Festménytalányok 89% 38 csillagozás

Igazán érdekes volt arról olvasni, hogy mennyi mögöttes tartalom rejtőzhet egy képen, mennyivel több mindenről mesél annál, mint ami a laikus szemlélő számára feltűnik. Az értő szem felfedezi azt is, ami más számára esetleg jelentőségtelen apróság. Olyan részletekre is felfigyel, mint pl. arra, hogy a kutyának a képen nyitva van-e a szeme, vagy csukva, és egyből felteszi a kérdést: Miért? Nem áll meg a kérdésnél, tovább gondolja, és olyan következtetésekre jut, amire egy laikus szemlélő soha, mert a laikusnak ez végső soron csak annyit jelent, hogy a kutya ébren van vagy alszik; nem tudja értelmezni azt a jelképrendszert és plusz információt, amit a festő a maga eszközeivel próbál közvetíteni. Csak egy műértő kerülhet olyan szerencsés helyzetbe, hogy mélyebben belelát az adott műbe, és gondolatai bizonyos pontokon találkoznak a több száz évvel korábban élő és alkotó művész gondolataival, – ehhez azonban rengeteg tudásra és művészettörténeti ismeretre van szükség. Sőt, még ez sem elég, mert ezt a tudást alkalmazni kell, méghozzá igen kreatívan, és igazán lenyűgöző, ahogy ezt Daniel Arasse teszi, ahogy olvasni tud a sorok az ecsetvonások között. Milyen jó lenne megkérdezni a festőt, hogy valóban erre gondolt-e, amikor ezt a képet festette? És hogy van-e más is, amit próbált elmondani, amit több száz év alatt nem sikerült megfejteni, és talán már örökre a művész titka marad? De talán jól van ez így, ne legyünk telhetetlenek, hiszen már maga az is csoda, hogy egy több száz éves festmény előtt állhatunk és rácsodálkozhatunk, akár laikusként, akár műértőként. Én továbbra is laikusként, de talán mégis másként tekintve egy képre, mint korábban.

A Typotex Kiadó Képfilozófiák című sorozatában jelent meg 2010-ben Daniel Arasse tanulmánykötete, a Festménytalányok, ami számomra egy különösen izgalmas olvasmány volt. Egyrészt imádom a festészetet, másrészt pedig én is képes vagyok hosszú ideig nézegetni egy-egy képet, soha meg nem unva.

A könyvben szereplő tanulmányok izgalmasak voltak, és valóban megmutattak egy olyan látásmódot, ami teljesen más megvilágításba helyezi a képeket. A szerző stílusa – a fordító, Seláf Levente tolmácsolásában – lendületes volt, közérthető és az olvasó azt érzi, hogy Arasse lelkesedése valódi.
[…]

https://gabriellajegyzetei.blogspot.com/2021/11/daniel-…

Amikor megboldogult kamaszkoromban elkezdtem érdeklődni a színház iránt, akkor jött a verdikt a kortársaktól: a színház unalmas.
Ezt azóta se értem, mert a színházban benne van minden, ami az emberben izgalmas, a szerelem, erőszak, halál, bölcsesség, humor, kreativitás, és mindez 3D-ben zajlik a szemed előtt. Ember, mondj bármit, ami a színháznál izgalmasabb! (Unalmas darabok persze léteznek, ezért is nagy a felelőssége a szülőnek és a tanárnak, aki először mutatja be a színház világát a gyereknek.)

Valami ilyesmi a tapasztalatom a festészettel is. Útitársak tompa tekintete, amikor múzeumjárásra akarom invitálni őket a meglátogatott városban… hát az olyan unalmas, inkább üljünk be sörözni valahova.

Szerencsére a maifiatalok már tudják, hogy a festészet nem unalmas. (Lásd: https://moly.hu/karcok/746076)
Aki pedig még mindig kételkedne benne, annak elég lesz ezek után annyit mondanom, hogy David Aresse (nem mintha ez túl erős érv lenne, mert aki tudja, mi a fenéről beszélek, annak már nem kell bizonygatni a festészet izgalmas voltát).

