – azt a fiút, aki mindent rosszul csinált, visszafogadták, a másikat, aki mindig kéznél volt és mindig igyekezett, azt mellőzték – képtelenségnek éreztem. Itt valahol valami tévedés lesz! Gudfreunt atya azonban nem tisztázta ezt az ügyet. És jól tette. Mi értelme gyerekeket háborgatni minden igazságok legrettenetesebbikével? Hogy tudniillik Isten kiválaszt, ok nélkül, hogy kegyelmét semmilyen igyekezettel, semmilyen cselekedettel nem lehet elnyerni. Hogy szeretete igazságtalan.

23. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Isten · tékozló fiú
2 hozzászólás
>!
fukszia

Az élet a legértelmetlenebb, nem a halál; nincs a világon rémisztőbb a tiszta, halál nélküli életnél.

5.

Kapcsolódó szócikkek: élet · halál
>!
cassiesdream

Aki arra ítéltetett, mindenütt csalódik; ezért kár utazással fárasztania magát.

222. oldal

>!
fedaksari

Olykor-olykor, egynémely éjszakán, amikor különösen üres és sötét volt körülöttem a tér, a tabletták hatása pedig még váratott magára, finom hasadást éreztem a tudatomban. (…)
Néha mintha a virágmintás tapéta is titkos fenyegetést jelentett volna, s egyszer (de tényleg csak egyszer) azon kaptam magam, hogy megpróbálok beszélni vele. És sosem tudtam teljesen megszabadulni a gyanútól, hogy amint lehunyom a szememet, valami tüstént kinyitja a magáét. És engem bámul, amint elalszom…

75. oldal

>!
AR_H

Tudsz róla, hogy az ember tulajdonképpen szakadatlanul beszél saját magának? Fejünk egyik zugában ott ül egy elviselhetetlenül szószátyár alak és beszél, beszél, beszél, ébredésünk pillanatától egészen az elalvás előtti utolsó, a sötétségben elmosódó rezdülésünkig. Miről? Mindenről. Az égről a földről, a világ minden dolgáról és még annál is többről. Kérés nélkül filozófiai tantételeket mond fel, átsiklik egy mezőgazdaságról szóló előadásba, egyszer csak egy kalapon kezd mulatni, amelyet sok-sok évvel ezelőtt egy ostoba iskolaigazgató viselt, a rombuszmintát kommentálja, amelyet a fehérre meszelt falon vél látni, és ha már semmi más nem jut eszébe, inkább reklámszövegeket hajtogat, vagy slágerszövegeket dúdol, csak nehogy akár egy istenverte pillanatra be kelljen fognia a száját. Össze vagyunk zárva vele, ő a cellatársunk egy életen át.


Hasonló könyvek címkék alapján

David Safier: Jézus szeret engem
Joseph Heller: Isten tudja
Popper Péter: Pilátus testamentuma
Rados Virág: A visszakapott élet
Erlend Loe: Naiv.Szuper.
Sam Savage: Firmin
Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze
J. D. Salinger: Rozsban a fogó
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Marguerite Audoux: Marie-Claire