Gyógyír ​északi szélre (Gyógyír 1.) 523 csillagozás

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Emmi Rothner e-mailben szeretné lemondani a Like magazin előfizetését, de félreüt egy betűt, és levele véletlenül Leo Leikénél köt ki. Minthogy újra meg újra a rossz címre ír, Leo egy idő után kénytelen felvilágosítani őt a tévedéséről. Így veszi kezdetét a különleges levélváltás, melynek során a teljes ismeretlenség és kedves bensőségesség közti keskeny mezsgyén egyensúlyozva egyre közelebb kerülnek egymáshoz, míg végül kénytelenek feltenni maguknak a kérdést: vajon a levelekben kifejezett, egymás iránti egyre erősebb érzéseik kiállják-e a személyes találkozás próbáját? És ha igen, hogyan tovább?

Eredeti mű: Daniel Glattauer: Gut gegen Nordwind

Eredeti megjelenés éve: 2006

>!
Park, Budapest, 2018
238 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633554814 · Fordította: Kajtár Mária
>!
Park, Budapest, 2018
238 oldal · ISBN: 9789633555125 · Fordította: Kajtár Mária
>!
Park, Budapest, 2011
238 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635308903 · Fordította: Kajtár Mária

1 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 129

Most olvassa 20

Várólistára tette 240

Kívánságlistára tette 161

Kölcsönkérné 8


Kiemelt értékelések

>!
Aigi P
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Fontos két dolgot leszögeznem:
1. Nem szeretem a romantikus könyveket. Legtöbbször érdektelenek. Rosszabb esetben kártékonyak és hamis képet festenek a valódi érzelmek rovására.
2. A Gógyír északi szélre miatt félretettem egy Bukowski regényt!
Aki kicsit is ismer ilyenkor szintén két dologra gondolhat:
1. Rám küld egy orvos kommandót, az élükön Zacher Gáborral, mert velem biztosan egy annyira új és erős hatású anyag bánt el, hogy akárki nem birkózik meg a felderítésével. Ezt nem szeretném. Tartok az orvosoktól, a végén még megmondják mi a bajom.
2. Azonnal elrohan beszerezni a könyvet. Ez utóbbi indulatot viszont határozottan támogatnám.
A könyv e-mail-regény és azon belül pszichológiai, pszicholingvisztikai gondolatkísérlet. Olyanfajta hibrid, amit a romantikus-regény fogyasztók és a magamfajta cinikus genyók is képesek maximálisan élvezni.
A két főszereplő megismerkedése egy véletlenül rossz címre küldött e-mail-el kezdődik, hogy utána minden levélváltással egyre komolyabbá, érzelemgazdagabbá váljék virtuális kapcsolatuk. Egyre nyíltabban fedik fel legbelső önmagukat egymásnak anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. És ezekből a végtelenül okos, szellemes levelekből építik fel egy nagy szerelem illúzióját. Fontos, hogy ez illúzió. A virtualitásban a túloldalon lévő arctalan, testetlen embernek aligha derülhet fény a hibáira és ezért vágyaik szerint töltik fel a másikat fizikai jellemzőkkel. És ahogy egyre nyíltabbá válnak, tehetik, hiszen nem látják egymást, nem érzik egymás illatát és ezzel a fizikai közelség okozta gátak sem jelennek meg, mint ahogy azt már mindannyian átéltük, úgy alakul szép fokozatosan a személyiségük is. Pont, mint a valódi szerelmeknél.
Ma, amikor párkapcsolatok inkább gazdasági érdekszövetségek és a párválasztás is jobban hasonlít egy bevásároló listára, egyszerűen üdítő olvasni két ilyen elme egymásra nyitott, kíváncsi, a másik felfedezésére ösztönző levelezését olvasni. Még úgy is, hogy a fizikai megismerés kényszere, vágya folyamatosan vissza-vissza veti őket. Mert mi van, ha nem olyan amilyennek képzelték a másikat.
„A szerelem utópiája, betűkből felépítve”, ahogy a férj fogalmaz a vége felé. És ez tűpontos megállapítás. Persze, hogy ez felépüljön, mégiscsak szükség van két olyan értelmi, érzelmi intelligenciára mely képes megteremteni ezt az illúziót.
Kis kitérőként ez még mindig a jobbik eset ahol nem a képek alapján vetítjük rá a másikra a tökéletesség illúzióját, aszerint, hogy milyen a kocsija, az öltönye, a háza, a munkája, a tetoválása, a tudom is én micsodája. És ha minden külső kritérium megfelel, akkor már nem is gond ha egyébként egymás életét az anyagiakon kívül nem tudják gazdagítani, ha egy kicsit sem érdeklődnek egymás személyisége, gondolatvilága iránt.
Tehát ez a fajta szellemből, érzelemből épített álvalóság, az őszinte megismerés igénye még mindig sokkal szebb és egye fene leírom, varázslatosabb, mint a mezei üzleti alapokra fektetett megoldások.
De akkor is csak vágyálom ez szavakkal festve. Menekülés a való élettől. És a férj tökéletesen reális és elgondolkodtató levele is csak azt mutatja, hogy tökéletlenségünkben csak komoly munka árán tudunk mégis tökéletesek lenni egymás számára. És aki ezért nem dolgozik, nem harcol, az meg sem érdemli, hogy szerelmes legyen. Annak marad a langyos húgy (Mégiscsak Bukowskit tettem félre).
És a végkifejletről sajnálom, hogy nem írhatok pedig mennyi-mennyi gondolat rohangált abban a csöpp agyamban mely vízfejem tárolóedényében csapódik ide oda futás közben.
Na jó azért annyit, hogy a vége nagyon szépen és a lehető legreálisabban a helyére billenti ezt a furcsa, meseszerű „kapcsolatot”. Persze ma nehéz elképzelni, hogy ne találnának egymásról képet a weben, de ha ezt kivesszük a képletből, akkor is csak azt tudom mondani, aki teheti olvassa el. Mert szép, érzékeny, okos és telítve van gondolatisággal. Utána pedig jól beszélje ki a párjával, barátaival vagy ha magányos akkor egy kocsma csaposával.

