The ​Rise of Endymion (Hyperion Cantos 4.) 87% 18 csillagozás

Míg az Endymion lapjain inkább a meghökkentő változások domináltak, a Rise of Endymion sorra hozza elő a Hyperion bukásából ismert szereplőket, problémákat. Mert ha az emberi civilizáción élősködő TechnoCore-ra rácsapják az ajtót, visszajön az ablakon át… Lenar Hoyt atya „újjászületett egyháza”, a Pax úgy tűnik, hogy ajándékot adott a világnak, de egyúttal a történelem legrosszabb zsarnokságát hozta létre. És amikor felbukkan egy új megváltó, a régi hatalom törvényszerűen megpróbálja elpusztítani…
A tét az emberiség továbbfejlődése, az ezer év alatt belénk rögzült szokások levetése. Mert mindegy, hová fejlődünk, csak adjuk meg magunknak a lehetőséget a változásra. Vagy ahogy a Tanító összefoglalta: „Válassz újra!”
Simmons stílusát még mindig kitűnőnek tartom, a kortárs űropera egyik legjobbja, aki még veterán scifistáknak is tartogat váratlan fordulatokat. Mindenkinél jobban (talán csak Banks-t kivéve) ötvözi a futurisztikus technológiákat a filozófiával. Bár űrcsata-jelenetei – rá nem jellemző módon – általában rövidek, mégis hihetetlenül el tudja kapni bennük a relativisztikus világ kőkemény törvényeit. De legalább ekkora átéléssel veti bele magát a vallások és egyéb morális rendszerek jövőjébe is, és olyan gondolatokkal áll elő, amelyek bőven adnak gondolkodni valót a ma emberének is. Ez a két véglet, a kalandos technofil SF és a filozofikus regény egy kötetben, egy szerző tollából, egyformán magas színvonalon nagyon ritkán fordul elő. Bár a Katona történetét visszamenőleg szerintem kissé összekeverte (fránya időutazás, plusz a megbízhatatlan narrátor eszközének zseniális, visszamenőleges alkalmazása), de ezért kárpótol, hogy végre kiderült, mi lett a Templomossal! Igaz, hogy néha képes oldalakat teleírni építészeti leírásokkal vagy mellékszereplői seregszemlékkel, de ez akkor is a féltégla SF-ek egyik legfontosabbika.

Megküzdöttem a Hyperion Cantos sorozat befejezésével, és utána azzal is, hogy eldöntsem, összességében elégedett vagyok-e a lezárással vagy sem. Az ötletek, ill. a filozofikus gondolatok végigfejtése mindenképpen érdekes volt, például az egyházak szerepe, változások követése, halandóság vagy halhatatlanság, netán a meta-parazitizmus leírása. Ugyanakkor az a szintű előre elrendeltetés, amivel a történet eseményei zajlottak, kombinálva az időutazásból következő ok-okozati kapcsolatok (látszólagos) felborulásával; valamint az, hogy a narrátorunk szemlátomást húzni akarja a történetének elmesélését számomra nagymértékben csökkentette az élményt olvasás közben.

Ugyanakkor nem tudok nem pozitívan gondolni arra, ahogy visszahozott régebbi karaktereket és szervezeteket, mind a probléma, mind a megoldás oldalán szépen keretezte a sorozat témáit a lezárásra. Emellé egy csomó aspektus tisztázásra került, például a TechnoCore és a Pax egyház kapcsán beszéltek egy csomót a motivációikról. Ennél már csak akkor lett volna jobb, ha ezt ahelyett, hogy valaki elmondja, elég jól bemutatja az író ahhoz, hogy nagyrészt fejben össze lehessen rakni (persze tudom, hogy ez ennyire embertelen motiváció esetén majdnem lehetetlen, de ettől még sokkal jobb lett volna.

Összefoglalva a véleményem, ez nem lett a kedvencem a sorozatból, az a nyitókötet lett, de ha az embert elfogta a kíváncsiság eme univerzum működése kapcsán, elég szépen elmondja a kötet az eseményeket, méghozzá egy alapvetően konzisztens logika mentén. Csak az ember győzze követni.

Az Endymion elsősorban kalandregény volt, amelyben csak elszórtan lelhettük fel a Hyperion Cantos epikus témáit – habár épp ez az egyik zseniális vonása ezeknek a könyveknek, hiszen az egyén küzdelme mögött mindig ott áll valamilyen sokkal nagyobb, néha alig felfogható hatalom. A The Rise of Endymion, ahogy az egy sorozat zárókötetéhez illik, minden erényt felvonultat, amiért a Cantos-t szeretjük. Egyszerre kalandos, grandiózus, filozofikus.

Annyira talán nem fordulatos, mint a Hyperion-ciklus, köszönhetően annak is, hogy Aenea a jövőbe lát, illetve annak, hogy Silenus-nak volt pofája elspoilerezni az egészet az Endymion elején, de ahogy minden ebben a könyvben, Simmons részéről ez is tudatos. Itt minden egy dolognak van alárendelve, minden csak mellékszál. Van itt konspiráció, ahol csak úgy kapkodjuk a fejünket a fordulatok láttán, vagy éppen olyan összecsapások, ahol a Shrike egészen más szerepben tűnik fel, mint ahogy azt megszokhattuk. De mondom, ez mellékes. Nekem nagyon tetszettek a filozófiai fejtegetések, illetve a történelem felvázolása, amiből végre megtudhattuk az AI-k és az emberiség modernkori (mármint a regény szempontjából modernkori) történetét. De még ez sem a legfontosabb. Hanem… legyen elég annyi, hogy olvasás közben nem feltétlenül, de a végére biztosan megértjük, hogy miért az a könyv címe, ami.

Next time, I'll read it for the right reason, M. Simmons.

Megjegyzés: A Hyperion Cantos témáiban és több elemében is sok hasonlóságot mutat Orson Scott Card Ender Quartet-jével, különösen a Xenocide vége és a Children of the Mind, tehát akinek ez tetszett, annak érdemes próbát tennie a másik sorozattal is.