Terror 64 csillagozás

Dan Simmons: Terror Dan Simmons: Terror

Azoknak ​a férfiaknak, akik a brit birodalom Terror és Erebus nevű hajóin indultak felfedezőútra, minden reményük megvolt a diadalra: Sir John Franklin 1845-ös felfedezőútján vettek részt – a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján –, és ők indulhattak a világon először gőzhajóval a legendás észak-nyugati átjáró felkutatására.
De a hajókat most már majdnem két éve csapdában tartja a sarkvidéki jég. A szén és az élelem kezd kifogyni. Ugyanakkor nem a fehér, de folyamatosan átformálódó táj, a dermesztő hideg vagy a készletek felélése jelenti a legnagyobb fenyegetést a tengerészekre, sőt, még csak nem is az, hogy a hajóikat szép lassan összezúzza az óceán engesztelhetetlen ereje.
Nem, egy sokkal félelmetesebb veszély is leselkedik rájuk: valami, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, ami követi a hajókat, és egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. Egy névtelen valami, ami sehol sincs, és mégis mindenhol ott van: a tőle való rettegés… (tovább)

Eredeti mű: Dan Simmons: The Terror

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
720 oldal · ISBN: 9789634194354 · Fordította: Farkas Veronika
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
714 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634194347 · Fordította: Farkas Veronika

Kedvencelte 16

Most olvassa 48

Várólistára tette 166

Kívánságlistára tette 193


Kiemelt értékelések

>!
Razor SMP
Dan Simmons: Terror

Egy vallomással kell kezdenem: bár egy ideje már birtoklom a teljes Hyperioni énekeket ill. az Ílion-duológiát is, a terjedelmük végett még nem vitt rá a lélek, hogy el is olvassam őket. A Terror sem épp egy rövid olvasmány, de pont kapóra jött, hogy a húsvéti hosszú hétvége előtt jelent meg nem sokkal, így a négy napban szép kényelmesen elolvashattam.
Azt előre sejtettem, hogy nem egy vidám, a cukinyuszis ünnep hangulatához illő könyvet fogok olvasni. A Wikipédián már korábban olvastam az expedícióról, ezek után sok jót nem vártam.
A könyv eleje még két síkon játszódik. Egyrészt kezdetét veszi 1847 októberében és onnét halad ekkor még lassan előre, másrészt a másik idősík bemutatja a két hajó indulását és miként is kerültek az első fejezetben bemutatott helyzetbe. Innentől aztán a cselekmény már egyenes úton halad előre. Több nézőpontkarakter is felbukkan a regény során, de a többségük csupán epizódszereplő, Crozier kapitányon kívül egyedül Goodsir doki játszik nagyobb szerepet, ő is főként a naplóbejegyzésein keresztül.
A regény cselekménye viszonylag lassan hömpölyög – nem hiába a 700+ oldal! –, Simmons elidőzik a részletes leírásokkal. Itt-ott ettől kicsit vontatott volt a könyv, de elismerem, kellettek ezek, nagyon jól átadták a fagyott tájat, és jobban átérezhetővé tették a legénység kétségbeesését. Nagyon tetszett, hogy az elérhető tényekből sokat beépített a regénybe, így ha nem lenne a természetfeletti szál, simán megállná a helyét történelmi regényként. (Bár azért megnéztem volna Simmons arcát, mikor 2016 végén bejelentették, hogy egész jó állapotban megtalálták a Terror roncsait. :P) Mivel ilyen elérhető tényből kevés ismert, ezért a szerzőnek bőven maradt játszótere a cselekmény bonyolítására. Nem mondom, volt nem egy váratlan fordulat a történet során. Bizony nem egyszer nem a titokzatos lény volt a legnagyobb szörnyeteg…
Ha már lény. A természetfeletti szál, nos érdekes volt. Tetszett a rejtélyes szörny, ami apránként tizedelte a legénységet. A történet előrehaladtával is csupán villanásokat kaptunk belőle, így aztán az olvasó is vakarhatta a fejét, hogy egy szteroidokon nevelt Coca-Cola maci vágyik ennyire az emberhúsra (és van megáldva spoiler), vagy valami egyéb, őskori szörnyeteg vadászik fent Északon? A cselekmény vége felé aztán megkapjuk a választ, mi is ő, honnan is származik. Bevallom, itt egy picit hümmögtem azért, bár szó se róla, passzolt a képbe, illett spoiler, de én kicsit földhözragadtabb dologra számítottam. Emiatt kicsit még emésztenem kell a befejezést, főleg, hogy szívesen olvastam volna még a maradék legénység túlélési kísérleteiről, de Simmons inkább másfelé vitte el az egészet. (Bár lehet úgy volt vele, spoiler, mit ragozzunk ezen már?)
Összességében ajánlom ezt a regényt, de azt kiemelném, hogy nem tiszta történelmi regény (viszont nagyon alapos!), és nem is vérgőzös horror, így kizárólag egyik vagy másik rajongóit lehet csalódás érné.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
714 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634194347 · Fordította: Farkas Veronika
44 hozzászólás
>!
Amadea
Dan Simmons: Terror

Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid. Főleg akkor, ha valaki sarkköri felfedezésre adja a fejét.

Majd' kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor a kiadó közzétette a hírt, hogy nemcsak az Olümposz jelenik meg 2018-ban, hanem ez is. Csak annyit tudtam róla, hogy horror, van benne valami szörny, rohadt nagy hidegben játszódik és Dan Simmons írta – nos, aki olyan elvetemült, hogy egymás után küldi le a vaskos regényeit, arról sejteni lehet, hogy tökmindegy neki, miről szól az adott könyv, ha ő írta. Joggal lehet rólam feltételezni, hogy nem vagyok normális. Tisztában vagyok a szétböködött vesével bíró utastársaim véleményével is a reggeli heringjáratról, de abban reménykedni, hogy ott lesz ülőhely, kb. annyira reménytelen, mint az, hogy egy hajó nem esik a jég fogságába a sarkkör közelében, olvasni meg muszáj. Statikus izomfejlesztésnek sem volt utolsó.

[Nemsokára folytathatom az edzést a Lelkek labirintusával.]

A Terror olvasása előtt vajmi keveset tudtam a Franklin-expedícióról. Tipikusan az a vállalkozás volt, mint amilyen varennes-i szökés; az utókor a fejét fogva teszi fel a szónoki kérdést, miszerint HOGY CSESZHETTÉK EL ENNYIRE? Nincs menekülési terv? Indulás előtt egy ismeretlen, gyanúsan olcsó konzerveket kínáló kereskedő ajánlatát fogadják el? Nem lesz elég szén a kazán fűtéséhez? Elfogyhat az ennivaló? Évekre befagyhatnak a jégbe?

Nem kívánom megkérdőjelezni Sir John és az expedíció felett bábáskodó emberek szellemi képességeit. Utólag, a Wikipédia szócikkeiből informálódva igazságtalan lenne, de nem értem, hogy ha több mint száz ember élete múlik rajta, miért nem lehet kapcsolatba lépni az őslakosokkal, akik birtokában vannak a túléléshez szükséges tudásnak, ergo, láthatóan nem fáznak és a tengerészekkel ellentétben képesek levadászni a ravasz fókákat. De hát ők nem keresztény angol úriemberek. Valóban roppant fontos szempont a -52 fokos hidegben. Sir Johnnak egyszerűbb volt abban reménykedni, hogy a felesége majd megmenti.
Az ember, aki megette a cipőjét.

