Kánon ​és ellenpont 0 csillagozás

Beszélgetések zenéről, társadalomról
Daniel Barenboim – Edward W. Said: Kánon és ellenpont

Barenboim, ​a világhírű pianista és karmester és Edward W. Said, a Columbia Egyetem – nemrég elhunyt – híres tanára, neves kritikus és az „orientalizmus” elnevezésű akadémiai stúdium kitalálója életre szóló barátságot kötött egymással. Amikor csak tehették, találkoztak és beszélgettek, négyszemközt és pódiumon, közönség előtt egyaránt. Két rendkívül művelt, irigylésre méltóan tájékozott ember hallgatta egymást, vitatkozott, de soha nem ment ölre egymással. Az ő barátságuknak, mély, szenvedélyes és a szó valódi értelmében toleráns eszmecseréjüknek, egy igazi értelmiségi magatartásnak a lenyűgöző foglalata ez a pompásan szerkesztett könyv. Ők ketten nagyon sok mindenben nem értettek egyet, de az egyik fél véleménye sem brutális elutasításra, hanem a lehetséges továbbgondolásra és együtt cselekvésre ösztönözte a másikat. Egyikük sem relativizált: a zsidó Barenboimnak és a keresztény palesztin Saidnak egyazon kulturális és erkölcsi hagyományban gyökerezett az értékrendje. Ezen az… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 2004
208 oldal · ISBN: 9630776510

Enciklopédia 5

Szereplők népszerűség szerint

Johannes Rau


Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 7


Népszerű idézetek

metahari P>!

DB: Azt olvastam valahol Chomskynál, hogy nem vállal tévészereplést, mert ott sosincs elég idő egy gondolat kifejtésére. Én nagyon tisztelem ezért.
EWS: Így igaz. Már én se vállalok ilyesmit. Egy időben nagyon sokat szerepeltem a médiában. Ezekben, mint mondják, be kell villannod. Erre egyáltalán nem vagyok hajlandó. Időpocsékolásnak tartom. Ezért választottam a közlés más formáit, az írást vagy az előadást, melynek során végig kibonthatsz egy gondolatot a hallgatóságod előtt. Értem, hogy mi a vonzó egy bevillanásban: gyors és meglepő. Ez rendben is van,de nem elég. Egy vitához hozzászólni kell tudni, nem belekotyogni. […] Hogy a rendelkezésre álló időt hasznosan töltsük, átgondoltnak kell lennem, és ez tudást tételez fel, bizonyos műveltséget, felkészültséget. Ezt iszonyú fontosnak kell éreznem. Az én esetemben ezt filológiai képzettségnek hívják, amikor ismered a szöveg történelmi összefüggéseit, nyelvi struktúráját és jelentésrétegeit, a te esetedben pedig a komolyzenében való jártasságot, a szonáta, a variáció, a szimfónia és a többi műforma ismeretét. Ez a tudás mind kevésbé általános a muzsikusok újabb nemzedékében. A helyét, tapasztalataim szerint egyfajta kusza felületesség tölti be. […]
DB: Ezzel, a tévé nyelviségével szemben az a határozott filozófiai ellenvetésem, hogy nincs tekintettel a tartalom és az idő viszonyára. Merthogy bizonyos tartalom bizonyos mennyiségű időt igényel, amelyet nem lehet se összesűríteni, se lerövidíteni. Olyan, mintha azt mondanád: ‘Foglald össze nekem két percben e Beethoven-mű lényegét!’
[…]
És úgy vélem, minden folyamatban – akár kulturális, akár politikai –, nagyon szoros belső összefüggés van a tartalom és annak időbelisége között. És vannak dolgok, amelyekre ha nem szánsz elég időt, vagy túl sokat szánsz rájuk, akkor kicsúsznak a kezeid közül.

Daniel Barenboim – Edward W. Said: Kánon és ellenpont Beszélgetések zenéről, társadalomról

metahari P>!

