The ​Terror 89% 13 csillagozás

Képzeljétek, nem vagyok valami gondos kézápoló, úgyhogy most, hogy hetekig hideg volt (mínusz 10, legrosszabb esetben), én meg gondatlan vagyok, időnként annyira kirepedezett a bőröm, hogy még vérzett is kicsit. Durva! (De legalább még nem szenvedek a skorbuttól. Remélem.)
A regény olvasása közben néha a hidegtől repedezett kezemre pillantottam, és olyanokon gondolkodtam, hogy:

Baszki, hogy lehet ezeket a mínusz 50 meg mit tudom én, milyen kevés fokokat túlélni?
És tulajdonképpen miért csinálja ezt valaki, ha nem muszáj? Miért megy oda, ahová ennyire egyértelműen nem való? Ez valami macsóság? Kalandvágy? Nemet mondott a kinézett csaj, vagy homoszexuálisnak lenni 1850 körül nem elfogadott, ezért muszáj önpusztító kalandokra adni a fejet? Sarkvidéki tengerésznek lenni még mindig jobb élet, mint amilyet az angol átlagember él? (Egyszer szóba került valahol a regényben spoiler, hogy az angol átlagember sokkal szarabbul táplálkozott, mint egy sarkköri expedíció résztvevője. Szóval akkor lehet, hogy ez tényleg jobb élet.) Vagy sima emberi kíváncsiság?

Nem tudom. De Simmons regényében vannak mindenféle válaszok. Lehet, hogy tényleg az visz rá, hogy nemet mondott a bódító csajszi. Lehet, hogy ez még mindig jobb, mint az otthoni nyomor. Lehet, hogy ez az utolsó lehetőség, hogy karriert csináljon valaki. Lehet, hogy valakinek fogalma sincs az egészről, de kíváncsi, hogy milyenek azok a rejtélyes jegesmedvék, úgyhogy beáll a legénységbe hajóorvosnak, mert majd a sarkvidéken biztos lesz lehetősége megfigyelni a jegesmedvéket. spoiler

Egy csomó mindenre meg persze nincs válasz – mondjuk arra, hogy mi történt valójában. De az, amit Simmons kitalál a tudhatatlan valóság helyére, nekem nagyon tetszik – elevenebb, borzalmas-lenyűgözőbb és transzcendentálisabb, mint amit bárki el tudna képzelni. spoiler

Meg még olyanokon is gondolkodtam, hogy milyen rohadtul el vagyok kényeztetve. (Amit egyébként nem bánok.) A gyakorlatias felem olyanokon merengett, hogy micsoda logisztika azt kitalálni, hogy 120 vagy mennyi embernek legyen kajája minimum 3 évre – miközben én azt se bírom megoldani, hogy egymagamnak legyen kajám két napra, és szinte nincs olyan nap, hogy ne menjek boltba, mert ha más nem, egy extra doboz kefir biztos kell.

És csak a rend kedvéért: ma volt vagy plusz 9 fok, úgyhogy kigyalogoltam a víztározóhoz, ahol épp összevissza repedezik a jég, én meg nem vagyok teljesen hülye, úgyhogy nem megyek rá, de azért két hét Terror után némi beteges vágyakozással nézem, mert úgy érzem, már mindent tudok róla, és a része akarok lenni.

1845-ben két hajó, az HMS Erebus és az HMS Terror indult útnak Angliából, hogy Kanadától északra megkeresse a sokak által kutatott északkeleti átjárót. Így elvileg közvetlen út nyílhatott volna Európa és a Távol-Kelet között. Az expedíciót Sir John Franklin vezette, aki bár többször is részt vett felfedező utakon a sarkvidékeken, valójában nem számított sikeres expedíció-vezetőnek. A két hajót utoljára a Baffin-öbölben látták bálnavadászok, minden későbbi eseményt csak a későbbi kutatások fedtek fel. Ezek szerint 1845-46 telét a két hajó Beechy Island mellett töltötte befagyva, majd dél felé vették az irányt, ahol King William Island mellett fagytak be újra, de egy olyan részen, ahol nem mindig jön el az olvadás nyaranta. Így 1846-tól két telet is itt töltött az expedíció, hogy aztán végül 1848-ban végleg feladják a küzdelmet az éhséggel, faggyal, skorbuttal küzdő tengerészek. Az utánuk küldött mentőhajók nem találták meg őket, és a teljes történet ma sem ismert – bár kutatások mind a mai napig folynak a környéken. Bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/Franklin%27s_lost_expedition