9 hozzászólás
>!
egy_ember
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Én írok levelet magának. Kell több?
Ne kelljen!
Maga meg kétnaponta tol egy szmájlit. Az mi? Ne mosolyogjon rajtam! Ne tegyen úgy, mintha csak egy halom leírt szó lennék! Ne redukáljon kulturális sztereotípiává! Én azt nem szeretem.
Maga nélkül én már nem tudok élni!
Pedig mi volt maga nekem? Egy ismeretlen, aki véletlenül engem talált meg a problémájával. Egy eltévedt villanylevél, amire unalmamban válaszoltam, mert tetszettek a szavai. Izgalmas volt, mert nem ismertem magát, nem tudtam a ruhája, a haja, a sminkje alapján berendezni a dobozaimba. Még most se tudom. Csak a szavait ismerem, és függök tőlük.
Igen függök, pedig először azt hittem, soha többé nem hallok magáról, de maga újra írt. Aztán azt hittem, pár napos internetflört lesz belőle. Személytelen, biztonságos, ahol különösebb kockázat nélkül lehet majd vágyakozni, féltékenykedni, gyanakodni, gyűlölködni… szeretni. De nem így lett. Valami történt magával és velem, és egyszerre intenzívebbek és őszintébbek lettünk, mint a valódi életünkben. (Ugye maga is az lett?) Nem kellett tekintettel lenünk másokra, nem kellett aggódnunk senki érzékenysége miatt. Ha félreértettünk valamit, ha örültünk vagy megsértődtünk, csak a kettőnk ügye volt.
Most meg nem ír, csak ilyen jeleket hagy maga után. Túl élénken fantáziáltam? Talán nem úgy egészítettem ki a szavait magamban, ahogyan azt maga gondolta?
Végeztem! Átfutni nem merem, megöl a félelem s a szégyen. A sorsom van kezében, de ha nem válaszol, többet nem keresem.
Isten vele

17 hozzászólás
>!
EgyKönyvmoly
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Egyetlen éjszaka kellett hozzá.
Egyetlen éjszaka, amin kiolvastam.
Egyetlen éjszaka, amin szerelmes lettem.