Váltakozó nézőpontok és idősíkok révén ismerhetjük meg az eseményeket. Az író a fontosabb szereplők közül Francis Rawdon Moira Croziert, a HMS Terror kapitányát ruházta fel szimpatikus tulajdonságokkal, az ő gondolkodása áll a legközelebb egy értelmes 21. századi olvasó mentalitásához; ő tesz észszerű javaslatokat a tanácskozások során, emberként bánik a matrózokkal, a tisztekkel és a civilekkel udvarias, a személyes ellenérzéseit háttérbe szorítja – holott csak egy ír senkiházi. A származását még azok is felróják neki, akik elismerik a képességeit. A felelősségteljes vezető azonban alkoholista is, aki azt tervezi, hogy whiskykészlete felélése után főbe lövi magát. Ismert sztereotípia, hogy a tengerészek nagy piások, de elképesztő volt számomra, hogy a legénységnek mennyire létszükséglet a napi grogadag és ezáltal mennyire irányítható.

Szokatlan volt egy ennyire realista könyvet olvasni Simmonstól. A humor érthető módon egyáltalán nem jellemző a felfedezők fogcsikorgató, embertelen küzdelmére, akiket nemcsak az éhezés, a fagyási sérülések, a kihűlés, a kimerültség és a skorbut tizedel, hanem egy emberevő szörnyeteg is, ami természetfeletti lényként csap szét az emberek között, majd tűnik el.

A könyv azonban nem a teremtmény körüli misztikumra van kihegyezve; nem más, mint a Franklin-expedíció… krónikája, némi fantáziával kiegészítve. A szörny sokszor annyira háttérbe szorul, hogy az is megfordult a fejemben, csupán metaforikus szerepe van, vagy a szereplők kimerült elméjének szülötte.

Igazából nem volt jó élmény. Hiába a fehér ember számára kellemes időjárás, a napsütés és a citromok a hűtőben, jóformán depressziós lettem a több mint 700 oldalnyi szenvedéstől, az elfagyott lábujjaktól, a vérző, gennyedző sebektől. Habár az ember ismeri az igazságot, imát rebeg magában, hogy legalább néhányan éljék túl ezt a befagyott poklot. Többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért vállalják a tengerészek a sarkköri utakat, ugyanis többeknek nem ez volt az első jeges kiruccanása. Oké, pénz beszél, de ilyen mértékű mortalitás és a szinte magától értetődő kannibalizmus mellett kit érdekel a pénz? Felfedezés, kaland? Ilyen, ismerten rettenetes körülmények között?

Lehet, hogy az értékelésen nem érződik, de a Terror nagyon jó regény; Simmons egy hihetetlenül részletgazdag, árnyalt karakterekkel teli történetet írt az elveszett expedícióról. Olyan érzékletes, hogy az ember szinte érzi a tüdejét maró hideget, a szörnyeteg alvadt vér és dögkút-szagát, a mosdatlan testek keserű kipárolgását és a kétségbeesett kapaszkodást az utolsó szalmaszálakba.

Ui.: Nem vagyok babonás, de a kihajózók helyében kétszer meggondoltam volna, hogy egy ilyen nevet viselő hajóval indulok-e útnak. Bár, ha jól emlékszem, a Terrornak és társának, az Erebusnak nem ez volt az első sarkköri útja, de akkor is baljós név. Eredetileg hadihajó volt (ágyúk nélkül…).

2 hozzászólás
>!
mate55 
Dan Simmons: Terror

spoiler Nagyon elfáradtam ettől a könyvtől. A végén sokkal inkább elkötelezettséget éreztem, mint szeretet. Ez a regény minden bizonnyal epikus méretű, de nem feltétlenül epikus hatású. Azt hiszem, Simmons egy tehetséges, kreativitást kereső író, egy fantáziadús világépítő, de inkább prédikátor, aki zavaros megközelítést alkalmaz a prózájához. Ez nem az a könyv volt, amit az olvasó könnyen bedarál, sőt az első felében sokszor kifejezetten nem olvastatja magát. Egy kicsit „vegyes zsák” volt nekem, sokkal inkább egy esszé, mint bármi más. A húzónév megvan, az izgalmas (valós) esemény megvan, de egy kis csalódás is megvan, hiszen a „Terror” távolról sem egy rossz könyv, sőt, kifejezetten szórakoztató, de azt a fajta titokzatosságot és adrenalint képtelen volt az író becsempészni, amit elvártam volna tőle. Legfőbb törekvése az elszigeteltségből, az ismeretlentől fakadó félelem gerjesztette feszültség érzékeltetése volt. Számomra a célja sajnos megrekedt a gondolati szinten. Olyan, mint az a kaja, amelybe főzés közben a szakácskönyvben megemlített összes alapanyagot beletuszkolják. Elképzelhető, hogy külön-külön valamennyi ínyencség, de együtt csak egy menzaszintre felhozott főzet. A műfaj szerelmeseinek éhségét átmenetileg képes csillapítani, de az ínyencek, nem egy igazán minőségi horror könyvként búcsúznak tőle.