Dan Simmons az expedíció történetét gondolja tovább onnantól, ahonnan már nem tudjuk, hogy mi is történt velük. A történet főszereplője Francis Crozier, az HMS Terror kapitánya, és az expedíció második számú vezetője. Ugyanakkor nem ő az egyetlen nézőpont karakter, sokszor egy-egy legénységi tag – orvos, jégmester, tiszt, matróz – szempontjából látjuk az eseményeket.

A sztori szerint a befagyott hajók legénységét egy idő után valamilyen szörny kezdi el tizedelni. Ez azonban a legkisebb gondjuk: a zajló-torlódó jég süllyedéssel fenyegeti a hajókat; fogyóban a szén, amivel kellemes, fagypont körüli hőmérsékletre fűthetik a kabinok egy részét; nem tudnak vadászni, így nem jutnak friss húshoz; a penészes kétszersült és nagyrészt romlott konzervek nem elég táplálóak a skorbut (ami az egyik legrosszabb betegség) ellen; a legénységet pedig még a hajóra hurcolt tüdőbaj is fenyegeti. Az emberek hol ettől, hol attól hullanak el, míg végül Crozier kapitány – Sir Franlin halála után – választásra kényszerül: vagy maradnak, és biztosan meghalnak, vagy útra kelnek gyalog, és nagyon kis eséllyel, de túlélhetik az expedíciót.

A regény, ahogy az már Simmons-tól megszokott, több szinten működik. Talán a legfontosabb a szenvedés, amelyről hosszú és részletes leírásokat kapunk a majdnem ezer oldal során. A szörnyeteg egyfajta horror elemként jelenik meg, bár jóval inkább a mindenek felett ott lebegő fenyegetését érzékeljük, minthogy folyamatosan vérengzene. És hát persze az örök emberi butaság, ami kéz-a-kézben jár az emberi gonoszsággal. Crozier kapitányt is ezekhez viszonyítva határozhatjuk meg, és így lesz jelentősége a regény végének is.

A leírások Simmons-tól megszokottan részletesek és hosszúak. A regény első fele a hajókon játszódik, ezután párszáz oldalon keresztül a menetelést követjük, és a tulajdonképpeni vég is száz oldalon keresztül tart. Az első részt bár élveztem, azért negyedennyi terjedelemben is elbírtam volna. A regény második fele határozottan feljavul – nekem az első kétharmad elolvasásához három hét, míg az utolsó harmad elolvasásához két nap kellett. A karakterekben sajnos nem igazán tudunk elmélyedni, Crozier mellett talán az orvos, Dr. Goodsir (neki leginkább a naplóbejegyzéseit olvashatjuk) kerül közelebb az olvasóhoz; nekem például ő volt a legszimpatikusabb. A történet kitűnő, bár kevés fordulat van benne; ugyanakkor ilyen sok oldalra széthúzva már nem működik annyira jól.

Mégis: velünk marad a jégvilág, az emberek szenvedése, és egyre többet értünk meg a regényből… az olvasás után. Azt hiszem, ez a jó könyv ismérve.

The best book I've read in a long time, and even the ending wasn't disappointing! Cannot wait for the AMC series!

Hangulatregény nemlineáris történetvezetéssel viszont a részek remekül kapcsolódnak. Kicsit hasonlít egy sokezer darabos puzzle-ra, a történéseket, miérteket, szereplőket sok-sok pici darabból kell összerakosgatni. Érdekes a műfajok keveredése is, nem gondoltam volna, hogy ennyire eltérő műfajokból ki lehet hozni egy viszonylagosan harmonikus egészet.