Ez a könyv hallatlanul érdekes, úgy értem, harminc oldalon keresztül ír egy festett csigáról, olyan szókapcsolatokat használ, amit szerintem leírva még életemben nem láttam spoiler és a levezetése Mária Magdolnáról tényleg csak olyan közhelyes következtetésre tud juttatni, hogy ez az ember vagy őrült vagy zseni. És ez még csak az írások fele.

Az anakronizmus meghatározása szerint a műtárgyban több korszak vegyül: mindenekelőtt saját korszakunk, a befogadó jelenének korszaka, másrészt a mű megalkotásának ideje, harmadrészt e két időpont közötti intervallum, mely a műalkotás tárgyát (repedések, sérülések, patina) és szellemét (recepció, értékítéletek) érinti. A műre vetett évtizedes, évszázados tekintetek formálják és befolyásolják azt, ahogyan a mindenkori befogadó az alkotásra néz.
Henri Focillon
Daniel Arasse (1944-2003) francia művészettörténész Festménytalányok című könyvének talán legnagyobb erénye, hogy ezt az anakronizmust maximálisan szem előtt tartva elemzi a képeket. Felidézi a régen halott nagy mesterek remekműveit, Tintoretto, del Cossa, Bruegel, Tiziano, Velázquez egy-egy ragyogó festményét, a festők feltételezett szándékait keresve beszél saját korukról, az akkor uralkodó művészetfelfogásról, bemutatja az azóta született elemzéseket, és ezekkel vitatkozva vezeti fel saját értelmezéseit, amelyek nem ritkán meghökkentőek, vitathatóak, de minden esetben eredetiek, és további gondolkodásra ösztönzőek. Az elemzések során felhívja a figyelmet a képek egy-egy rejtélyes, különös, a mai szemmel nézve talán megmagyarázhatatlannak tűnő részletére – erre utal a cím –, majd azokat értelmezve jut el a festmény feltételezhető üzenetéig. A „ nagy Gombrich-hal” ellentétben Arasse nem gondolja, hogy egy képnek csupán egyetlen helyes „megfejtése” volna, épp ezért ezekben az elemzésekben nem is annyira a végeredmény a fontos, hanem a gondolkodás folyamata. Arasse könyve azt sugallja, hogy ha kellő tudással felvértezve közelítünk egy műalkotáshoz, akkor bátran szárnyalhat a fantáziánk.
A kötet nagyon jól illusztrált, a reprodukciók elhelyezkedése illeszkedik a tartalomhoz, bár az igazi az volna, ha könyvvel a kezünkben felkereshetnénk az eredeti festményeket.
A mű érdekességét mutatja az interneten is elérhető kritikák szokatlanul nagy száma, amelyeket a kiadó Typotex oldaláról (http://www.typotex.hu/index.php…) könnyen elérhetünk.
Különösen florescu, Tülkös Terézia és Dékei Kriszta írását tudom ajánlani, és ezt egy-egy rövid részlettel is illusztrálom:
A Festménytalányok már-már elbeszéléskötet, de a különböző beszédmódokat váltogató Arasse ezzel csak megerősíti azt a tényt, hogy a művészeti alkotások végletesen nyitottak, a művészettörténeti kalandozás során pedig több szempontból érdekesebb, ha a képből képbe mászkálunk a különböző sémák alapján történő viszonyítgatások és méricskélések helyett.
florescu, konyves.blog.hu
Francesco del Cossa: Angyali üdvözlet
„Mária fényűző palotájában, az Angyali üdvözlet végtelenül szentséges pillanatában egy kövér csiga halad céltudatosan az angyaltól Szűz Mária felé: magának ehhez nincs hozzáfűznivalója?”
Az idézetből is látható, hogy Daniel Arasse Festménytalányok című második magyar nyelven megjelent kötetében megállás nélkül kérdez és provokál. A megnyugtató, néhol rövidre zárt művészettörténeti okfejtéseket felülvizsgálva nem elégszik meg a pusztán ikonografikus és történelmi megalapozottságot biztosító forrásvizsgálattal. Olyan ő, mint a csiga Mária házában: „egyáltalán nem mondható diszkrét jelenségnek”, inkább rendetlenséget csinál a művészettörténészek kínosan precíz háza táján. Ahogyan Francesco del Cossa a mi világunkba festette a csigát, hogy az a kép megközelítésének eszköze legyen, úgy Arasse az olvasó stratégája… …A fejezet érdekessége, hogy visszautal a szerző Umberto Eco szemináriumán tartott előadására, melyen Eco elismerte, nem tud egyetlen középkori szövegről sem, amelyben Istent csigaként határoznák meg, ám ha szükséges, ő maga szívesen megírja azt.
Tülkös Terézia, Irodalmi Jelen
A könyv első szintje nyelvi játék: hat fejezetében a szerző különböző elbeszélői pozíciókat vesz fel. A szövegek között van két fiktív levél a „Drága Giuliához”, egy harmadik személyben megírt műelemzés, egy önmagáról második személyben beszélő, megérteni vágyó szem „naplója” ("mit akarsz még ehhez hozzátenni, hagyd békén azt a szegény képet!"), egy közvetlenül az olvasóknak címzett monológ ("ne ellenkezzenek, az előbb még egyetértettek velem!") és egy fiktív vita. Voltaképpen (s ez a második szint) egy művészettörténeti, tudományos és egy kötöttségektől mentes, (bár nem ártatlan, de) nyitott szemű kettős én rejtett ütésváltásait olvashatjuk, ahol a szerző egyszerre használja és veti el a szükségképpen töredezett történeti ismereteket, és fordul a jelenből a múltra vetített meglátásokhoz. A könyv nem csupán a művészettörténésznek élvezetes (finom oldalvágások az egyetlen jelentés elvét valló „nagy Gombrich” vagy a tisztán formai leírásokat – s így a lehetetlent – forszírozó fiatal Panofsky felé), hanem könnyen emészthető bármely, a művészet/kultúrtörténet iránt érdeklődő számára.
Dékei Kriszta, Magyar Narancs
Miközben olvastam a könyvet, készítettem néhány karcot is, melyeket szerintem érdemes megnézni:
http://moly.hu/karcok/85401
http://moly.hu/karcok/85408
http://moly.hu/karcok/86832
http://moly.hu/karcok/91359
Most, hogy a könyvet befejeztem, elhatároztam, hogy Arasse másik művét, a Festménytörténeteket is elolvasom.