Nagyon örülök, hogy van folytatása, mert egy ilyen befejezésért írót tudnék nyúzni! (legalábbis addig míg meg nem írja a folytatást)

„ Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.”

12 hozzászólás
>!
Ciccnyog ISMP
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Üres vagyok. Fájok. Emellett pedig megfulladok, mert a hatalmas ürességem szét akar feszíteni, hanggá akar formálódni, hogy a torkomon és számon át kifurakodhasson a világba, és üvöltsön és zokogjon, és nevessen és sóhajtson, aztán megnyugodjan, elhalkuljon, és visszabújjon csendes magányába, újra csak üresség legyen. És más semmi.
Véletlenek, találkozás, érzelmek, életek, család, barátság, szerelem. Elcsépelt, lehet. Önmagában, esetleg párosával. A titok az arányokban és a kombinációkban rejlik. Nézzük sorba? Nézzük, mi bajunk lehet.
Véletlenek. Vannak? Nincsenek? Én azt mondom, hogy nincsenek, mindennek oka és célja van. Ha elsőre nem is tűnik úgy. Sokszor másodszorra sem. Vajon direkt nem engedi a sors, hogy felismerjük az okokat és/vagy a célokat? Mit akar ezzel? Leckéztetni? Tapasztalatot adni? Nem létező fájdalmat okozni? Idegesíteni? Szelíddé formálni? Alázatossá? Ki tudja? Ki tudhatja? A véletlenek kifürkészhetetlenek számunkra. Ők maguk nagyon is tisztában vannak saját magukkal. Véletlenek, amik nem véletlenek.Ez aztán az önellentmondás. vajon mi történne a „véletlenekkel”, ha felfednék magukat? Egyszerűen nem teljesíthetnék be a szerepüket, minden máshogy alakulna, és akkor már nem lehetne véletlenként hivatkozni rá. Igen, ez itt a lényeg. Az emberek hinni akarnak abban, hogy a véletlenek valóban véletlenek. Talán, nem is azzal van a gond, hogy a sors nem mutatja meg nekik az okokat és célokat. Talán csak ők maguk nem akarják meglátni azokat. Vagy talán ez is kétoldalú dolog. Ki tudja? Ha tudnánk, mindez nem lenne érdekes, a véletlenek már nem lennének véletlenek, mint ahogy amúgy sem azok, de máshogy nem lennének azok. És az nem lenne jó.
Véletlen találkozás. Érezzük már az ellentmondást?
Találkozás, találkozni. Hány emberrek találkozunk, ismerkedünk meg életünk során? Sokkal, mondhatnánk. De valójában nem is olyan sok az a sok. Ha darabra nézzük. Ha kicsit másként, akkor még kevesebb, és ez talán ijesztő is lehet. Ugyan, több milliárd ember él a világon, elkerülhetetlen, hogy sok emberrel találkozzunk, de közülük valójában csak kevéssel találkozunk igazán. A találkozás hogyanja, miértje, mélysége az, ami számít. Szerintem sokan megrémülhetünk, hogy valójában alig néhány emberrel találkoztunk életünk során. Vagy, ha úgy tetszik, ismertünk meg. Nem ugyanaz a két szó. Talán. De ki mondja, hogy nem jelentheti ugyanazt? Találkozhatunk úgy emberekkel, hogy sosem fogjuk igazán megismerni őket, de ismerhetünk úgy is embereket, hogy még az életben nem találkoztunk velük. Igen, lehetséges. Mind a kettő.
Ha életünk végén, miután végigjártuk utunkat, és elérjük saját Setét Tornyunkat, mit gondolunk, hány ember nevét fogjuk kimondani? Ugyan, nyugodtan el lehet azt osztani 10-zel.
Mit akarok kihozni ebből? Már én magam sem tudom. Talán csak annyit, hogy figyeljünk oda a találkozásokra, és hallgassunk a szívünkre. Ha úgy érezzük, nem tudnánk kimondani a nevét az illetőnek, hát hagyjuk, ha menni akar. Talán újra jön, talán nem. Talán legközelebb bár kimondanánk a nevét, de az is lehet, hogy nem. Így kellene tenni, nem, nem elemezni, egy egyszerű kérdést kell csak feltenni. És amikor igen lesz az a válasz, onnantól vigyázni és ápolni a találkozásokat, az ismeretséget, de ugyanúgy engedni a búcsúnak, hiszen mindig lesz új nap, új találkozás. És mindig lesz egy utolsó. Így, vagy úgy, de lesz. Viszont mi döntjük el, hogy ez a végső megmutatkozás egymás előtt hol, hogyan és miként történik meg. És ebbe csak az érzelmeink, vágyaink szólhatnak bele. Azok a fránya érzelmek.