17 hozzászólás
>!
Bibi_3 P
Dan Simmons: Terror

Ez volt az a könyv, amit nagyon nehéz volt elengedni a végén!
Olvastam volna még tovább!!!
Volt benne minden, borzongás, történelem, mitológia, „letehetetlenség”.

ajánlóm:
https://youtu.be/tTYu4oGJz70

1 hozzászólás
>!
robinson P
Dan Simmons: Terror

Naturális leírásai fájón borzongatóak, képi világa valóban látványos, sci-fi és horror elemekkel fűszerezett a regény cselekménye. Itt már az emberi teljesítőképesség határán túl jártak ezek az emberek. Tény, hogy kissé hosszú, de hatásosan megírt regény.
https://gaboolvas.blogspot.hu/2018/04/terror.html

>!
kvzs P
Dan Simmons: Terror

Az északnyugati átjáró volt a 20. század elejéig a felfedezők Szent Grálja. Földön és vízen is több expedíciót indítottak a megtalálására, amelyek közben számtalan ember veszett oda.
A vízi próbálkozások közül kétség kívül a Franklin expedíció lett a leghíresebb. Odaveszett 129 ember és két hajó, a sorsukról 160 évig csak néhány apróságot tudtunk meg. 2014-ben aztán megtalálták az Erebust, majd 2016-ban a Terror-t is, remélhetőleg a teljes feltárásuk és a vizsgálatuk után több kérdésre is választ kapunk…
Aki azonban türelmetlen, az nyugodtan elkezdheti Simmons regényét olvasni, más ugyanis nem lenne képes ilyen izgalmasan és érdekfeszítően leírni a végtelen sarkköri éjszakákat, a hideget, az éhezést és a rettegést.
Látszik, hogy Simmons alaposan utánajárt a témának, így a jég változásának a leírása, a hajón való élet, vagy a hosszú éjszakák nyomasztó sötétje is minden részletében hitelesnek érződik. Ezt a nyomasztó bezártságot teszi még félelmetesebbé az emberekre vadászó rém…
Néha ez a szál kicsit kilógott a szinte dokumentumregény szintű precízségből, azonban a könyv végén bemutatott „magyarázat” mégis a sarki táj szerves részévé tette. A legérdekesebb az volt a könyvben, hogy nem az emberekre vadászó ismeretlen volt a legfélelmetesebb, hanem az a tudat, hogy az emberi haszonlesés, nemtörődömség és kevélység miatt nélküle is meghalt 129 ember, és odaveszett két hajó.

>!
Arcturus
Dan Simmons: Terror

A könyv első 300 oldala lenyűgöző. Mármint azon túl, hogy rengeteget ugrál térben és időben, néha kicsit követhetetlenül, és több nézőpontból mesél. De ahogyan leírja és átadja a sarkvidék-közeli terület teleit, a sötétséget, a küszködést a hóviharban, a szélben, a jégen, a hideget… az valami zseniális. Ott vagy és majd megfagysz a mínusz 52 fokban, fájnak a végtagjaid, érzed az átizzadt gyapjúruhád súlyát, ami abban a pillanatban elkezd megfagyni, hogy megállsz, érzed a maró éhséget, érzed, hogy nem érzed a lábujjaidat, közben pedig rettegsz a jégen járó szörnytől, aki megszemélyesíti az emberi aljasságot és gonoszságot.

