The ​Power of Regret 2 csillagozás

Mennyire jelképes, hogy a megbánásról szóló könyvet egy olyan reggelen kezdem olvasni, amikor épp azon agyalok, hogy bárcsak hamarább otthagytam volna a céges teambuildinget, és nem hagytam volna, hogy két pohár bor fejbe vágjon, és elmentem volna meccset nézni ahhoz az emberhez, aki várta, hogy menni fogok hozzá?
Persze ez csak egy pitiáner dolog, nem olyasmi, ami miatt egész életemben bánkódni fogok, de ahogy minden embernek, nekem is vannak olyan megbánásaim (de hülyén hangzik ezt így ilyen mondatban használni), szóval nekem is vannak olyan dolgaim, amiket megbántam, és amiket egy életen át bánni fogok.
Daniel H. Pink azt mondja, hogy a „no regrets” hozzáállás alapvetően téves, és ha valaki nem képes megbánást érezni, vagy egy egyszerű modellezett történetben nem képes felismerni, hogy melyik szereplő fog bánkódni valami miatt, az nagyon komoly neurológiai és/vagy pszichiátriai problémákra utalhat.
Ezt a szerzőt a legendás Motiváció 3.0 óta imádom (az angol címe annak a könyvnek a még sokkal kifejezőbb Drive), annak a könyvnek sok megállapítását azóta is gyakran idézem, és szent meggyőződésem, hogy egyszer majd a főnökeimet is le fogom nyűgözni vele.
A megbánás ereje ugyan nem volt akkora reveláció, mint a Drive, de ez is egy nagyon jól összeszedett, szisztematikus munka a megbánás természetéről. A különböző megbánt dolgokat például nem témájuk (szerelem, tanulás, munkahely stb.), hanem típusuk szerint kategorizálja – például hogy azt bánta-e meg valaki, hogy a múltban bizonyos dologban nem volt előrelátóbb és pl. nem rakott félre rendszeresen pénzt a nyugdíjas éveire, vagy mondjuk azt, hogy egy bizonyos napon nem szállt le a vonatról azzal a lánnyal, akivel ugyan csak néhány órán át utazott együtt, de úgy érezte, hogy a másik felét találta meg.
Pink azt is mondja, hogy a különféle megbánások segítenek abban, hogy a jövőben ne kövessünk el hasonló hibákat, ezért gyakorlatilag ennek a kellemetlen érzésnek a hatására jobb emberek lehetünk.
Az egyes fejezetek között a szerző nagyszabású felmérésében adott válaszokból olvashatunk néhányat: különböző korú, nemű és lakhelyű emberek néhány mondatban összefoglalják azt, mit bánnak a legjobban az életükben. Egyik sem több négy-öt sornál, és mégis mindegyik egy kész regény.
Sokan egyébként azt bánták meg, hogy hagyták csak úgy elmúlni a barátságaikat, úgyhogy általuk inspirálva megkérdeztem két régi barátot, nem akarnak-e velem kilencvenes éveket idéző retrókoncertre jönni ma este a Fő térre. Akartak.