A ​szimulátor 89% 10 csillagozás

A maga idejében biztos nagyot szólt, bár még most is élvezetes olvasmány.
Nem tudom előtte írtak-e már a virtuális világról könyvet (lehet ez az első), de ebben a könyvben az írónak sikerült ezt jól kitalálni és egy érdekes történetet kerekíteni belőle. Ha azt nézzük, hogy a könyv eredeti megjelenése 1964 talán még nagyobb szó.
A cselekményről nincs mit mondanom, a fülszöveg jól elmondja. Jól fel van építve amolyan menekülős történet, a jobbik fajtából. A karakterek kidolgozás elég egyszerű, mondhatni az átlag ember van megtestesítve, ezért a történet könnyen a hihető kategóriába kerül.
Jól megírt, pörgős regény, nincs benne semmi felesleg mondhatni vászonra írt, néha már túl egyszerű is. Nem véletlen, hogy kétszer megfilmesítették, sőt nem olyan rég, ha jól tudom színdarab is készült belőle.
Aki egy könnyed, szórakoztató olvasmányra vágyik a klasszikus sci-fik világából, annak bátran ajánlom ezt az elfelejtett kisregényt.

A szimulátor egy méltatlanul kevéssé ismert sci-fi remekmű, Daniel F. Galouye egyetlen magyar nyelven megjelent kisregénye.
Őszintén megvallva szinte mindig félve veszek elő egy régi könyvet, mert még ha klasszikus is, sokszor tele van szörnyű megoldásokkal. Azt vettem észre, hogy főleg a huszadik század közepén és utána íródott könyvek általános jellemzője a felületesen megírt történet, a felszínes, ellenszenves, korlátolt gondolkodású karakterek, a főszereplő magára utaltsága, az események ok-okozat nélküli egymásra halmozása és úgy általánosságban a kohézió hiánya.
Örömmel vettem észre, hogy erre a könyvre szinte egyik se jellemző.
A szimulátor elvi leírása még mai szemmel nézve is elég modern, az ember nem gondolná, hogy a könyv olyan régi, hogy még a technológiai előzmények sem léteztek. A felbukkanó szereplők pedig nemcsak hogy nem felszínesek, de kilétük, munkájuk, a többi karakterrel való kapcsolatuk többletjelentéssel is bír, aminek nagyon örültem.
2034-ben járunk, és az író által megálmodott jövő a mű 1964-es megjelenéséhez képest nagyon is realisztikusnak mondható. Vannak repülő autók, a dohányzás be van tiltva, a ruhákat és az ételeket automaták gyártják on demand, a fegyverek erőssége állítható a bénítástól a halálosig. 60 év távlatából nem mondanám ezeket nagyon elrugaszkodott ötleteknek.
Ebben a világban alkotja meg Hannon Fuller a Simulacron nevű gépet, amelyet arra használna, hogy a benne létrehozott mesterséges társadalom reakcióit figyelembe véve előre jelezhesse a társadalom reakcióit a világ változásaira. Ezt az ötletet karolja fel Howard P. Siskin milliárdos, akinek nagyratörő politikai tervei vannak, és erre tökéletesen megfelelne Fuller szimulátora. Siskin persze kifelé azt kommunikálja, hogy szociális szimulációkat végeznek majd a géppel, titkolt célja azonban egy korlátlan hatalom elérése. Ám a gép finomhangolási folyamatainak befejezése előtt Fuller váratlanul meghal.
Itt kerül a képbe Doug Hall, akinek Fuller munkáját kellene befejeznie. Ám közben olyan dolgok történnek körülötte, amit képtelen felfogni és lassanként az őrületbe kergetik. Vajon Fuller tényleg öngyilkos lett? Hogy tűnhetett el a cég biztonsági főnöke egyik pillanatról a másikra úgy, hogy utána senki nem emlékezett rá, hogy valaha is létezett? Miért töröltek egy szimulánst a gépből, aki vélhetően rájött valamire? Doug Hall lassan paranoiássá kezd válni a rengeteg megmagyarázhatatlan történéstől és attól a gyanútól, hogy valaki meg akarja ölni.
Rendkívül izgalmas és fordulatos a történet, technikailag és gondolkodásmódjában jóval megelőzte a korát. Van benne egy kicsi, nem túl erőltetett, de pont a helyén kezelt isten-elmélet, ami nagyon jól illik a történetbe. Ahogy haladunk előre egyre inkább elveszítjük a valóság talaját, már csak abban bizhatunk, hogy Doug és azon kevesek, akikben megbízik még képesek kézben tartani a dolgokat.
A sztori végefelé felsejlett előttem egy lehetséges befejezés gondolata, és nagyon reméltem, hogy Galouye is ugyanezt a befejezést találta ki. Örömmel konstatáltam, hogy nem voltak véletlenek a korábban elejtett utalások, és zseniális befejezést kapott egy végig tökéletesen megkomponált remekmű. Csak ajánlani tudom.

