Művész ​a műben 8 csillagozás

Szilárd meggyőződésem, hogy, ha valaki, aki szereti a képzőművészetet egyszer elolvas egy Arasse könyvet, az minden a szerző által írt munkát el akar majd olvasni. Ennek szerintem két fő oka van. Az egyik, hogy mindig nagyon érdekes témákhoz nyúl, a másik pedig, hogy hatalmas tudását, kutatásainak eredményeit és ezek alapján kialakult nézeteit kifejezetten olvasmányos, helyenként akár humoros, de minden esetben izgalmas formában tárja az olvasó elé. Nincs ez máshogyan a „Művész a műben” című könyvével sem.
Abból a reneszánsz kori firenzei mondásból kiindulva miszerint “minden festő önmagát festi” a hét esszét tartalmazó kötet pontosan arról szól, amit a cím sejtet: hogyan jelenik meg a sajátos stílusjegyeken túl az alkotó egyénisége és öntudata az alkotásban, avagy a szerző szavaival arról, “amit a mű elárul, de nem fitogtat”. Az analitikus ikonográfia segítségével vizsgált festmények és szobrok körét tovább szűkíti az a kritérium, mely alapján a szerző itt a korabeli (reneszánsz és manierista) művészi gyakorlattól egyértelműen eltérő “anomáliákat” tartalmazó műalkotásokkal foglalkozik, hogy bemutassa, miként utal és épül egyes művek témája a művész szellemére és fordítva.
Találkozni fogunk tehát – például mindjárt a könyv elején – szimbólumokkal telezsúfolt reneszánsz studioloval (Federico da Montefeltro urbinói herceg dolgozószobájával); az aláírását tudatosan megalkotó festővel (Andrea Mantegna); egy igazi különccel, akit Arasse “rusztikus Prométheusznak” hív (már csak ezért is érdemes elolvasni ezt az Piero di Cosimoról szóló tanulmányt); egy bibliai témájú festménnyel, melynek egy adott rétege a művészi akaratról és szabadságról szól (Bellini: Noé részegsége), a mutatóujjakról, mint jelképekről (Michelangelo Mózes szobra kapcsán); egy mitológiai témájú Parmigianino rajzról, mely első ránézésre egy szerelmi-erotikus jelenet, de mögötte ott rejtőzik az istenihez hasonló teremtés és alkotás iránti vágy, végezetül pedig Tiziano hármas portréjáról, mely egyfajta művészi testamentum és állásfoglalás az idő múlásával és a halállal szemben. A kötet Utószavából megtudhatjuk – mintegy összefoglalásként – nem is feltétlenül azt, hogy mennyire igaz a fent idézett mondás, hanem, hogyan is kell ezt értelmezni, illetve hogyan fogadták a saját korukban a festők ezt az állítást.
Az esszék értéke szerintem abban is rejlik, hogy miközben szépen és érhetően körüljárják az adott témát, rengeteg apró részletre hívják fel a figyelmet, és tulajdonképpen szórakoztatóan tanítanak képeket vagy egyéb műalkotásokat nézni és értelmezni. Ugyanakkor az is egyértelműen kiderül ebből a könyvből is, hogy igazán megérteni egy-egy komplex festményt vagy szobrot csak úgy lehet, ha rendkívül széleskörű műveltséggel rendelkezünk.
Alternatívaként viszont itt van nekünk éppen Arasse, aki elmondja mit-hogyan, csak annyit kell tennünk, hogy elolvassuk…

Először nem tudtam, mit gondoljak a kötetről, a nevet ajánlották, a kiadó meglepett.
Arasse a népszerűsítő és szakirodalom határmezsgyéjén jár kötéltáncot, hol erre, hol arra billen. Ismeretterjesztő műnek nem illik be a könyv, mert hiába a logikus szerkesztés, a figyelemfelkeltő, sejtelmes címek; a kellemes formátum és a sok színes kép, a mezei olvasó, aki ezt lekapja a polcról, már az első tanulmánynál bele fog unni. „Sajnos” túlságosan szakszerű, porszagú lett, még én is majdnem elaludtam egy-egy részen, pedig a szöveg gondos odafigyelést igényel. A szerkesztő/fordító kiszólásai kis kék téglalapokban szerintem zavaróak és sokszor feleslegesek voltak. Szakszövegnek viszont hivatkozások majdnem-hiányában nem tekinthető, néha úgy éreztem, csak Arasse játszadozik a gondolatokkal, kötögeti össze lazán vagy szorosabban a szálakat, tetszés szerint. Több tanulmánynak nem láttam konklúzióját.
Nem egy könnyed nyári olvasmány még a leendő művészettörténész számára sem. vagy csak nekem lett elegem a vizsgák alatt a szakirodalomból annyira, hogy nem tudtam élvezni

érdemes elolvasni.