Hóhér (Rongybaba 2.) 88% 64 csillagozás

Mindenképpen csak sorrendben, mivel ez is egy bonyolultan megírt könyv, mely több szállal kötődik az első részhez. Megint egy alkoholista, spoiler lelki beteg nyomozó. Én szóltam spoiler. Ez még itt nem spoileres, de hamarosan az lesz. Szokatlan oka a halál és a pusztítás megteremtéséhez. A humornak határozott sötét hangzása van, mégis ott van, üdvözlendő és, mint egy horror lavina ereszkedik le az oldalakra. Szigorúan! spoiler De közben azt éreztem, hogy Cole túlzottan beleszeretett a saját alapanyagába. És emiatt valahogy nem akart összeállni egy egésszé, és hogy ennél is pontosabb legyek: akármennyire is szerettem volna, nem sikerült elkapnom a könyv fonalát. Bár nem voltak igazán kiemelkedő csúcs- vagy mélypontjai, az mindenképpen örvendetes, hogy a végére megkopó lelkesedésemet sikerült felráznia, köszönhetően annak, hogy több ponton is kimozdította a történetet arról a pályáról, ahol eddig köröztünk. Tisztában vagyok a csapdahelyzettel is, hogy sztoriból nem nagyon lehet sok extrát kihozni, mert azok hatásával úgy kell számolni, hogy ne nagyon vigye félre az alapot, ha viszont nincs hatásuk az olvasókra, akkor hamar öncélúvá válna. Nem állítottam, hogy könnyű feladat, de olvasói szempontból mégis okoz egy kevés hiányérzetet, főleg egy ilyen erős kezdés után.

Nem győzött meg……
Olyan érzésem volt( na tessék, már megint ezzel jövök) olvasás közben, mint mikor még lánykoromban elmentem egy zenés szórakozó helyre, megittam pár pohár italt és már sprinteltem is a mosdó felé, ahol természetesen kilométeres sor állt, én meg ott toporogtam és minél hamarabb szerettem volna bejutni………
Itt is toporgás volt rendesen, a sztori nem haladt semerre, én viszont már nagyon szerettem volna „bejutni”, szerettem volna ha valami történik is. Sajnos nem történt semmi érdemleges, ami meg mégis, azt úgy kellett kiráncigálni a sorok közül, de hát…………..Szerintem az író túlvállalta magát, mondom szerintem, mert lesznek és vannak követői akik nem ilyen finnyásak mint én.

Nagyon kesze-kusza volt az eleje nem értettem, ki kicsoda hirtelen,talán a prológus miatt, vagy csak a figyelmetlenségem az oka, de a Rongybabához hasonlóan tetszett. Igaz, a vérengzés ebben a részben jobban ki lett fejtve, de ez nem volt hátrányos a regényre nézve. A templomos/színházas résznél egy picit félre kellett tennem, mert úgy éreztem, arra fel kell készülni lelkileg. Legalábbis nekem. Elég durva volt.
Sajnáltam Rouche-t a tragédiája miatt, spoiler de ha össze is tört, nem vált megszállott elmebeteggé.
Olvastam, hogy trilógia lesz, nos a vége miatt mindenféleképpen muszáj lesz elolvasni, mert ugyanúgy az első részhez hasonlóan itt is maradtak kérdőjelek!

Daniel Cole első könyve megvett kilóra, nagyon kíváncsi voltam, hogy a folytatás megtudja-e ugrani azt a bizonyos lécet amit az első felrakott. Hát nem érte el az első rész szintjét, de annyira azért nem maradt el tőle.
Baxter visszatér másfél év után a Rongybabás gyilkossal való találkozás után. Finlay nyugdíjba vonult, Edmunds a visszatért a gazdasági bűncselekményekhez, miközben New York-ban a Rongybabá-hoz hasonló teste feszítenek ki a Brooklyn híd alatt. Baxter-t felkéri az FBI, hogy segítsen a nyomozásban, azonban újabb bizarr gyilkosságok történnek New Yorkban és Londonban, két fronton is hadat üzentek a rendőrségnek, akik fejüket kapkodva próbálják előkeríteni a tettest, miközben újabbnál újabb megpróbáltatásokon esnek keresztül.
Baxter új társat kap Rouche személyében, teljesen más személyiség, mint amilyen az első részben megismert Wolf volt, bár az ő múltja is súlyos tragédiával terhelt.
Igazából a könyv felétől lesz igazán izgalmas a történet, főleg emiatt is vontam le fél csillagot, mert nagyon zavaros volt az eleje, tény, hogy kaptunk hullákat, meg fejtörőt, hogy mi is az áldozatokban a közös és mivel kapcsolódik a rongybabás esethez, de valahogy sehogy sem akart összeállni a kép, nagyon zavaros volt ez a felvezetés. Aztán egyszer csak elkezdte kibontani a szálakat és az események kezdtek értelmet nyerni, amin a könyv vége nagyon sokat dobott, a záró jelenet miatt pedig már nagyon várom a 3. részt. Tény, hogy az első részt nem szárnyalta túl, de nagyon jó kis történet ez, az akció jelenetek megint nagyon izgalmasra és drámai sikerültek, a templomi jelenet óriási volt, ahogy a végjáték is, a kezdeti visszaesést szépen sikerült megmenteni és nem veszett oda a történet.
Külön dicséret a szerkesztésnek, mivel a végén olvashatunk egy kis interjút az íróval, aki elárulta már dolgozik a 3. részen. Én már türelmetlenül várom.