Tegnap átnéztem egy-két könyvespolcot, milyen könyveket értékesíthetek, könyvmegállózhatok a helyfelszabadtás érdekében. Nagy álmom egy könyvtárszoba, tehát merek nagyot álmodni, de amíg nincsen, szigorúan szembe kell néznem a ténnyel, hogy igen véges a rendelkezésemre álló hely. Ahogy Szerelmetesfeleségtársam (általam már citáltan) megfogalmazta:
– Ezt mindet el fogod még olvasni? Morzsám, ötvenhárom éves vagy!
Szigorú dolog az idő is. A szelekció során azért hagytam magamnak kiskaput: e-bookban levadásztam ezt meg azt.

A válogatás során leltem ezt a vékonyka kis yok evezni könyvet. Ami prímán beleillet abba az áramlatba, amik úgy tízensok éve, ez hatalmas egzisztenciális magán-világkatasztrófám közepette foglalkoztattak (erről is beszéltem már, de nyilván sokan vannak, akik nem olvassák minden blogbejegyzésemet. (SzFT-n kívül van, aki olvassa?) Az egzisztenciális félsüllyedésem fő kérdése az volt, vajon mit fogadhatok el valóságosnak, mi egyáltalán a valóság? Tagja voltam egy keresztény kisközösségnek, ahonnan elég gyalázatos módon kerültem ki, és elveszítettem nagyjából az összes addigi barátomat (igen, Wolfi, Kari és Placi, csak ti maradtatok meg, ha veletek is nagyon laza mára a kapcsolatom).

Akkoriban döbbenten rá, jó pap holtig tanul, a műveletlen pedig rádöbben, mennyi veszélyes hiányt kell pótolnia, hogy a filozófia mindenkori alapkérdése éppen a lét- és valóságelmélet. Errefelé a Mátrix és apropóján keresztül a Mátrix-filozófia indított útnak. S persze ez volt az az idő, amikor felfedeztem fel magamnak Philip K Dick-et. Akinek, ugye, a legfőbb témája a valóság, a több síkon létező világok kérdése volt.

Nem véletlenül nosztalgiázom.

A szerző mindössze ötvenhat évet élt. Az ötvenes-hetvenes években alkotott, elsősorban novellista volt, öt regényt írt. A Dark Universe címűt Hugo-díjra jelölték.

R. W. Aldiss a sci-firól írt monográfiájában, a Trillió éves dáridó-ban elég sommásan intézi el a szerzőnket. Ennyit ír róla, és slussz: „Daniel Galouye, Heinlein követője, egyéni hangját meglepő regényében, a Counterfeit World (Hamis világ)-ban lelte meg, ami 1964-ben látott napvilágot és Simulacron-3 címen is ismert. De emlékezetes Galouye zseniális, posztnukleáris holocaust története, a föld alatt játszódó Dark Universe (Sötét univerzum) 1966-ból. ”

Jelen regénykéjéből meg készült egy film, a Tizenharmadik emelet címűt. Csak most, hogy olvastam Galouye-ról döbbentem rá, miért voltak ismerős elemek a történetben: a bevezetőben említett krízisem feldolgozásakor ez a film is az egyik jelentős lego-elem volt. Amikor láttam, a könyvről fogalmam sem volt.

Zsákbamacska nélkül, in medias res: ugyan nem előzte meg Philip K. Dick-et (akinek, tévesen hittem az új, magyarul megjelent könyve fülszövegének, nem az Űrlottó volt az első, megjelent könyve), de szorosan a nyomában volt ezzel a történettel. Vagy bizonyos értelemben mégis előtte. (Biztosra mondanám, ha tudnám, mik jelentek meg az Űrlottó előtt.) A szimulátor 1964-ben jelent meg először. PKD-t nem érdekli a technika, számára minden technikai megoldás csak eszköz, hogy a metafizikai mondanivalóját kifejthesse. Galouye nem ennyire tartózkodó, ő simán felhasználja a technikai problémákat, megoldásokat is, hogy elmondja, amit akar.