Bővebben: http://kulturpara.blog.hu/2018/05/03/terror_a_terroron_…

>!
hcs23
Dan Simmons: Terror

Dan Simmons hihetetlenül érzékletesen és rendkívül magával ragadóan festi le az északi sarkvidék csontig hatoló hidegét és vakító fehérségét, ami önmagában még nem viszi el a könyvet, de roppant komoly erőt kölcsönöz neki – mint ahogyan az a dráma is, ami a szemünk előtt bontakozik ki; a kegyetlen, embertelen körülmények és egy rejtélyes, a legénységet tizedelő szörnyeteg mellett ugyanis van más is, amitől tartani kell, egy olyan ellenség, amely felülmúl minden mást: maga az ember. Eme két komponens, az egészen kivételes, gyönyörű és mégis elborzasztó, naturalisztikus ábrázolás, valamint a kíméletlenül maga alá gyűrő emberi dráma teszi azzá a Terrort, ami, és ez az, ami miatt eposzi hosszúságával is sokkal megbocsátóbbak leszünk. Mert bár az elején vannak üresjáratok (amiket még felesleges időbeli ugrások is megfejelnek), a vége pedig túlságosan elmegy a misztikum irányába, amit közte kapunk, az több, mint meggyőző, és kevesebb oldalszámon nem biztos, h az lett volna. Ami zavaró volt számomra, hogy mint említettem, a cselekményleírás nem a legelejétől lineáris (van, amikor ez kifejezetten hatásos, de itt nem), a szemszögbeli váltások szintén nem voltak túlságosan indokoltak, és nem éreztem magam maradéktalanul elégedettnek a befejezéssel sem. A horrorisztikus elemeket keveseltem, viszont ha azt nézzük, h alapjában véve ez egy igaz történet fiktív elemekkel megspékelve, többet ettől a száltól nem várhattunk. Így viszont a kevesebb akciónak köszönhetően kevésbé fogyasztható a borzongást nagyobb és intenzívebb adagokban igénylő olvasóknak.

>!
pinter_bence I
Dan Simmons: Terror

"Simmons hihetetlen magabiztossággal húzza be az olvasót a két befagyott hajó fedélzeteire, ahol több karakter szemszögéből mutatja be az expedíció három évének történetét, illetve az egyes karakterek múltját. A lassan csordogáló történetbe éppen elég dráma, akció és misztikum kerül ahhoz, hogy sosem unatkozzunk. Mint azt már említettem, az igazi trükk az, hogy Simmons nagyon hamar eléri, hogy úgy érezzük: mi is ott fagyoskodunk a Terroron és az Erebuson, ránk is vadászik egy vérszomjas szörnyeteg, mi is éhesek vagyunk, mi is hazavágyunk, mi is kilátástalannak érezzük a helyzetet. Mindehhez arra van szükség, hogy Simmons pontos, átélhető képet adjon nekünk erről korról, ezekről az emberekről, ezekről a hajókról, és az őket körülvevő embertelen környezetről.

A kísérlet sikeres: a hétszáz oldalas regény egyetlen oldala sem elvesztegetett pillanat, minden hozzátesz valamit az atmoszférához és a történethez. A történethez, ami végül talán nem is pont úgy alakul, ahogy mi azt gondolnánk, bár kétségtelen: fel kell készülni arra, hogy ebben a regényben sorban hullanak el az emberek. Simmons nem keni el a történet végét: ad magyarázatot a történtekre, és a lehető legszebben zárja le az eseményeket, miközben folyamatosan bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják a kortárs fantasztikus irodalom egyik mesterének."

