Hóhér (Rongybaba 2.) 88% 238 csillagozás

Nagy hóhér a rossz lelkiismeret

A történet a végeláthatatlan sakktáblán zajlik, ahol a bábuk lépéseit figyelhetjük meg. Kegyetlen és sajátos bűncselekmények sorozatos elkövetése során a nyomozó csapatnak első feladata, hogy megtalálják mi a közös pont, és ki mozgatja a zsinórokat. Különböző területen, különböző elkövetők, más-más elkövetési mód, azonban mégis egy valami közös bennük.

Az események gyorsan haladnak, minden pillanatban történik egy váratlan eset, ugyanakkor a nyomozás rendkívül lassan zajlik. Baxter személyisége néha már elviselhetetlen volt, de a többi szereplő ezen vonásait sikeresen ellensúlyozzák. A cselekmény mindvégig iszonyatos spoiler.

A túl sok bűncselekmény miatt elveszett a motiváció lényege, hogy miért és hogyan jutottak el az elkövetők erre az elhatározásra, mi válthatja ki azt az emberből, hogy megöljön valakit, utána pedig saját magát. Kifejezetten keveselltem a spoiler, és hogy hogyan sikerült ennyi személyt ilyen mértékben befolyásolni.

Egy fordulatos és hajmeresztő folytatása a Rongybabának.

Nem győzött meg……
Olyan érzésem volt( na tessék, már megint ezzel jövök) olvasás közben, mint mikor még lánykoromban elmentem egy zenés szórakozó helyre, megittam pár pohár italt és már sprinteltem is a mosdó felé, ahol természetesen kilométeres sor állt, én meg ott toporogtam és minél hamarabb szerettem volna bejutni………
Itt is toporgás volt rendesen, a sztori nem haladt semerre, én viszont már nagyon szerettem volna „bejutni”, szerettem volna ha valami történik is. Sajnos nem történt semmi érdemleges, ami meg mégis, azt úgy kellett kiráncigálni a sorok közül, de hát…………..Szerintem az író túlvállalta magát, mondom szerintem, mert lesznek és vannak követői akik nem ilyen finnyásak mint én.

Mindenképpen csak sorrendben, mivel ez is egy bonyolultan megírt könyv, mely több szállal kötődik az első részhez. Megint egy alkoholista, spoiler lelki beteg nyomozó. Én szóltam spoiler. Ez még itt nem spoileres, de hamarosan az lesz. Szokatlan oka a halál és a pusztítás megteremtéséhez. A humornak határozott sötét hangzása van, mégis ott van, üdvözlendő és, mint egy horror lavina ereszkedik le az oldalakra. Szigorúan! spoiler De közben azt éreztem, hogy Cole túlzottan beleszeretett a saját alapanyagába. És emiatt valahogy nem akart összeállni egy egésszé, és hogy ennél is pontosabb legyek: akármennyire is szerettem volna, nem sikerült elkapnom a könyv fonalát. Bár nem voltak igazán kiemelkedő csúcs- vagy mélypontjai, az mindenképpen örvendetes, hogy a végére megkopó lelkesedésemet sikerült felráznia, köszönhetően annak, hogy több ponton is kimozdította a történetet arról a pályáról, ahol eddig köröztünk. Tisztában vagyok a csapdahelyzettel is, hogy sztoriból nem nagyon lehet sok extrát kihozni, mert azok hatásával úgy kell számolni, hogy ne nagyon vigye félre az alapot, ha viszont nincs hatásuk az olvasókra, akkor hamar öncélúvá válna. Nem állítottam, hogy könnyű feladat, de olvasói szempontból mégis okoz egy kevés hiányérzetet, főleg egy ilyen erős kezdés után.

Volt itt minden: hullahegyek, akció jelenetek tömkelegével, megszállott elmék, magánéleti válságok. Nehezen indult be, de a végén alig tudtam letenni. Jöhet a harmadik rész.

Számos cselekményt szolgáltatott, rengeteg gyilkosság volt, amelyek mind kegyetlenek és brutálisak, de valahogy nem voltak eléggé kiforrottak, vagy talán túl gyorsan következtek a halálesetek és kevés volt az idő, hogy megemésszem, és bármilyen érzelmet váltson ki belőlem. Igen, azt hiszem leginkább ez volt a problémám, nem kaptam elég időt arra, hogy reagálni tudjak az eseményekre érzelmileg, mert mire eljött volna ez a pillanat, hogy sokkoljon, addigra már érkeztek a következő áldozatok.
Meg kell hagyni, hogy a pörgés, az akció, az állandó feszültség folyamatos volt. Rengeteg áldozata volt a Hóhérnak, amelyek nem kevés esetben meghökkentőek voltak. Váratlan szituációk és meglepetések érik az olvasót és, ha mindez nem lenne elég, az író egyedi stílusba burkolva lepi meg az olvasókat váratlan helyzetekkel. Összességében tetszett a Hóhér, számomra azonban csak a könyv felétől vált letehetetlenné, így, aki hasonlóan érez, mint én, annak mindenképpen azt javaslom, hogy adjon egy esélyt a könyvnek, mielőtt félretenné.
(Zsófi)
Folytatás:
https://anarchiakonyvblog.blog.hu/2020/06/03/daniel_cole_hoher

A folytatás jobb, mint az első rész, habár itt is volt egy kis kesze-kuszaság a hirtelen beszabadult sok szereplő miatt, de aztán megjegyeztem, ki kicsoda és melyik országból való, és akkor már futott a szekér.
Baxtert az első részben nem annyira bírtam, de itt előlépett főszereplőnek, és egészen rokonszenves lett a maga bunkó modorával. Rouche kimondottan szimpatikus lett egészen hamar, remélem, felbukkan a harmadik részben.
A gyilkosságok igencsak látványosak, filmre kívánkoznak, főleg a színházban történt kaszabolás.*
A legvége pedig klasszikus cliffhanger, azonnal a folytatást követeli.
*Az a rész valahogy hasonlított a Bolygó neve: halál című filmben arra a részre, mikor a kommandósok megtalálják a begubóztatott kolóniát, izgalmas volt.