Szégyen vagy sem: idén több olyan könyv is az utamba került, amit csak másodszorra olvasva mertem bejelölni. Mert elsőre felszínesen olvastam nem értettem. Az az igazság, nem mindig van türelmem. Most vagy lassul a felfogásom vagy pedig nehezebb könyveket választok, mint korábban. Régen az egyetemi szakirodalmakkal voltam valahogy úgy, mint ezzel. Noha azt kétségkívül el kell ismernem, hogy ennek jóval olvasmányosabb a stílusa, mint azok 99,99%-ának, és azokat csak azért olvastam, hogy valahogy átmenjek a vizsgákon, utána boldogan elfelejthettem azt is, hogy a kezembe vettem őket. Ezt pedig azért olvastam, mert általam nagyra becsült molyok méltatták korábban, és érdekelt is a témája. Ezért nem bántam volna, ha fel is fogom, miről van szó. Másodjára sikerült.

Egy kicsit másra számítottam. Talán bulvárosabbra, könnyebben emészthetőbbre, nem tudom. Mindenestre kinyitott egy új világot. Rájöttem, hogy egy képet nem 3mp-ig kell nézni, mint a rohanó amcsi turisták a Louvre-ban, hanem néha egy életen át, hogy titkait megfejthessük. Így festették őket. Olyan volt a világ. (Nem mondom el még egyszer, hogy mi nem volt még akkoriban.) Ezért is olyan elképesztő az az anekdota, mely szerint Raffaello egyszer elment Leornardóhoz megnézni a Mona Lisát, és ott helyben elsírta magát. De persze ő művész volt. Leonardo meg puszta szemmel tanulmányozta a madarak röptét, hogy utána lerajzolja, elemezte. Ők – művészek, zsenik – gyorsan felfogták azt, amihez nekünk egy emberöltő kell. Hozzáteszem, gyanítom, hogy az a kép, ami nem ilyen, nem is sokat ér.