Bővebben a Spekulatív Zónán:

https://spekulativzona.blogspot.hu/2018/05/jeghideg-pok…

>!
LRn 
Dan Simmons: Terror

Rá kellett ébrednem, hogy az emberek udvariasabbak, ha egy ilyen veszélyes méretű könyv van a kezemben a metrón. Egészen döbbenetes, mennyire másképpen viselkedtek velem, amíg ezzel a kötettel mászkáltam. Átadták a helyüket („Ülve jobb olvasni!”), udvariasan előreengedtek, mosolyogtak és miegymás. Jobban bevált, mint egy kiskutya.

Persze Simmons könyvét első sorban nem ezért érdemes elolvasni.

Bizonyára sokan ismerik többé-kevésbé a Franklin-expedíció történetét. Bevallom, én nem ismertem, de a regény hatására utánaolvastam a dolognak, hogy legyen fogalmam róla, mennyi belőle a beígért „történelem”, illetve mennyi a hozzátoldott horror. A felfedezőút és utólagos hatásainak története már önmagában lebilincselő, de Simmons tett rá még egy lapáttal.

Aprólékos, precíz vonásokkal, ám mégis líraian festi meg számunkra az Északi-sark magányos pusztaságát, és rengeteg információt gyűjthetünk be a korabeli hajózásról is. Számos más felfedezőutat és hajós anekdotát is felemleget, melyek segítenek kialakítani a képet az 1800-as évekről. Ehhez társul még a korszak szellemi kultúrájának becsempészése is a Simmonsra oly jellemző intertextualitások segítségével. Az egyik kedvenc részem a Poe-novella által ihletett álarcosbál leírása, mely egyébként dramaturgiailag is kitüntetett pont a szövegben. A regény rövid, váltakozó nézőpontú fejezetekből épül fel, így nem válik monotonná, és jobban azonosulhatunk a szereplőkkel, hiszen többen is fókuszba kerülnek. Ám Simmons tényleg mindenre gondol, és előzékenyen felhívja a figyelmünket a mások fejébe látás veszélyeire is: „Csak arra gondoltam, hogy az olvasás talán valamiféle átok, foglalta össze Fowler. Lehet, hogy jobb, ha az ember a saját fejében marad.” (323. oldal) De vajon a saját fejében biztonságban van az ember? A legénység példájából ítélve aligha.

Realizmusa eleinte furcsának hatott számomra, hiszen Simmonstól korábban a Hyperioni énekeket olvastam, amelyben sokkal nagyobb szerepet kapott a teremtő képzelet, de már ott is nyilvánvaló volt kutatói szorgalma, melyet ebben a szövegben is megcsillogtat, így ugyanazt a jellegzetesen sűrű, kultúrával, érdekességekkel vastagon tűzdelt prózát kapjuk.

Továbbra is be kell látnom, hogy szeretem a túlírt könyveket – úgy látszik, nálam ez afféle perverzió. Persze voltak olyan szöveghelyek ebben a hétszáz oldalban, amelyeket feszesebbre lehetett volna húzni, de úgy gondolom, a méret és a tempó remekül illusztrálta a történetet. Ezt a többéves, lassú sorvadást és reménytelenséget nem adta volna át hitelesen egy pörgős, feszes regény. Van időnk beleélni magunkat a ropogó jégmezők baljós hangulatába, elmerülni a tudatalattiból feltörő őrületben. Emellett tisztelem és szeretem Simmons alaposságát és türelmét – a regény mögött precíz háttérkutatás látszik mind a Franklin-expedíció, mind pedig az inuitok kultúrája tekintetében, az ismeretlen részeket pedig az írói fantázia tölti ki, természetesen a megszerzett információk feldolgozásával.

Ha valamit mégis kihúznék belőle, az a gyakori ismétlések egy része volna (indokolt a szerepeltetésük, hiszen ilyen terjedelem és szereplőmennyiség mellett ki emlékszik minden részletre pontosan? ugyanakkor mégis soknak éreztem néhol), másrészt pedig talán maga a szörny. Nincs bajom a misztikummal, de ez a történet anélkül is nagyon erős lett volna, hogy egy emberfeletti entitás abuzálja a legénységet – az emberek között sokkal rosszabb is volt holmi hatalmas emberfaló macinál, és a valós gonoszt nem olyan könnyű távolsággal kezelni, mint egy szörnyet (bár elismerem, ennél több lelki terror már talán sok egy könyvbe). A Franklin-expedíciónak hihetetlen mennyiségű irodalma van, és számos irodalmi, képzőművészeti és mozgóképes alkotás is emléket állít neki, a korabeli (és későbbi) médiavisszhangról nem is beszélve. A kutatások azóta részletesen rekonstruálták, mi történhetett az expedícióval, tehát a cselekmény váza adott volt, a dráma (és a horror) pedig realisztikusabb történetben is adta volna magát. Ennek ellenére a „kiszínezett” verzió is élvezetes volt, a végére pedig össze is állt; az eszkimó mitológia, az írói képzelet és Simmons remek dramaturgiai érzéke lebilincselő végeredményt hozott.

A kiadványról még érdemes elmondani annyit, hogy a kiadótól szokatlan módon (gondolom, részben a méret, részben pedig a sorozat miatti népszerűség okán) kemény borítóval jelent meg, aminek nagyon örültem. Egy ilyen szép kötetben viszont csak annál rosszabbul mutat a rendkívül sok elírás és egyéb hiba, ezek eléggé zavartak is olvasás közben.


Népszerű idézetek

>!
mate55

Arcán lassan az olyan ember hideg mosolya terült el, akit nemcsak hogy szándékosan kihagytak a mókából, hanem akinek az is kezd megfordulni a fejében, hogy ő a vicc csattanója.

134. oldal

>!
robinson P

Az eszkimó lány csuklyás, prémes kabátjában, nadrágjában úgy fest, mint egy alacsony, dundi medve.

>!
Wiggin77

A kis darab fókaháj betöltötte a hadnagy száját. Irving rágott, és közben megpróbálta a háláját túlzó arckifejezésekkel és bólogatással a nő értésére adni a magasba emelt hájcsík és a kés mögül. Olyan íze volt, mint a Temze fenekéről, a woolwichi csatornák alatt fogott tízhetes pontynak.

363. oldal

2 hozzászólás
>!
robinson P

Innentől fogva még a viharedzett bálnavadászok számára is elérhetetlenek leszünk. Ami a rettenthetetlen expedíciónkon túli világot illeti, ahogy Hamlet mondta: A többi néma csend.

>!
mate55

Drága jó Istenem, ez tényleg alvilági sötétség.

106. oldal

>!
Razor SMP

A fekete szobában valaki rémülten felüvöltött. Francis Rawdon Moira Crozier soha nem hallott az utána következő másik üvöltéshez foghatót; sokkal inkább illett volna egy korábbi, hybóriai korszak dzsungelébe, mint a 19. század sarkvidékére.

311. oldal, 25. Crozier

10 hozzászólás
>!
robinson P

Sir John Franklin kapitánynak sok barátja volt; őt mindenki kedvelte. De senki nem tisztelte.

>!
mate55

Az ifjú hölgy, Emily, olyan személyes intimitásokat engedélyezett, sőt, kezdeményezett, amelyekért a legtöbb fiatalember a bal golyóját adta volna ebben a korban.

352. oldal

>!
nagyange P

A hőmérséklet –45 fok, és gyorsan csökken.

>!
robinson P

Pontosan tudta, hogy már régen elérte az alkoholizmusnak azt a határát, ahol a mennyiség mindig előrébb való a minőségnél.


Hasonló könyvek címkék alapján

Anne Rice: A múmia
Christie Golden: Assassin's Creed – Eretnekség
Jean Zimmerman: Elhagyatva
Tomori Gábor: Szívcsakra
Umberto Eco: A prágai temető
Steve Berry: A tizennegyedik gyarmat
Tom Harper: Az elveszett szentély
Greg Iles: Lángoló kereszt
Jessie Burton: A babaház úrnője
Adam Palmer: Mózes hagyatéka