Leonardo da Vinciről haladóknak.
„Ha az Úristent nem vesszük ide, kétségkívül Leonardo da Vinci az a művész, akiről a legtöbb írás született.”
Ezzel felütéssel kezdődik a könyv, Arasse pedig teljesen elmerül a témában; nagy erénye, hogy történelmi kontextusában vizsgálja Leonardo munkásságát és világszemléletét.
Mert hiába voltak zseniális meglátásai és újításai a festőnek, még is csak kora embere volt, hatottak rá a reneszánsz és középkor elterjedt hiedelmei, az ókori filozófiák és persze kortársai munkái is. Az is gátolta tudományos kutatásaiban, hogy bár kiváló megfigyelő volt, „megfigyelését képtelen volt összeegyeztetni saját értelmezési keretével”. Latinul sem tudott igazán, így a kortárs tudományos körökből is kimaradt, csak 1-2 tudóssal volt kapcsolata. De az is igaz, hogy inkább saját csillapíthatatlan tudásvágya és kíváncsisága kielégítése céljából foglalkozott annyi mindennel, amit mindig is nagyon becsültem.
A könyv alcíme, „a világ ritmusa” sem véletlen választás, Leonardo egész világfelfogása eköré épül, munkásságában is ez köszön vissza, legyen az mérnöki vagy éppen festői. A világ törvényszerűségeit és összefüggéseit kutatta, az időt és a világot egy folyamatosan mozgásban lévő entitásként kezelte, a sfumato technikája, és a gyakran visszatérő kígyózó mozgás/festői beállítás mögött is ez állt.
Sokat foglalkozik a könyv azzal, hogy milyen hatások érték Leonardót, és ezeknek ismeretében mennyire lehet egyedinek tekinteni a meglátásait. Mondhatni, leemeli kicsit a piedesztálról, ahova előszeretettel rakják. Arról is szó esik, hogy tudománytörténeti szempontból miért volt ennyire kicsi hatása annak alakulására. A könyv fejezetekre bontja a mester életművét a tudományterületek szerint: filozófia és fizika először, majd jönnek az építészeti és mechanikai munkák, a könyv második felét pedig a festészet teszi ki.
Éppen a kép árnyalása és a nüanszok kibontása miatt, ez egy borzasztóan tömény írás, rendesen belemegy a történelem, fizika, matematika, filozófia, építészet, művészettörténet stb. témaköreibe, erősen figyelni kell olvasás közben, lassan haladós mű.
A stílusa valahol a laikus ismeretterjesztés és a akadémikus szakmaiság között van, de inkább utóbbi felé hajol, ezért is csak a tényleg ilyen mélyen érdeklődőknek ajánlom, kell a kitartás hozzá. Az viszont tény, hogy Arasse jól ismeri a szakirodalmat és képes nagyrészt koharensen tálalni is azt (bár azért nem tökéletesen megy neki). Nagyrészt korrekten le is hivatkozza őket lábjegyzetben…úgyhogy valaki mondja már meg, hogy a könyv végi bibliográfia hol marad? Nekem ez szakmai ártalom is, de ilyen kaliberű munkánál, szerintem egyenesen kínos a bibliográfia kihagyása (már BA-n is buktatnak miatta…)