Nagyon szép kivitelű könyv, élvezetes, olvasmányos képkukkolás. Az eszme hosszú pórázon fut, a könyv beszélget (hol az olvasóval, hol művészettörténészek egymás közt, mindkettő érdekes, izgalmas).
Mindenkinek szívből ajánlom, aki szívesen elmereng egy-egy kép fölött, és érdekli mi az, ami „nem lát a szemétől”.
A fél csillag levonást a számomra hiányzó néhány kép és a sajtóhibák miatt kapta.

Egymásután háromszor olvastam. Már meglátszik rajta. Nagyon régen vágytam rá, hogy a kezembe vehessem, és amikor végre megszereztem egy szuszra kiolvastam. Majd, miután sikerült lecsillapítanom a kíváncsiságomat, nekiálltam ismét ezúttal nyugodtan, lassan haladva, odafigyelve mindenre, amit Arasse mond és mutat. Harmadszor is elolvastam, már ceruzával a kezemben,hogy tudjak jegyzetelni, és laptoppal az ölemben, hogy meg tudjam nézni az összes képet, amire hivatkozik, vagy, hogy kikeressek egy-egy számomra eddig ismeretlen nevet vagy fogalmat.
Ez a könyv izgalmas. Ezzel úgy érzem, még semmit nem mondtam el róla. Az a fajta izgalom rejlik benne, amit szerintem a felfedezők és feltalálók szoktak átélni, az a fajta izgalom, amit az olyan gondolatok tudnak ébreszteni az emberben, amelyek a világnak, az ismert rendnek egy teljesen más megközelítését mutatják meg. Ezt csak fokozza a szöveg hibátlan retorikája, a szerző humora és a helyenkénti nyers megfogalmazás. Nem csak a szakmai és a mindennapi kifejezések között ügyesen lavírozó nyelvezet, hanem a dialógusként (valós vagy rejtett – például levél formájában) megszerkesztet fejezetek is azt az érzést keltik, hogy mi, olvasók, egy beszélgetés részesei vagyunk. A szerző velünk (is) beszélget. Meg önmagával. Meg szakmabeliekkel (megemlíti például Gombrich-ot, akit szintén elkezdtem már nagyon régen olvasni, de egy időre félretettem). Meg a festményekkel és festőikkel. És ha valaki szereti a festészetet, akkor ezek olyan beszélgetések, amelyekből semmiképpen sem szeretne kimaradni.
Azon kívül, hogy nagyon izgalmas – hiszen valóban talányokat fejt meg – egyúttal nagyon informatív is. Kis odafigyeléssel rengeteget tanulhatunk arról, hogyan érdemes közelíteni egy festményhez, mire kell odafigyelni, és természetesen az is kiderül, hogy nagyon komoly műveltség szükséges ahhoz, hogy valaki olyan mélyre tudjon hatolni egy festmény rétegein, mint ahogy ő teszi. De már a könyvét olvasva is, megtanulunk többet látni. Ami talán a legfontosabb a könyvben, hogy megtanít kérdezni, és főleg arra tanít meg, hogy nincs értelmetlen vagy nem helyénvaló, esetleg tabu kérdés. Ha már egy festő a világ elé tárta a művét, akkor az óhatatlanul kérdések áradatának lesz kitéve. Arrase-t olvasva arra jutottam, hogy, ha művészetről van szó, a szemünk csak egy közeg, az igazi „eszköz”, amivel látunk, amivel igazán látjuk is, amit nézünk, azok a kérdéseink. Arasse fenomenális kérdező, aki értelmezésem szerint azt üzeni, merjünk kérdezni, akkor talán látni fogunk, és akkor már nem néztünk hiába…

Kérdések nélkül a műalkotások szemlélése nem más, mint szimpla bámészkodás?…

Ez egy szuper könyv! Olyan dolgokra hívta fel a figyelmem, amit én figyelmetlen néző észre sem vettem a festményeken. Ahogy feltárta előttem a háttér infókat, úgy lett egy-egy festménynek más jelentése. Tehát ha tudni akarod miért van csiga Francesco del Cossa Angyali üdvözletén, és az Urbinói Vénusz miért oda teszi a kezét feltétlen vedd a kezedbe ezt a könyvet, nem fogod megbánni.

A legtöbb képelemzés érdekes, és a legtöbb esetben tetszett a stílus.

érték