The ​Fall of Hyperion (Hyperion Cantos 2.) 90% 22 csillagozás

Örkény István likes this.

Ugyanolyan szép könyv ez is, mint az előzménye, és mégsem marasztalhatom el azért, mert közben a kalandregény-olvasók elvárásainak is megfelel. Én is szeretem a kalandregényt. Főleg, ha olyan kérdések fordulnak elő benne, hogy miként lehet felelősen dönteni az egész emberiséget fenyegető háborúban – mert jó döntés nincs, legfeljebb felelős –; hogy milyen buktatói lehetnek annak, ha az ember irányított, és milyenek, ha irányító; hogy mennyire hozható helyre bármilyen hiba, ami egy egész közösség sorsára van hatással; vagy hogy hogyan válik hősökkel egyenrangúvá a kisember, miközben nem szűnik meg kisember lenni.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2022/01/24/a_romantik…

A Hyperion Cantos sorozat második kötete ott folytatja, ahol az előző abbamaradt: utazóink megérkeznek a kiismerhetetlen Shrike területére, és megkezdődik(?) az emberiség jövőbeli alakulásáért folytatott harc. Az előző kötet egyik strukturális aspektusa, ahogy hőseink elmesélik, hogyan gyűltek össze a zarándoklatra, itt nagyrészt elmarad, ehelyett több szálon folyamatosan, oksági sorrendben követjük az eseményeket.

És szándékosan okságit írtam, nem pedig időrendit, ugyanis az előző részhez hasonlóan itt nem egyformán telik az idő a különböző résztvevők számára – és még az einsteini relativisztikus megközelítés sem elegendő, hogy mindent leírjunk. Ez nem könnyíti meg az események értelmezését, de az én személyes oldalmról is volt egy másik kihívás: nem ismerem John Keats életét és munkásságát, és valahogy nem alakult ki az a képességem, hogy értékeljem a lírát – pedig itt szemlátomást központi szerepet tölt be a folytatás szempontjából.

Mindezen kihívások ellenére roppant élveztem a könyvet, ahogy az első rész sokkal emberközelibb történeteire építve megmutatja, hogy mi a helyzet az emberiség Hegemóniájával, milyen lehetőségeket kihasználva épült fel és ennek mi az ára a jövőt tekintve. Közben persze mindenféle vallásfilozófiai gondolatok jönnek – létezik-e Isten, ha igen, tényleg mindenható-e vagy esetleg csak spoiler, netán spoiler. Vagy akár csak az, hogy mit jelent embernek lenni egy olyan világban, ahol az általunk ismert kényszerek jelentős részét meghaladtuk.

Magáról a történetről nem merek mélyebben beszélni (még spoilerben sem), ugyanis tényleg minden mindennel összefügg, de az kijelenthető, hogy jó ütemben adagolja az újabb és újabb információmorzsákat, ezzel folyamatosan gondolkozásra késztetve az olvasót, ugyanakkor a feszültséget fenntartva, míg végül a finálére kissé váratlan sebességgel, de minden a helyére csúszik. A történet olyan szintű lezárást is kapott, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy ezt még hogyan lehet két köteten keresztül folytatni. Ugyanakkor azt is ki kell jelenteni, hogy az egyes események, ill. személyes döntések sokkal inkább a filozófia kifejtésére használt parabolák lehetnek, az események gyakran mesterkéltek.

Persze feltehetőleg ez volt a regény célja, így nagyon nem is akarom lehúzni róla. Az biztos, hogy ez a könyv (az előző résszel együtt) újra felkeltette az érdeklődésem a sci-fi irányába (még akkor is, ha továbbra is inkább a fantasy-t választom az SFF alkotások közül). Szóval határozottan ajánlom olvasásra azoknak, akik nem riadnak vissza egy mélyebb gondolkozástól a témában, ugyanakkor nem ezt javasolnám bevezető olvasmánynak – igényel elhivatottságot is.

Dan Simmons folytatta, amit a Hyperionban elkezdett. Igaz, hogy szakított a kerettörténetes-történetmesélős szerkezettel, de minden más tekintetben egyenrangú ez a könyve is az előzővel. John Keats itt is szerepel, izgalmas, több szálon futó sci-fi történetet olvashatunk, a végére pedig választ kapunk a nyitott kérdésekre – minden zarándok története kerek egész lesz.
Szeretem, amikor egy könyv olvasása közben kitalálom, hogyan folytatódik a történet – aztán az író valami teljesen mással rukkol elő. Itt is ez történt, rendre keresztülhúzta az elképzeléseimet, egyedül egy titok volt teljesen egyértelmű már az elejétől. spoiler
Kitűnő író kitűnő könyve(i). Minden sci-fi rajongónak kötelező.

A Hyperion-nal Simmons olyan alapművet alkotott, hogy a Fall of Hyperion-nal már nem ismételhette meg ugyanazt… csak túlszárnyalhatta.

A Hyperion-ban elkezdett eposz, amit a zarándokok szemén át eddig csak „kicsiben” szemlélhettünk, most egyre inkább kibontakozik, egyre inkább rájövünk, hogy mi a tét. Nem mellesleg megismerjük a narrátor személyét, és így a narráció, mint irodalmi eszköz, a történet részévé válik – így az irodalmi utalások is jelentősebbé, mondjuk úgy, valódivá válnak. És ez sokszor szó szerint értendő, hiszen Keats személye testi és lelki valójában is fontos szerepet játszik az eseményekben. Simmons azért nem hagyja magára az olvasót az utalások labirintusában, előbb vagy utóbb minden szükséges dolgot megmagyaráz maga is; de az ínyenceket sem felejti el, a lelkes olvasó könnyen azon kaphatja magát, hogy őt eddig különösebben nem érdeklő angol irodalmi alakok életrajzait és műveit bújja.

Gyönyörű íve van a regénynek, Simmons jól tart rendet a számos szál között, és az egyes zarándokok történetének végére is pont kerül. Itt kell megemlítenem azt a jelenetet, amelyben Sol Weintraub és Rachel végre találkoznak a Shrike-kal: számomra életem egyik legkiemelkedőbb olvasmányélményét adta. Akárcsak az egész Hyperion-ciklus, egyszerre volt grandiózus és mélyen személyes.

És ezt majd az Endymion után fogjuk igazán megérteni.

U.i.: A Hyperion és a Fall of Hyperion köteteket a komplex cselekmény és a sok szereplő miatt érdemes közvetlenül egymás után olvasni.

Tökéletes könyv (egyébként első angol olvasásom :D ).

Nem tudok szép és mélyenszántó értékelést írni, pedig érdemelne egy olyat ez a könyv. Nagyon jó volt, tetszettek a témák, a lassan kibontakozó kép, a fordulatok, a kérdések, amiket feltesz, a párhuzamok meg a mögötte álló nagyszabású kép. Időnként megint kissé terjengős volt és minden azért még most sem állt össze teljesen – egyrészt rágódnom kell még rajta, másrészt létezik a következő két kötet. Nem biztos, hogy leesett minden irodalmi utalás meg hasonló finomságok se, ahogy az első könyvben sem, de minden sorát szerettem olvasni. Kíváncsi vagyok a jövőre, amit elmesél majd az író.

Ez a könyv máshogy tetszett, mint a Hyperion. Sokkal jobban érdekelt a szereplők sorsa, jobban beszippantott a cselekmény, viszont helyenként kicsit kiszámíthatónak és összecsapottnak tűnt spoiler. Na meg hosszú is, de úgy vettem észre, Dan Simmons nem szeret röviden írni semmiről. :)