Sokszor nem tudunk, nem akarunk, nem merünk hinni nekik, és sosem tudjuk, hogy épp melyik állapot áll fent. Becsapjuk magunkat, hol tudatosan, hol tudattalanul. Lehet, nem is olyan bonyolult ez az egész, csak mi gondoljuk úgy. Csönd. Hallgassuk a csendet. Ne szólaljunk meg. Hagyjuk, hogy akaratlanul szólaljunk meg. Belül, kívül, teljesen mindegy. De más is megmondhatja. Hallgassuk a fákat, a madarakat, akár a bútorok pattogását, a minket körülvevő élő és élettelen világot, nyissuk ki az ablakunkat, és érezzük a hűs, északi szél érintését, és hallgassuk meg, mit akar nekünk mondani. Merjünk végre önmagunk lenni, ne dobjuk el az álmainkat, vágyainkat holmi koholt indokokkal. Nincs fontosabb az érzelmeknél. Néha dühösek és pusztítóak ezek, de hagyni kell ezeket is érvényesülni, mert egyszer minden vihar elcsitul, minden véget ér, és egy új dolog kezdődik. De miért ne indulhatnánk egyből a nyugalommal? Dobjuk a félelmet, dobjuk el, mert nem létezik, egyszerűen nincs. Még mindig mi magunk vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége. Elmúlunk. Mindannyian. Mitől félünk, mitől félnénk? Semmitől, nincs mitől félni, mert félelem nincs. Mi rossz történhet velünk? Csak annyi, hogy magunka húzzuk a nem létező magány jelmezét, és elhisszük, hogy ott van, elhisszük, hogy azok vagyunk, magányosak, és fájunk, jaj, annyira fájunk. A francokat! Ébresztő, emberek, hát nem látjátok, nem halljátok, hogy mit mond a szívetek? Mit súg a szél, mit mesél az eső, és mit hull neked a hó? Vakok vagytok mindannyian. Vakok, legbelül.
Élet, életek. Mi az? Ki mondja meg egyáltalán? Mert valaki kitalálta, sokan rábólintottak, onnantól kezdve csak az, és csakis az az igazi, az egyetlen értelmezés? Ugyan már. Igen, igaz, nem tudhatjuk, egyszer élünk, vagy sem, hinni kell abban, hogy nem, de az, hogy ha megéled a napodat, nem jelenti azt, hogy gyáva, felelőtlen vagy, készülsz arra, hogy egyszer véget ér az utad, semmi ilyesmit nem jelent. Csak egyet. Megélni minden egyes napot. Ha egy életed van, ha nem. Ha 100 év jut, ha 30. Megélni az adott pillanatot, helyzetet. Nem készülni, nem számolni, egyszerűen csak élvezni a létet, az életet. Úgy, ahogyan szeretnénk, ahogyan igazán szeretnénk. Tegyük meg, mindenki úgy, ahogy arra igazán vágyik. De szelíden, s szépen, ha kell, akkor szenvedélyesen, de úgy, hogy nekünk jó legyen, és másnak rosszabb ne legyen. Figyelni és figyelve lenni.
Család, barátok, szerelem, szerelmek. Így hívjuk a figyelőinket, figyeltjeinket. Pedig elég erre egy szó is: szeretteink. És nem jobban, vagy kevésbé jobban szeretünk valakit, hanem mélyebben, vagy kevésbé mélyen. De lehet, hogy ez sem igaz. A szeretet csak szeretet. De ki cáfolhatná vagy erősíthetné meg egyértelműen?
Talán vannak, akiket jobban szeretünk, jobban kötődünk hozzájuk, és több mindent lennénk képesek megtenni értük. Ezt csak úgy tehetjük meg, hogy adunk. Szeretetet. És ez a legfontosabb. Nem kötelező elfogadni, de ennyi erővel miért ne tehetnénk meg? Ez az egyetelen, igazi dolog az egész mindenségben. Éljünk vele, adjunk és fogadjunk. Amennyit úgy érzünk, hogy képesek vagyunk. De amit érzünk, annak engedjünk. Nincs környezet, körülmény, másik fél, múlt, jelen, jövő. Csak az ember maga van, az akarata, a vágya, az érzése. Nem kell? Ne fogadd el, és „ne félj”, lehet, hogy a másik fél úgy érzi, „fáj neki”, de lesz más, aki elfogadja majd. Persze, nem lesz ugyanolyan, de lesz. Ebben kell hinni, ezt kell remélni, mert csak így lehet ezt csinálni. Ha pedig kell, hát fogadd el, ne habozz egy percig se. Nem mindenkinek találhat eredeti céljába a szeretete, de mindenképpen célba talál, és ha hideg, északi szél is fúj hideget a szobádba, ezt soha ne feledd.
De emberek vagyunk, igen, ilyen egyszerűen, elintézzük ezzel a dolgokat. Kinek jó ez így? Kinek?
Én is ember vagyok, de legalább próbálom letépni magamról a nem létező ruhákat. Vicces ellentmondás. Hogyan is téphetném le azt, ami nincs? Belül. Csakis belül. Ha tudnám, hogy valaki egyszer majd kimondja a nevem, talán könnyebb lenne. De talán nem is ez számít, hanem az, hogy én kiknek a nevét fogom majd elmondani. Ha saját magamból nem tudok erőt meríteni, akkor hogyan várjam mástól? Lehet, hogy már nem kapunk szeretet attól, akitől szeretnénk, de amit kaptunk, régen, az még ott van, azt soha nem tudják már elvenni tőlünk. Senki. És mégis.:)