De Galouye műve az egyik legjobban megírt, leggondolatgazdagabb filozófiai kalandregény, amit eddig olvastam. A könyv nem csupán szerkesztésében, hanem nyelvezetében is élvezetes. Aztán: izgalmas is. Na!

Azt hiszem, ezt félreérthetőn fogalmaztam meg… Mármint, hogy filozófiai kalandregény Amit olvasunk sci-fi kalandregény, a paranoid-üldözős fajtából, csavarokkal („barkács-könyv”, a' la SzFT), izgalommal, döbikkel. Filozófiai annyiban, hogy lételméleti a cselekmény mondanivalója, ám semmi, de semmi lila nincsen ebben a kéccá' oldalban.
[…] (Igen, itt kihagytam egy szakaszt az értékelésből, ami a blogon ott van.]
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/08/15/daniel_f_gal…

A majd' másfél évtizeddel ezelőtti borulásom oka az volt, hogy rengeteg minden megkérdőjeleződött, amiben hittem. Nem csupán a teológiával kapcsolatban, és még csak nem is az borított fel igazán, sokkal inkább az emberi kapcsolatokban, a közösség közösségi működésével kapcsolatban. Álltam ott, néztem ki a fejemből, és körülöttem pusztasággá lett az addig annyira otthonos lelki környezetem.

A fő kérdés az volt, mit tekinthetek ezek után valóságnak, mi az amit elfogadhatok valóságosnak? Mert a valóság az számomra, ahogyan a világot és benne az embereket látom és értelmezem. Van/volt több olyan ismerősöm, akit lehetetlen kibillenteni az általa valóságnak érzékelt látásából, lett légyen az bármilyen fals, rosszul értelmezett. (Most azt hagyjuk, vajon én minek alapján döntöm el, hogy az ő látása fals és rosszul értelmezett. Azt pedig pláne, hogy legtöbb szekértábor háború éppen a valóság eltérő értelmezésén alapszik: van akinek a Fradi az egyértelmű valóság van, akinek az Újpest; van aki a liberális ellenzékre esküszik a rabló Fidesszel szemben, van, aki az egyetlen patrióta, ésszerű pártot támogatja a legalja, erkölcstelen, elvtelen liberális ellenzékkel szemben; van akinek táncolható popzene a minden, van, akinek egy elmélyült gitárszólós progrock-darab, és van, aki mindkettőre legyint, mert a komolyzene az egyetlen emberhez méltó muzsika; van, akinek a posztmodern irodalom az egyetlen értelmes olvasmány, s van, aki megőrül a vég és központozás nélküli, szabadon szárnyaló, fogódzó nélküli szövegektől; van, aki a az Androidra esküszik az IPhos-sal szemben, van, aki kézbe nem venné a Szardroidot, amikor az egyetlen tutira megbízható vas az IPhone; van, akinek a pap, van akinek a papné, van, akinek mindkettő, s van, aki még nem tudta eldönteni, ő melyik is, illetve ha igen, akkor férfiként mégis a pap, nőként a papné… A valóság ilyen-olyan érzékelésének háborúi. De ez most messzire vezet.)

A Mátrix, ugye, ezt a kérdést tágítja tovább, de a film sem tesz mást mint továbbgondolja Platón híres barlang-hasonlatát. A Mátrix-ban, ismert dolog, a főhőssel felismertetik, hogy semmi sem valóságos körülötte, amit lát, érzékel, érez nem más mint egy virtuális valóság, amelyben ő valójában nincsen jelen, csak a tudata. A teste egy tartályban lebeg a megélt valóságának többi szereplőjével egyetemben. S a film bemutatja azt is, hogy a megélt valóságról nagyon nehéz elfogadni, hogy voltaképpen semmi köze a valósághoz. S így a semmiközevalóságban végrehajtott cselekedeteink mind-mond tökéletesen feleslegesek. Egytől-egyig. Illetve, ha azt veszem, a tapasztalatokból tanulunk…

Szóval ott álltam az önvalóságom romjain, és próbáltam újraépíteni a világomat. Kaptam új lehetőséget, hatalmasat: [..]

(Ha érdekel a folytatás, kérlek, navigálj a blogoldalamra!)
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2020/08/15/daniel_f_gal…

Ez nagyon jó volt!
A háromnegyedénél egy picit túl koncentráltan volt jelen a korábbi tempóhoz képest az akció, de terjedelméből adódóan ezen elég gyorsan túl is lendült.