Még a Zsiványok c. antológiában fedeztem föl először, hogy Daniel Abraham milyen jól nyomja a low fantasyt. A Long Price Quartet pedig egy kifejezetten ízes, szokatlan és elgondolkoztató sorozat. Bár minden kötetnek megvan a maga íve, kvázi önállóan is értelmezhető történetek, de az összefüggések teszik igazán markánssá őket. Itt, a kvartett 3/4 részénél kezdtem megérteni, hogy mit is jelent maga a sorozatcím: ez az egész ciklus tényleg arról szól, hogy néha csak nagyon hosszú idő múlva fizetünk meg a tetteinkért. Beleértve azokat is, amelyeket nem is gondoltunk elhibázottnak. Nem véletlen, hogy 10-20 év is eltelik egy-egy könyv története között, a főszereplők pedig olyan dolgok következményeibe futnak bele, amelyekről már maguk is megfeledkeztek. A szerző a lehető legtöbbet hozza ki ezekből a helyzetekből.
Az Abraham által megálmodott világ két nagyhatalma, az ősi mágia maradékából élő Khaiem és a barbár, de fejlődőképes Galt kultúra már az első rész óta kóstolgatják egymást. De ahogy a kötet címéből is sejthető, most eljött a leszámolás ideje. Egy galt tábornok ugyanis a birtokába jutott a khaiem poéták néhány mágikus kódexének, amelyekből kideríthető, hogy a szellemek megkötésének mi a gyenge pontja. Ha sikerrel jár, akkor a khaiem városok békés és civilizált, háborút nem ismerő világa védtelenné válik. A két kultúra közötti ellentétet nagyon jól jeleníti meg a szerző: nem csak félelemről és gazdasági érdekekről van itt szó. Hanem arról is, hogy egyszerűen nem értik egymást, nem tudják elképzelni, hogy a másik oldalon is érdemes lehet élni. A galt emberek képtelenek felfogni, hogyan támaszkodhat valaki egy kvázi-mindenható, ugyanakkor megbízhatatlan szellem-lényre (képzeljünk el egy kívánságteljesítő dzsinnt, akire egy komplett városállam ipara épül, de akit egyetlen ember tart irányítása alatt!), a Khaiem népe pedig ugyanilyen értelmetlennek tartja azt a műszaki és gazdasági fejlődést, amit a “barbárok” mágia híján elértek.
Eredeti felütésnek találom, hogy az előző kötetek hősei eddigre már középkorúvá váltak és beletörődtek abba, amit az élet nyújtott nekik: egyikük egy városállam trónján, a másikuk egy könyvtár mélyén elrejtőzve tengeti életét. Feltűnik azonban kettejük (közös) fiatalkori szerelme, aki felelőtlen lányból maga is befolyásos személyiséggé nőtte ki magát. Itt a szerző egy nagyon érett, intelligens és kliséktől mentes variációját dolgozza fel a jó öreg szerelmi háromszög témának. Az első résszel összehasonlítva válik igazán egyértelművé, hogy Otah, Maati és Liat nem csak öregebbekké, hanem valóban bölcsebbekké is váltak. Legalábbis a magánéletükben, ami még nem zárja ki, hogy a háború katasztrofálisan rossz döntéseket kényszerítsen ki belőlük.
Ettől a könyvtől én tulajdonképpen pontosan azt kaptam, amit a Koboldcsászártól nem: egy rendkívüli mértékben civilizált, egzotikus világot, amelynek életébe betolakodik a kegyetlen valóság, vezetőinek pedig olyan brutális döntéseket kell meghozniuk, amelyekre sosem gondolták volna képesnek magukat. (És lesz közöttük olyan, aki el is bukik.) A történet hangulata még akkor is sötét és vészjósló, amikor hőseink éppen biztatónak érzik a helyzetet, olvasóként ugyanis nem nehéz összerakni, hogy nincs esélyük a győzelemre. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne tétje az eseményeknek, csak éppen egy más szintre helyezi a konfliktust: kit és mit sikerülhet megmenteni az elkerülhetetlennek látszó összeomlás során? A szerző egyfajta szelíd szadizmussal dolgozik: nem tocsog a vérben és az erőszakban, mégis a végsőkig megmángorolja szereplőit.