Néha úgy éreztem, egy kicsit Emmi vagyok, és vágytam egy Leóra, néha Leo voltam, és vágytam egy Emmire. Vágytam arra, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok, hogy legyen valaki, akinek azt is elmondhatom, amit magamnak se merek, vágytam egy Miára is, valakira, akivel beszélhetek Leóról, Emmiről. Vágyom arra, hogy valakivel virtuálisan borozhassak, legyen valaki, aki meg akar csókolni, és ezt csak leírja, és a tudattól már boldog leszek, vágyom arra, hogy valaki gyógyír legyen az északi szelemre, szeretnék élni, nem félni, nem érezni fájdalmat, magányt, hinni abban, hogy érdemes élni, bízni abban, hogy a végállomásnál majd az én nevemet is elmondják néhányan, és én is tudok majd neveket mondani, és szeretnék szeretni, szeretve lenni, és szeretném, ha mindenki ezt szeretné saját magának, és ezt szeretné mindenki másnak.

Ne féljünk. A szeretet sokféle. A gyógyír az északi szélre sokszor csak egy levelet jelent. Ugye, nem is olyan nehéz szeretni?

(Szavak, nevek nagy része erősen metaforikus, és tudom, hogy megint csak írtam, de nem néztem, mit, de ezt hozta ki belőlem a könyv. Ha csak egy értelmes mondat is van közte, ami jelent valamit valakinek, vagy megmozgat benne valamit, azt mondom, megérte. Gyémántot nem rögtön talál az ember. Meg kell keresni, néha a sorok között.:) Nem, nem javítom át, ha van is benne hiba. Akkor a hibáival együtt lesz az, ami, aki. Én.)

6 hozzászólás
>!
Bélabá P
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Húha! Kellemes meglepetés volt, olvastam már a témában hasonlókat (Katarina Mazzetti) azok is tetszettek. A maga helyén, a saját polcán jó kis sztori. Könnyed, humoros, életszerű. Az pedig, ahogy vége lett szerintem rendjén való. Kellemes netes románc, amit egyre többen átélnek a valóságban. Mivel nálam a folytatás, így azt is olvasom majd. Örülök hogy ajánlották, mert egy mosolyogtató estét szerzett. 5 csillag (a maga kategóriájában és 4,7 pont) Majdnem tökéletes, de az se biztos, hogy a tökéletes a tökéletes ilyen esetben. :)

5 hozzászólás
>!
Sippancs P
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

„Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.”