Nagyon nehezen csúszott ez a krimi. Összecsapottnak érződött az egész cselekmény, sose tudtam, hogy egyes gyanúsítottak, hogy kerültek képbe, mindig azt hittem valamiről lemaradtam, vagy kihagytam. De nem. Volt, hogy lényegtelen dolgokról folyt a szó oldalakon keresztül és unatkoztam közben. Sosem haladtam ilyen lassan még krimivel. Nem tetszett egyáltalán.

Ez jobban tetszett, mint az előző rész. Kíváncsian várom a folytatást, a legutolsó részt. Az utolsó pár oldal megdöbbentő volt, már nagyon vártam spoiler. Az eleje kicsit lassan indult be, de aztán szép lassan kialakult. Jó volt a történet, emberiek a szereplők. Jó kis sorozat ez. Jöhet is a következő spoiler Curtis – nek bár voltak unszimpatikus megszólalásai vagy viselkedése azért sajnáltam. Rouche-ról akinek szegénynek még a nevét se tudták kimondani, végig szimpatikus szereplő volt szintén sajnáltam, ami vele történt. Jajj mindjárt folytatom is. :)))

Imádom, imádtam. Lehengerlő könyv volt. Alig várom a harmadik részét. De abban igaza volt Colenak, hogy aki igazán élvezni akarja, annak tényleg el kell olvasnia a Rongybabát is. Mondjuk tény és való, hogy a két könyv külön – külön is élvezhető, de ahogy Cole mondta a könyv végi interjúban, tényleg sikerült megugrania az első könyv sikerét és szépen áthelyezni, más kontinensre az ügyeket, ugyanazzal a fojtott hangulattal, mint ami a Rongybabát kísérte. Míg ott William Arthur Leyton Fawkes nyomozóra és az ő pokoljárása nyomán létrejött gyilkosság sorozatra épült maga a könyv itt egyértelműen, a fő szálat Emily Baxter nyomozóra tette a könyv írója, mindezt úgy, hogy a karaktere, talán csak még árnyaltabb lett az első könyv után. Talán, még jobban át látta az ember, hogy Baxternek mivel is kell megküzdenie, az elutasító új közegen és az új üggyel járó stresszen kívül. Ugyanúgy ott lebegett előtte Wolf hiánya és ugyanúgy megvoltak a saját démonjai. Mégis ez az egész légkör, megadta a kellő lökést a könyvnek ahhoz, hogy sodorja magával az olvasót

Természetesen, mivel a könyv túlnyomó része a másik kontinensen történt eseményeket dolgozza fel, így csak érintőlegesen tűnik fel sok régi ismerős karakter az első könyvből mégsem éreztem úgy, hogy igazán kikerült volna bárki is a történetből. Edmunds még mindig a kedvenc karakterem, Vanita még mindig idegesítő volt. S persze, mint ahogy a jó könyvek tanúsága, itt is a végén jött a csattanó.

Imádtam, hogy lapokon át nem jöttem rá, hogy most éppen egy újabb nyomra vagy esetükben egy újabb holttestre bukkannak. Őszintén szólva, ha azt mondtam a Rongybaba idején, hogy minden fejezetben egy halál volt, akkor itt öt oldalanként akár egy egész teremnyi embert képesek voltak szinte halál közeli állapotba tenni.

Maga a könyv témája és tanúsága pedig jelentősen túl mutat a karaktereken. Mutatja, hogy egy releváns korábbi nemzeti drámára építve, mennyire új és mai szemmel aktuális kicsengése lehet a könyvnek, hogy bizonyos veszteségek, mekkora fanatikus bosszúszomjat váltanak ki az emberekből. S azt, hogy bizonyos döntések, ha végbe mennek, mekkora pusztítást tudnak véghez vinni, akár ártatlan emberek árán is. A könyv végig a terrorizmus, és a szervezett terror cselekmények árnyékában játszódik, melyek persze ténylegesen gyilkosságok, de sem a méretük sem a folytatólagosságuk nem koncentrálódott tisztán arra, hogy itt csak egy, két ember hal meg. A mai világban igen érzékeny téma ez, így mivel ezzel mélyen volt a könyv átitatva, nagyon is részesnek érezte magát az ember olvasás közben. Hiszen már láttunk ilyet nem egyszer, még ha csak közvetve is. Európa is hozzászokott az effajta cselekményekhez. Bravúros könyv. Ajánlom.

Nagyon kesze-kusza volt az eleje nem értettem, ki kicsoda hirtelen,talán a prológus miatt, vagy csak a figyelmetlenségem az oka, de a Rongybabához hasonlóan tetszett. Igaz, a vérengzés ebben a részben jobban ki lett fejtve, de ez nem volt hátrányos a regényre nézve. A templomos/színházas résznél egy picit félre kellett tennem, mert úgy éreztem, arra fel kell készülni lelkileg. Legalábbis nekem. Elég durva volt.
Sajnáltam Rouche-t a tragédiája miatt, spoiler de ha össze is tört, nem vált megszállott elmebeteggé.
Olvastam, hogy trilógia lesz, nos a vége miatt mindenféleképpen muszáj lesz elolvasni, mert ugyanúgy az első részhez hasonlóan itt is maradtak kérdőjelek!