A ​Shadow in Summer (Long Price 1.) 7 csillagozás

Ki kell mondanom: Daniel Abraham fantasyben sokkal eredetibb, és már első regényében jobban megtalálta a saját hangját, mint a sci-fiben. A Khaiem kereskedővárosok világa finoman ázsiai hangulatú, jól eltaláltan egzotikus, de nem erőlteti az olvasóra konkrét földi kultúrák sablonjait. Lakói művészi szintre fejlesztették a gesztusnyelvet és a metakommunikációt (képesek test- és kéztartásokkal kifejezni például, hogy „köszönöm, amiért azonnal fogadott” vagy „bízom a jó sorsban”, illetve ezek ironikusan értendő változatait is). A Khaiem legfontosabb jellemzője azonban az, hogy költői révén évszázadokra megszabadultak a háborútól.
Ez alighanem magyarázatot igényel: a mágia egyetlen formája itt az, ha halandó testbe börtönöznek egy természeti erőt vagy jelenséget, amely afféle helyi istenségként védi egyik vagy másik városállamot. A megkötéshez azonban olyan névvel kell illetni a szóban forgó erőt, ahogyan még soha nem nevezte senki. Ez a költők feladata, amely nemzedékről nemzedékre egyre nehezebbé válik. (Ötletes kifordítása Le Guin szigetvilági névmágiájának, ahol az ősi, eredeti nevet kell megtalálni.)
A történet szinte erőszakmentes, mégis rendkívül sötét és kegyetlen. A kereskedő-fejedelmek intrikái életeket tesznek tönkre és olyan döntéseket kényszerítenek ki az emberekből, amelyeket maguktól sosem vettek volna fontolóra. (Ezt a stílust én szeretem Robin Hobb-féle iskolának hívni.) A főszereplők között találunk meghasonlott költőt és az ő isten-rabszolgáját, saját cselszövése csapdájába esett kereskedőt és igazságérzete által tévútra vezetett főkönyvelőt – szóval nem éppen hétköznapi fantasy kalandorokat. Fordulatai gyakran mélyen ironikusak, a legfontosabb döntések hajlamosak a szándékokkal épp ellentétes eredményt hozni, és újabb morális kérdéseket felvetni. Ez egy nagyon jó első regény.

Remek és könnyű olvasmány. Nem a stílusa vagy a témája miatt, hanem mert kompakt és közben szórakoztat. Greg Keyes-t idézi és ugyanolyan, a nem-nyugati mitológiákból táplálkozó világot épít. A fordulatai épp annyira kiszámíthatóak, hogy amikor megtörténnek, nem taglózzák le, csak meglepik az olvasót. A karaktereket még nem látom világosan, de feltehetően a négyrészes sorozat épp ezeknek a karaktereknek a jellemfejlődését mutatja meg, úgyhogy van még hová építkezni.
Az pedig külön tetszik, hogy a „mutasd, ne mondd” írói alaptétele a világ sajátosságává vált.

Amiben szerintem igazán erős ez a könyv azok a szereplők.* Mindannyiuknak annyi időt ad kibontakozni, amennyit a történet megkövetel, ezáltal abszolút nem maradt hiányérzetem.
A világfelépítés érdekes, bár a helyszín nem, de a mágia formája számomra teljesen újszerűen hatott. A történet itt-ott abszolút kiszámíthatatlan, amit a kellő mennyiségű manipulatív szereplő biztosít spoiler. Komolyan, talán ezt élveztem benne a legjobban.

*Jól megírt antipatikus szereplő pipa.

Azt hiszem, Daniel Abraham is feliratkozik azon szerzők közé, akiknek szép lassan minden könyvét végig fogom olvasni, ugyanis nagyon tetszett a Shadow in Summer. Valami elképesztően kellemes stílusa van az írónak, komolyan mondom, öröm olvasni. Ráadásul engem mindig meg lehet fogni, egy jó kis politika, intrika központú történettel. Amiben még van hova fejlődni, az a karakterek. Bár reményeim szerint az elkövetkező kötetekben, ha még jobban megismerjük a maradókat, ez a hiányérzet is elhomályosul.
Egy kis spoiler jöhet az elkövetkezőkben, hogy mit gondolok a szereplőkről: a kedvencem rögtön Otah lett, akivel először találkozunk. Szerettem, hogy bár folyamatosan küzd magával, mégis van mersze döntéseket hozni. A könyv közepétől már Amatot is megkedveltem, bírtam, hogy mindig hajlandó küzdeni, és újra kezdeni, még ha néha úgyis érzetem, megérdemelte azt a kis szenvedést, mert mindenbe beleütötte az orrát, és a költő Heshai is nagyon érdekes karakternek bizonyult, én nem tudtam nem sajnálni. A két gyenge láncszem Maati és Liat voltak. Előbbi még hagyján, bár az állandó, majd Otah tudja a választ, majd ő segít dolog zavart, de végülis nem utáltam, csak éppen nem is érdekelt. Viszont Liat… Komolyan mondom, nála ellenszenvesebb, taszítóbb női szereplővel csak ritkán találkozok. Ostoba, felszínes, tehetetlen, állandóan nyavajog. Itt jön igazából a SPOILER, VIGYÁZAT!! Az amit Otahval tesz Maatival karöltve, egész egyszerűen gusztustalan (de Maatinak legalább lesz annyi gerince, hogy bevallja). Ha ott van Otah, haj de jó, amikor elmegy, hirtelen nagy szerelem Maatival, de persze, ha majd visszajön Otah, mindent ugyanúgy akar, mint régen, újra berángatja Otaht az ágyba, aztán amikor Otah rájön, és nem jön vissza hozzá, rögtön újra ráakaszkodik Maatira, hogy nehogy már egyedül maradjon. És közben mindkettő folyamatosan azon vinnyog, hogy remélik, Otah majd megbocsát. Hánynom kellett tőlük, de különösen Liattól, akinek lett volna pofája végig hazudni, csak mindig legyen valaki, aki az üres fejű libáját imádja. Ha ehhez még hozzá adjuk azt az érzést, hogy Otaht végig lenézte, mint kétkezi munkást, ameddig rá nem jött, hogy kicsoda valójában… Brrr… SPOILER VÉGE Az ilyen cafkáktól mentsen az ég. (Azt hiszem, kellően érzékeltettem, mennyire utáltam Liatot.)
Mindenesetre nagyon tetszett a könyv, és ha az írónak sikerül jobban megismertetnie a karakterekkel, lesz ez még biztos több is, mint 4 csillag.