Nem tudom, hogy ez a könyv valóban ilyen különleges, vagy egyszerűen csak jó időben kapott el, de az biztos, hogy nemcsak az északi szélre, hanem az én lelkemre is gyógyír lett. Mert hiába próbáltam ellenállni, és hiába tartottam szünetet, csak sodort és sodort előre, hogy a pörgőssége, a látszólagos könnyedsége és a szórakoztató stílusa ellenére darabokra cincálja a szívem, és felkavarja az érzelmeimet.
Kedvenc lett!

Ui.: Glattauer úr, maga a függővégek mestere!

9 hozzászólás
>!
Juci P
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Először a színházban láttam, és csak utána olvastam, bár már régen érdekelt. Fullajtár Andrea tökéletes választás volt Emmi szerepére, Őze Áron majdnem tökéletes Leóéra, bár a fejemben kicsit más lett (volna, ha nem látom előbb, ugye).
Annyira szemét ez a könyv! Egyrészt beszippant egy iszonyúan intim szférába, ahol még akkor is betolakodónak éreztem magam, ha tudtam, hogy fiktív személyek magánszférájában elefántkodom. Ráadásul valahogy eléri, hogy a teljesen idióta emberi hibákat, ostoba döntéseket, hiú sértődéseket utólag mindig megértsem és elfogadjam. Egész egyszerűen azért, mert nagyon logikusan következnek a két szereplő gondolat- és érzelemvilágából. Hihetőek és megindokolhatóak. Mindkettőnek folyton igaza van, egymás ellenében is. Ettől annyira valóságos ez a két regényalak, és annyira lebilincselő ez a regény. És azért szemét még, mert eléri, hogy drukkoljak a házasságtörésért, aminek amúgy nem vagyok nagy híve.
Óriási érzelmi hullámvasút. Az eleje még inkább nagyon vicces (a darabnak különösen, nagyon jól oldották meg, és remekek a színészek), de amikor tétje kezd lenni, akkor már nem vicces. Akkor már inkább nehéz, fájdalmas, kínos. Emberi. Szép. Szerintem képtelenség nem elolvasni a következő részt, annyira felcsigáz az első.

4 hozzászólás
>!
sophie P
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Kellemes kis könyv. Először vicces, aztán nem annyira. Az nagy tévedés (fülszöveg), hogy Harry és Sally* ilyes formán levelezett volna, én már csak tudom, az egyik film, amit soha nem bírnék megunni. Harry és Sally története vicces és romantikus, Leo és Emma története egészen másfajta mélységekbe nyúlik, sokkal lazább és karcosabb felületről, nagyon mai, és tényleg színpadra kívánkozik. Mindjárt meg is nézem, amennyit belőle online lehet … csak előbb feltétlenül írnom kell egy e-mailt. Muszáj.

*http://snitt.hu/filmek/harry-es-sally-1989

>!
Park, Budapest, 2010
238 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635308866 · Fordította: Kajtár Mária
>!
buzavirág P
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Eszméletlen jól szórakoztam. Bájos, vicces, intelligens, hiteles. Az író nagyon jól ismeri a nőket, oly sok vonás emlékeztetett önmagamra. Tényleg ilyenek vagyunk mi nők?
Leo, pedig rettentően agyafúrt, izgalmas, szexi karakter ilyet sem írtam még. Hamar tudni akartam mi lesz velük, még leskelődtem is, akartam, hogy az oldalak levelekből átváltozzanak, cselekménnyé, igazi párbeszéddé. Nem is tudom mikor éreztem így, hogy azonnal folytatnék egy sorozatot, ajánlom figyelmetekbe.

>!
Nita_Könyvgalaxis P
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

A Gyógyír északi szélre azért érdekes regény számomra, mert én is csináltam már hasonlót. Mondjuk ott nem tévedésből írtam a másiknak, de ott is teljesen ártatlanul indult a dolog, és bár én láttam róla képet, az mégsem ugyanaz, mintha igazából láttam volna.