Gondoljunk a fő szellemi és társadalmi nyomásra: mindkettő a haszonelvűség, vagyis a tudás specializációjának irányába hat, úgyhogy már csak az azonos területen működő szakértők értik meg egymást. A szakterületedről kilépve senkivel nem tudsz eszmét cserélni. A minap egy egészségügyi iskolában tartottam előadást. Történetesen az érett stílusról beszéltem, és ezt mondta valaki: „Beszélt nekünk zenéről, beszélt irodalomról, de ez kívül esik a mi világunktól, a természettudomány, illetőleg a gyógyászat világán”. „Miért?” – kérdeztem. „Azért, mert én neurobiológus vagyok. Én csak neurobiológusokkal tudok beszélgetni.” Megszűnt az általános műveltség, alapvetően a rendkívül szakosított képzés miatt, aztán a támogatási rendszerek is a tudás megosztottságát erősítik, és az emberek egyre kevesebbről tudnak egyre többet. Lehet, hogy ez jó a tudományokban, ám egyfajta szellemi elhatárolódáshoz vezet, amely többé-kevésbé ezt mondja: „Ez már nem a maga gondja, más fogja megoldani, maga többé nem tartozik érte felelősséggel.” Elterjedt nézet, különösen az Egyesült Államokban, hogy nem kell tudni, mi van a világ többi részében. Csökkent a társadalmi tudatosság, nemigen törődnek azzal, hogy merre halad a világ, akár a művészetekről, a történelemről, vagy a környezetről van szó. Például, az Egyesült Államokban a történelmet a feledésbe merült dolgokkal azonosítják. Ha azt mondod valakinek, „Ez már történelem”, az nem azt jelenti, hogy a múlt részévé vált, hanem hogy kihullott az emlékezetből. Ezt jelenti a történelem. Az az erkölcsi érzék, amelyről a Staatskapelle-tagok és Beethoven kapcsán beszéltél, elérhetetlen teljesség lett, és mint felfogás más területen is eltűnőben van. Ma már nem kapni ilyen zenei képzést, irodalmit még ennyire sem. Tudom, mert negyven éve oktatok, és azt tapasztalom, hogy egyre kevesebbet tudnak a hallgatók. Ez biztosra vehető, mert amikor kezdtem, képzettek voltak a diákok, főleg nyelvekből. Tanárként joggal tételezhettem fel, hogy járatosak, mondjuk az angol vagy francia irodalomban, ismerik a kezdeteit és a nagyjait. Az olyanokat, mint Milton és Shakespeare, Wordsworth és Yeats, meg a többiek. Ezt ma már nem várhatom el. A beszűkülés, a szakbarbárság felé haladunk.

/Edward W. Said/

Daniel Barenboim – Edward W. Said: Kánon és ellenpont Beszélgetések zenéről, társadalomról

Kapcsolódó szócikkek: specializáció
metahari P>!

A német államfő, Johannes Rau, 2000. november 9-ei beszédében nagyon helyesen fogalmazta meg a nacionalizmus és a hazafiság közti különbséget. Azt mondta: “Csak ott virágozhat a hazafiság, ahol nincs helye rasszizmusnak és nacionalizmusnak. Sose tévesszük össze a hazafiságot a nacionalizmussal. Hazafi az, aki szereti a szülőföldjét. A nacionalista lenézi a mások szülőföldjét."

Minden társadalom a kialakult mintákat követő átlagemberekből, és egy elenyésző kisebbségből áll, mely utóbbi a tehetsége és a függetlensége folytán egyáltalán nem átlagos, és sok vonatkozásban zavarja, sőt idegesíti az általában jámbor többséget. Gond akkor van, ha e jámbor többség megpróbálja beszűkíteni, leegyszerűsíteni és megrendszabályozni az apró kisebbség bonyolult és nem szokványos egyedeit. Nyilvánvaló az ellentét; a tömeg nehezen tűri, hogy valaki feltűnően más, őnála tehetségesebb és eredetibb, ezért elkerülhetetlenül zúgolódik és elhamarkodottan ítélkezik. Nézzük meg, mit tett Athén Szokratésszal: halálra ítélte, mert zseni volt, aki önálló és kritikus gondolkodásra nevelte a fiatalokat. Az amszterdami zsidók kiközösítették Spinozát, mert túlságosan merésznek találták az eszméit. Galileit az egyház büntette meg. Al-Hallajt keresztre feszítették a meglátásaiért. Századokon át így ment ez.

A politikusok mondhatják a maguk szokásos sületlenségeit, és csinálhatnak, amit akarnak, mint ahogy a hivatásos demagógok is. De az értelmiségiek, a művészek, a szabad állampolgárok között mindig helye kell legyen a fenntartásoknak, a különvéleménynek, a többség önkénye elleni fellépésnek, és ugyanakkor – ami még fontosabb – a felvilágosodás és a szabadság előremozdításának. […] Minden társadalomban egymásnak feszül igazság és igazságtalanság, tudás és tudatlanság, szabadság és elnyomás. Nem az a fontos, hogy odaálljunk az egyik vagy a másik oldalra, mert nekünk azt mondták, hanem hogy megfontoltan válasszunk, és az adott helyzetben minden tekintetben megfelelően és igazságosan ítéljünk. Az oktatás célja nem az, hogy adatokat és tényeket vagy ‘helyes’ válaszokat memorizáljunk, hanem hogy megtanuljunk kritikusan gondolkodni a saját fejünkkel.

/Edward W. Said/

Daniel Barenboim – Edward W. Said: Kánon és ellenpont Beszélgetések zenéről, társadalomról

Kapcsolódó szócikkek: 2000 · Athén · Johannes Rau · nacionalizmus
metahari P>!

DB: Igen, és úgy érzem, hogy a ma uralkodó szakszerűség és haszonelvűség az oka ennek. Szerintem, mint a legtöbb dolog az életben, egyik se csak rossz, vagy csak jó. De a szakadék egyre nő. És úgy látom, hogy milliókat tölt el teljes közöny a külvilág dolgai iránt – ami talán jellemzőbb az Egyesült Államokra, mint Európára –, és hogy ez a hidegháború végével különösen szembetűnő jelenséggé vált. Megszűnt a másik féltől való félelem, a jó és a rossz szembeállítása, amely a szembenálló felek mindegyikét igénybe vette. És most, hogy ez a gond megoldódott, ha az amerikaiak a világ dolgairól elmélkednek, gondolataik mögött ott bujkál a győzelem tudata. Úgy is mondhatná valaki: „Leküzdöttük az utolsó akadályt a szabadságért, a kommunizmus ellen vívott harcban, most már nyugodtan ellehetünk.” De a küzdőszellemre, mint Beethovennek – a hősiesebb, férfiasabb főtémára, és a lágyabb, nőiesebb melléktémára, s ezek folytonos egymásnak feszülésére – mindenkinek szükség van a hétköznapi életben. Ahogy nemileg és érzelmileg egyaránt magától értetődő, hogy minden férfias alkatban van valami nőies, és fordítva, a politikai gondolkodásban is teret kellene nyernie a gondolatnak, hogy ha nincs benned valami a másikból, nem tudsz igazán kiteljesedni. És mindennél ijesztőbb számomra, hogy ez a hidegháború vége óta nincs így.

EWS: De így van, csak a forma más. Vegyük, például, a bevándorlás kérdését Európában és az Egyesült Államokban. Te Németországban élsz, ahol a lakosság számottevő része nem német. Nézzük Haider felbukkanását Ausztriában. Létezik egyfajta idegengyűlölet, amely ezeket a győzelmi tudatú és elszigeteltségben élő embereket arra a megfontolásra készteti, hogy: „Érintetlenül meg kell őriznünk, amink van.” Ez maga a félelem. És ez ebben az országban is létezik. Van egyfajta bizonytalanság, hogy vajon mi jobb Amerikának: ha homogenizálódik, vagy ha a másságot – nevezzük mexikóinak, feketének vagy afrikainak – kirekeszti, távol tartja. Vagyis nincs egészséges viszonosság az „én” és „a másik” között. Szerintem ez kiveszőben van. Vagy minden beleolvad egy színtelen, jellegtelen, közönyös egészbe, vagy felerősödik az új erők által fenyegetett klasszikus civilizáció tudata, amely gyakran reagál így: „Vigyázzunk a többiekkel, veszélyesek lehetnek.” És azt hiszem, ma az a baj, hogy igazából nem látunk semmit e két véglet között. Vagy olvasztótégely van, vagy idegengyűlölet, de nincs viszonosság. Többfelé van ez így. Sokan ezért foglalkoznak az eredetükkel – gondolok itt azokra, akik azt mondják: „Kutassuk fel a gyökereinket!”, a német múltat, a zsidót, az arabot, az amerikait. Szükségük van egy makulátlan múltra, még akkor is, ha ez teljesen történelmietlen, hiszen az a múlt nagyon is olyan, mint a jelen.

Daniel Barenboim – Edward W. Said: Kánon és ellenpont Beszélgetések zenéről, társadalomról


Hasonló könyvek címkék alapján

Duff McKagan: It's so easy
Nikki Sixx – Ian Gittins: A heroin-naplók
Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme
Katja Millay: The Sea of Tranquility – Nyugalom tengere
Henry Kissinger: Diplomácia
Nora Roberts: A Hold könnyei
Elliot Aronson: A társas lény
Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák
Aly Martinez: Szerelem a pokolból
Brittainy C. Cherry: A szív ritmusa