Azt gondolom, fejlődött az író, fejlődtek a karakterek. És ennek ellenére sem egy ellaposodott történetet kapunk, ami próbál hajazni a Rongybaba-gyilkosságokra, sőt: megtévesztően jót. Az elején rémesen untam Baxter szerencsétlen turistáskodását a két bohócügynökkel. Épp azon gondolkodtam, elnyomva egy ásítást, vajon hogyan gondolhatta komolyan, hogy egy ekkora sablon működni fog, amikor beütött az első igazi esemény, ami teljesen meg- és kifordította az eseményeket és karaktereket látszólagos önmagukból.
Sajnos azt a megàllapítást kell tennem, hogy Baxteren kívül mindenki más szimpatikus :))), viszont Edmunds fejlődése és Rouche karakterisztikája különösen megragadott.
Az utolsó csavar pedig további, csodálatosan fordulatos résszel kecsegtet – biztosan elolvasom!

Ez borzasztó.

Hol van Wolf? Nekem felettébb hiányzott, bár kaptunk helyette Baxter-t, a maga különc viselkedésével és kimondhatatlan nevű Rouche ügynököt. A Rongybaba jelegű gyilkosságok folytatódnak, ezúttal a tengerentúlon is. A hullák meg egyre csak gyűlnek, izgalmas lehetne ez egész, de valahogy nem kapott el történet. Voltak benne feszültséggel teli részek, mint például a börtönben és a templomban történtek, csak valahogy olyan valótlan volt, hogy ennyi spoiler. A végén spoiler remélem alaposan felrázza a következő részt.

A tapasztalataim azt mutatják, hogy a több kötetes thrillereknél nagyobb esély van arra, hogy a folytatások nem ütik meg a kezdő rész színvonalát, vagy ha mégis, akkor ritkán mutatnak újat az előzőhöz képest. Nos, azt kell mondanom, hogy a félelmeim ellenére a Rongybaba második részében egyáltalán nem kellett csalódnom.
Természetesen az emberek ebben a történetben is durva tempóban halnak, ráadásul itt kettesével, úgyhogy unalmasnak semmiképp nem nevezhető a történet, mégis úgy éreztem, hogy nagyjából a közepéig csak bemelegítettünk. Érdekes volt, haladtam vele, de nem éreztem azt, mint a Rongybabánál, hogy mostazonnaltudniakarommiavége, pedig már itt is voltak iszonyúan izgalmas részek, például a börtönös jelenet még egészen az elején. Na de a közepe után! Durván, nem viccelek, durván beindultak a dolgok és őszintén szólva nem emlékszem, hogy olvastam valaha is vérfagyasztóbb és betegebb szituációt könyvben, mint az a bizonyos templomos jelenet volt a Hóhérban, amiről most nem fogok többet elárulni, mert nem lövöm le a lényeget, mindenetestre még most is beleborzongok ha eszembe jut, mennyire váratlanul és hirtelen csap le az a rész a gyanútlan olvasóra. Onnantól pedig tényleg elszabadul a pokol, csak kapkodtam a fejem és szinte el sem akartam hinni, hogy ennyi izgalmat bele lehet sűríteni egy könyvbe.
Bővebben: https://szofisztikaltmacska.blog.hu/2018/10/01/daniel_c…

Imàdtam és imádtam. Letehetetlen, morbid, sok helyen gyomorforgató, és mégis folyamatosan azt mondja hogy ‘olvass tovább’. Aki szerette az első részt, az most sem fog csalódni.

Újabb gyilkosságok, ezúttal már nem csak Londonban, hanem New Yorkban is. Ráadásul ezek a gyilkosságok kísértetiesen emlékeztetnek a „rongybabás esetre”. A rongybabás gyilkoshoz már volt szerencsénk Daniel Cole Rongybaba című könyve kapcsán, most pedig a trilógiának készülő sorozat második része, a Hóhér került a polcokra.

Mivel az első rész bőven a kedvenceim közé került, és igazán elégedetten tettem le a kezemből, miután pár óra után kivégeztem, igen magas elvárásaim voltak a második résszel kapcsolatban is. Ezek részben teljesültek, részben viszont ennek a Hóhérnak a minősége alulmaradt a Rongybabához képest.

Kicsit mintha kapkodósra sikerült volna a történet, amolyan se eleje, se vége, kifejezetten semmire sem jövünk rá teljesen, arra pedig végképp nem, hogy ezeknek a gyilkosságokhoz mi köze a múltkori esethez – de reméljük, hogy ez a harmadik részben kikristályosodik majd előttünk. Szóval a történet kuszasága miatt nem igazán lehet előre tudni, hogy mi történik, kit gyanúsítsunk, sőt, még kvázi gyanúsítottunk sincs, most viszont az első résszel ellentétben nem biztos, hogy ez plusz pont, mert mindez talán csak az összeszedetlenség számlájára írható. Minden esetre természetesen nagyon izgalmas a New York-i esetek nyomába (is) eredni, és az biztos, hogy közel sem egyszerű esettel/esetekkel van dolgunk, és bár a kötet végén az író azt mondja, hogy ez a rész élvezhető az előzmény nélkül is, momentán én azért örültem volna több visszacsatolásnak, mert hónapok kihagyásával nehéz visszaidézni, pontosan mi is történt az előző részben – és azért igenis van jelentősége, hogy mi történt pontosan például Wolffal. Ugye, emlékszünk még rá? Na, ebben a részben közel sem ő a főszereplő, hanem Baxter és az egyik új társa, Rouche kerül a középpontba – kísértetiesen hasonló jelleggel, mint az előző részben –, de legalább régi-új kedvencünk, Edmunds is több szerepet kap.

Szomorú megállapítás viszont, hogy a jellemfejlődés szinte teljesen elmarad. Baxter nemhogy szimpatikusabb lenne, hiába főszereplő, inkább távolabb kerül tőlünk, olvasóktól, Edmundstól pedig valami többet vártam volna. Még mindig stagnál a helyzet mindenki életében/magánéletében, mintha nem is telne az idő a regényben – persze így visszagondolván lehet, hogy nem túl nagy időintervallumot ölel fel a két kötet sajnos. A humor itt is jelen van, és néha igazán üdítő, néha viszont elég erőltetettnek tűnik, főleg ilyen tragédiák esetén.

Mindazonáltal azt hiszem, teljesen reális benyomást csak akkor kaphatunk, ha a harmadik – vélhetően záró részt, de ebben még az író maga sem biztos – is elolvastuk, és reméljük, az majd teljes mértékben összeköti az első két részt, Wolf is több figyelmet kap majd, és hogy az értelmezhetőség végett több visszacsatolást kapunk majd az előző részekhez. Valamint, ha már mellékszálak, jó lenne az egyes szereplők magánéletében is elvarrni az elvarratlan szálakat, nem csak úgy hagyni őket lógni a levegőben.

Összességében tetszett, de azért vannak hiányosságai. Ezeket leszámítva viszont fordulatos, gyorsan olvasható, izgalmas, eléggé tragikus, de néha könnyed hangvételű krimiről van szó. Nos, hát, aki olvasta az első részt, annak szerintem annyira nem okoz meglepetést, aki pedig nem, az mindenképpen azzal kezdje, már csak azért is, mert szerintem az igencsak nívósabb minőségű.

Pontozás:
Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: 8/10 – Edmundsot még mindig nagyon szeretjük, de ebben a részben eléggé összekuszálódnak a dolgok, és sajnos Baxter nem lesz szimpatikusabb.
Borító: 9/10 – Nekem nagyon tetszik, mutatós, jobb, mint az első részé, és illik a sztorihoz is.
+ pont: Mert izgalmas volt, fordulatos, kuszasága miatt pedig eléggé kitalálhatatlan végül is.
– pont: Mert kicsit olyan össze-vissza volt az egész, néha csak kapkodjuk a fejünket, és már mi magunk se tudjuk, hova tart ez az egész. Reméljük, a harmadik részre majd már kikristályosodik.