A vágy tényleg megszülethet szavakból. Először csak heti egyszer-kétszer írtok egymásnak, aztán már naponta többször. Csak azt veszed észre magadon, hogy már az új üzenet jelzőtől is hevesebben ver a szíved, és óriási csalódásként ér, hogyha más ír, és hegyek omlanak le a mellkasodról, ha Ő jelentkezik.
Viszont ha egy ideig nem ír, ha elhallgat, na akkor van nemulass! Elképzelsz mindent: mégsem kellesz, nem kellesz eléggé, baja esett volna, miért nem ír már?? Kétségek tengerén hánykolódsz, és csak néhány mondat menthet meg attól, hogy a sötét örvény magába húzzon.

Szóval meg tudom érteni Emmit és Leót. Vagyis csak részben, mert vannak olyan levélváltásaik, amik talán már túllépnek egy határon. De tény, ami tény, hogy nagyon könnyű egy olyan emberbe beleszeretni, akit te magad képzelsz el. Olyankor nincsenek rossz tulajdonságok, kínos üres percek, csak szépség, izgalom, vágy. És a legjobban a valóságtól félsz, a kijózanító, kegyetlen valóságtól. Hogy elveszi tőled Őt, és csak magad maradsz magadnak.

Az én történetem részben heppi enddel ért véget, egy szép másfél éves kapcsolat lett a levelezésből. Hogy Emmiéknek mi jut? Azt inkább nem árulom el. Ha tudni akarod, elolvasod. Ha nem, akkor képzelj el, amit szeretnél. Rád van bízva.


Népszerű idézetek

>!
Miamona

Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.

95. oldal

>!
egy_ember

Minden férfi kíváncsi rá, hogy néz ki egy nő, akivel úgy elegyedett szóba, hogy nem tudja, hogy néz ki. Méghozzá mielőbb meg akarja tudni. Mert csak azután döntheti el, hogy folytatja-e vele a beszélgetést vagy sem.

19. oldal Emmi

15 hozzászólás
>!
island

Amikor meglátom, hogy e-mail érkezett magától, gyorsabban kezd dobogni a szívem. És ez így van ma éppúgy, mint tegnap és hét hónappal ezelőtt.

7. fejezet

>!
island

A régi szép időket nem lehet visszahozni. Mint ahogy a jelzője is jelzi, ezek az idők régen voltak. Az új idők soha nem lehetnek olyanok, mint a régiek. Ha megpróbálnának olyanok lenni, akkor réginek és elhasználtnak tűnnének fel, olyannak, mint azok, akik visszasírják őket. Soha nem szabad a régi időket siratni. Aki a régi időket siratja, az öreg és gyászos.

181. oldal, 7. fejezet

>!
Miamona

Olyasvalaki kell nekem, aki bizonyos helyzetekben mindenáron és sürgősen meg akar csókolni, és nem tehet mást, ezt azonnal meg kell írnia nekem.

203. oldal

5 hozzászólás
>!
Miamona

Ui.: Ha eszébe jut, hogyan lehetne másképp „Kellemes Karácsonyi ünnepeket és boldog új évet” kívánni, mint hogy „Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet”, akkor legyen olyan kedves, és közölje velem. Addig is: Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok!
E. Rothner.

8. oldal

>!
Miamona

Meghalt az anyám (…)
(…) Mi baja volt?
Tulajdonképpen a boldogtalanság. A kórházban ezt „rosszindulatú daganatnak” hívják.

76. oldal

>!
island

Utólag gyakran él meg olyan lehetőségeket az ember, amelyek előzőleg kizártnak tűntek fel.

8. fejezet

>!
Miamona

Mi egymásnak „életünk legnagyobb szerelme” voltunk, de soha nem akkor, amikor éppen együtt éltünk, mindig csak akkor, ha újra megpróbáltunk egymásra találni.

22. oldal

>!
Miamona

Olyan vagyok magának, mint a telefonszex, csak szex és telefon nélkül.

46. oldal


A sorozat következő kötete

Gyógyír sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Meggin Cabot: A fiú a házból
Jean Webster: Nyakigláb Apó
Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Leiner Laura: Valahol
J. L. Armentrout: Origin
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Kerstin Gier: Zafírkék
Jeaniene Frost: Karó és sírhant
On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik