Hitler ​buzgó hóhérai 2 csillagozás

Daniel Jonah Goldhagen: Hitler buzgó hóhérai

Végletesen ​kényes témája miatt Daniel Jonah Goldhagen könyve több mint húsz évig nem jelenhetett meg Magyarországon, vagyis abban az országban, melynek zsidósága a második világháborús népírtás legnagyobb áldozatainak egyike volt. E tekintetben a kiadó a hazai könyvkiadás egyik nyilvánvaló adósságát törleszti ezzel a kötettel.
A könyv 1996-ban eredetileg doktori disszertációként íródott a Harvard egyetemen, óriási feltűnést és nem csekély ellenérzést keltett az Egyesült Államokban, majd Németországban. Goldhagen azokkal az elterjedt nézetekkel vitázik itt, melyek megpróbálták elhallgatni az egyszerű németek Holokausztban való vétkességét. A szerző tények sokaságával cáfolja azt az állítást, mely szerint a német átlagember nem tudott a Holokausztról, és a zsidók legyilkolásában csak az SS vett részt, nem pedig a rendőr, a Wermacht katona. Kétségbevonja, hogy Hitler ítéletvégrehajtói mindent parancsra tettek, nem pedig önként, s kéjjel öltek miként magyarországi áldozataik… (tovább)

>!
Atlantic Press, Budapest, 2017
480 oldal · ISBN: 9786155693151
>!
Atlantic Press, Budapest, 2017
446 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155693144

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 23


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Daniel Jonah Goldhagen: Hitler buzgó hóhérai

Ez talán a legbrutálisabb szakkönyv, amit valaha olvastam – ehhez képest a Schindler listája csak játszódás kölökbárányokkal zöldellő mezőkön. De brutalitása nem öncél, hanem eszköz, amivel Goldhagen saját állításait bizonyítja – ezzel, a népirtás gyakorlatának ábrázolásával, és a gyilkosok közelképeivel teremti meg azt a „kognitív keretet”, ami szerinte az egész holokauszt kulcsa. A kötet elvitathatatlan érdeme, hogy igen kellemetlen kérdéseket tol az arcunkba – olyasmiket, amelyektől el szokás fordítani a pillantásunkat. Szerinte a népirtás nem egy szűk réteg által elkövetett cselekménysorozat, amihez a többség legfeljebb tudatlanul asszisztált, hanem egy antiszemitizmustól teljesen átitatott társadalom közös bűne. Nem véletlen, hogy a kötet jelentős részében nem az SS-szel, hanem a rendőrzászlóaljakkal foglalkozik – ezeket az egységeket ugyanis nem nácikkal, hanem a társadalom legszélesebb rétegéből válogatva töltötték fel, nem vizsgálva a belépők pártállását, következésképpen tagjaik között meglepően kevés politikailag elkötelezett személyt találunk. (Sőt: a Hamburg környékéről toborzott egység tagjai között számosan szociáldemokrata múlttal rendelkeztek.) Emellett ezek az egységek jellemzően az idősebb korosztályból verbuválódtak – vagyis nem a Hitler-rezsim oktatási viszonyai között szocializálódtak. Visszafogottabban vettek hát részt a népirtásban? Goldhagen bőséges adatokat szolgáltat arra, hogy nem. Ugyanolyan embertelenül viselkedtek, mint az SS*.

Goldhagen azt a mítoszt is cáfolni igyekszik, hogy a gyilkosságok egy automatizált, parancsalapú rendszer gépies, de a maga perverz módján racionális működése során történtek volna. Nem, az elkövetők az esetek jelentős részében indokolatlan szadizmussal öltek, nem pusztán eliminálni akarták a zsidóságot, hanem létében megalázni, és rendszeresen túlteljesítették a normát. Elvetettek minden gazdasági észszerűséget: még ha a munkaerőhiány miatt akadozott is a német termelés, vonakodtak a zsidókra mint munkaerőre tekinteni**. Az irracionalitás leglátványosabb példái pedig talán a halálmenetek (amikkel Goldhagen szintén sokat foglalkozik), amelyek során egy már elvesztett háborúban ide-oda masíroztatták értelem nélkül a foglyokat olyan németek, akik pontosan tudták, hogy hamarosan el kell számolniuk a tetteikkel – mégis alig mutattak könyörületet. Mindezt úgy, hogy ekkor Himmler már konkrétan parancsba adta, hogy kíméljék a zsidókat (a szövetségesek nyugati felével való egyezkedés aranyfedezetének szánta őket) – de speciel ezt a parancsot a legtöbben hajlandóak voltak figyelmen kívül hagyni.

Ezekben a kérdésekben Goldhagen bőségesen megadatolt és meggyőző, ugyanakkor más állításaiban tág tere van a cáfolatnak. Egyrészt itt van az, hogy a népirtás alanyai szerinte csak a zsidók lehettek, akik semmi mással nem behelyettesíthetőek. No most tény, hogy amíg az eutanáziaprogrammal kapcsolatban léteztek (sikeres!) tiltakozások, és a sztrájk fogalma sem volt ismeretlen a Harmadik Birodalomban, addig a holokauszt ellen intenzív tömegmegmozdulást nem ismerünk – jellemző, hogy még a Stauffenberg-féle összeesküvők többségének is legfeljebb a megvalósítással, nem magával az antiszemitizmussal volt problémája. Az is igaz, hogy az antiszemitizmus az összes idegengyűlölet közül a legkomplexebb jelenség (Európában legalábbis), ami a kereszténység bizonyos ágaiban is erős gyökeret vert – szóval ez legalábbis védhető álláspont. Ugyanakkor erősen leszűkíti azt a kört, amiben a kötet tanulsággal bír – én a magam részéről meggyőzőbbnek tartom Snyder megközelítését (https://moly.hu/idezetek/664448), aki a hangsúlyt inkább arra helyezi, hogy a gyilkos az gyilkos: az elkövető mentális állapota a kulcs, nem az áldozat hovatartozása***. Az viszont már egyértelműen ellenérzéseket kelt bennem, hogy Goldhagen az elkövetők körét is leszűkíti azzal, hogy a holokauszt feltételei szerinte kizárólag Németországban alakulhattak ki – hiába taglalja hosszasan, milyen történelmi specifikumai vannak a német antiszemitizmusnak, egy tényből (hogy a németek fejéből pattant ki az ötlet) visszakövetkeztetve gyűjti össze a bizonyítékokat, amik őt támasztják alá. És ez így logikailag elég problémásnak tűnik. Megemlít ugyan érintőlegesen más elkövetőket (elsősorban a hiwiket), de nem foglalkozik velük – holott az ő puszta létük elbizonytalaníthatná saját állításával szemben.

Összegzés: fontos, provokatív könyv, aminek súlya háttérbe szorítja amúgy nagyon is számottevő hiányosságait, illetve hajlamát az önismétlésre. A holokauszt, és egyáltalán: az emberi gonoszság iránt érdeklődőknek erősen ajánlott olvasmány – olyan szegletekbe világít be a témával kapcsolatban, ahol eleddig vaksötét volt. Jó lett volna, ha egy igazán jó fordító magyarítja. (Bocs, Bokor Pál, de ez a legcsúnyább baki volt, amit életemben láttam: https://moly.hu/karcok/1037873)

* Jegyezzük meg, mert fontos: a rendőrzászlóaljak tagjainak volt választási lehetőségük. Azoknak, akik kérvényezték áthelyezésüket, vagy nem kívántak részt venni a kivégzésekben, semmilyen bántódásuk nem esett. És mégis – legfeljebb néhányan választották ezt az utat.
** A munkatáborok rendszerének ugyanis – mint Goldhagen meggyőzően bizonyítja – valójában semmi köze nem volt a munkához, a bennük végzett teljesen improduktív feladatok csak a rabok megalázásának eszközei voltak.
*** Amúgy is Snyder témába vágó könyvét jóval kiforrottabb alkotásnak érzem, mint ezt.

15 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Alapvetően minden antiszemitizmus „absztrakt” olyan értelemben, hogy nem vezethető le a zsidók tényleges tulajdonságaiból, ugyanakkor reális és konkrét a hatásaiban. Mit jelentene az olyan „absztrakt” antiszemitizmus, aminek a következményei sem valóságosak? Talán azt, hogy az antiszemitizmus csak szavakban létezik, és csak a zsidóságra, mint elképzelésre vonatkozik, és sosem magára az emberre? Ahhoz, hogy ez igaz legyen, a következőnek kellene történnie: valahányszor egy antiszemita találkozik egy zsidóval, úgy kellene megítélnie személyét és erkölcsi tulajdonságait, mintha nem zsidó lenne, azaz nyitottan, előítéletek nélkül. Ez így nyilvánvaló képtelenség. Ezért az „absztrakt” antiszemitizmus valójában nagyon is konkrét, mert észlel, értékel, cselekvésre ösztönöz. Ténylegesen létező zsidókra alkalmazzák, különösen azokra, akiket az ilyesfajta antiszemitizmus hordozója nem is ismer. A vége mindig az, hogy az antiszemita a valóságos zsidó természetéről alkot véleményt. Ezért az antiszemitizmus mindig „absztrakt”, ami a koncepciót és a forrást illeti (mely mindig elválasztódik a valóságos zsidó embertől), hatásait illetően viszont mindig konkrét és reális.

46. oldal

Kapcsolódó szócikkek: antiszemitizmus
3 hozzászólás
Kuszma P>!

Wolfgang Hoffmann százados lelkesen irtotta a zsidókat. A 101-es Rendőr Zászlóalj egyik századparancsnokaként élére állt embereinek, akik nem SS-katonák, hanem egyszerű németek voltak, és akik Lengyelországban több tízezer zsidó férfit, nőt és gyermeket deportáltak és gyilkoltak le kíméletlenül. És lám, ezzel az emberrel történt meg egy alkalommal népirtó tevékenysége idején, hogy ellenszegült egyik feljebbvalója parancsának, mivel azt erkölcsileg kifogásolhatónak találta.
A parancs úgy szólt, hogy a század emberei írjanak alá egy hozzájuk elküldött nyilatkozatot. Írásos ellenvetését Hoffmann azzal a kijelentéssel kezdte, hogy a nyilatkozat elolvasásakor azt hibásnak találta, amennyiben „számomra tűrhetetlennek tűnt azt kívánni egy méltóságára büszke német katonától, hogy aláírjon egy olyan nyilatkozatot, melyben kötelezi magát, hogy nem lop, nem rabol, nem vásárol úgy, hogy nem fizet”. A továbbiakban a százados kifejtette, milyen szükségtelen ez a követelés, hiszen az ő emberei a maguk megfelelő ideológiai képzettségével tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az efféle cselekedetek büntetendők.

13. oldal, Bevezetés

1 hozzászólás
Kuszma P>!

Az előítélet soha nem a kiszemelt célpont tényleges cselekedeteiből vagy jellemzőiből következik. Az előítélet nem valamiféle objektív megítélése tárgya tényleges természetének. Hagyományosan az sem számít, hogy az előítélet tárgya mit csinál, csakis az, hogy hordozója mivel vádolja. Az előítéletek forrása maga a tévhitek hordozója, meghatározói annak kollektív modelljei és az ő kultúrája. Az előítélet az egyéni vagy kollektív ember vagy embercsoport értelemkeresésének megjelenési formája. Nem sok értelme van a bigottság tárgyának valódi természetéről beszélni, amikor e tévhitek eredetéről és fennmaradásáról próbálunk meg fogalmat alkotni. Az ilyesmi csak akadályozná az előítélet, esetünkben az antiszemitizmus megértését.
Mivel az antiszemitizmus az antiszemiták kultúrájának egyik kinövése, nem pedig a zsidók cselekedeteiből ered, nem meglepő, hogy egy adott társadalomban az antiszemitizmus általában harmonizál a társadalomról alkotott modern felfogásunkat alkotó kulturális modellekkel. A teológiai időkben például az antiszemitizmus hajlamos arra, hogy átvegye az uralkodó vallási előítéleteket. A szociáldarwinizmus idején az antiszemitizmus hajlamos megfelelni az állandóság feltételeinek és annak a helyzetnek, amelyben a nemzetek közötti konfliktusok szünetelnek (mert a világ a túlélésért küzd). Éppen azért, mert a megismerési modellek alkalmazkodnak a társadalmat alkotó ember általános világlátásához, az antiszemitizmus is leképezi az uralkodó kulturális modellek megfelelő vonatkozásait, és amilyen mértékben az antiszemitizmus központi helyen áll az adott társadalom tagjainak világnézetében (ami gyakran előfordul, különösen a keresztény világban), olyan mértékben nő a valószínűsége, hogy erősödik a megelőző kulturális modellhez viszonyítva.

51. oldal

Kapcsolódó szócikkek: antiszemitizmus
5 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Markus Zusak: A könyvtolvaj
Kurt Rieder: A koncentrációs táborok története
Rupert Butler: A Gestapo
Rupert Butler: A Gestapo története
Annie Lauran: Hitler sapkája vagy a felejtés kora
Stephen E. Ambrose: Az elit alakulat
Ethel Tolansky – Helena Scott: Krisztus a haláltáborban
Jean Bernard: Lelkészblokk 25487
Karl Bahm: Berlin
Wolfgang Zdral: A Hitlerek