Terror 89% 400 csillagozás

„Kit anya szült, az mind csalódik végül,…”
Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Dan Simmons opusz értékelése kapcsán elsőként József Attila sorai ugranak be. És mégis… Monumentális küzdelem, oldalak százain keresztülvonuló, érzékletesen megfestett véres-verítékes harc a könyörtelen természettel, az emberi aljassággal, a belülről szivárgó, reménytelenül kicsinyes humanoid gonosszal, és még valamivel, ami talán maga a sötétség, de lehet, hogy csak a legősibb gyíkagyunk által önmagunk számára kreált félelem non plus ultrája. Hiszen ez az egész nem több, mint foggal-körömmel vívott értelmetlen csaták sora, ahol már rég nem tudjuk, miért is vívjuk azt. Miért akarunk túlélni valamit, amibe mint értelmes ember, mint érző humán lélek, már réges-régen nyomorultul belepusztultunk? És mégis… Visszaköszön az örök igazság, mely szerint a halál közelsége drámai mértékben ritkítja egy közösségben a gyakorló depressziósok és szuicid gondolatokat dédelgető egyedek számát.
Elfogult vagyok Simmons írásaival kapcsolatban. Ez nem titok, mégis meglepetés volt számomra, hogy a Terror (amely a molyon indokolatlanul sok – huszonegy! – címkével van telitűzdelve), bár az általam megszokott írásaitól alapjában különbözik, mégis meghatározó alapművé vált a polcomon. Ez nem egy dokumentumregény. Annak ellenére, hogy a féltéglában bőven elfér néhány száz oldalnyi részletes és tárgyszerű (de nem érdektelen, és főképp nem unalmas!) leírás, melyben ezer apró dolgot tudhatunk meg a valós expedíció tényeiről, korabeli dokumentumok alapján ránk maradt számadatokról a közel százharminc szerencsétlenül járt tengerész tragédiájáról. Mégsem ettől válik irodalmi remekművé a regény. Ami azzá teszi, az a tanulhatatlan zsenialitás, amivel a nyers történeti tények lapról lapra belemosódnak a reménytelenség és hiábavaló küzdelem által megfertőzött, beteges képzelet rémséges teremtményeinek világába. Attól válik mesterművé, ahogyan a szerző tolla alatt magától értetődő módon, lágyan ölelkeznek a valós, megtörtént események a misztikus hiedelemvilág elemeivel.
Három rettenetes évet mesél el Simmons úgy, hogy mindvégig ismerjük a végkifejletet, mégis az utolsó pillanatokig hiszünk benne, hogy máshogy történt, hogy végül kiderül az igazság, és mi leszünk az elsők, akik megismerhetik az igazi történetet, ami majd bizonyára nekünk tetsző lezárást ad a nyers, hideg, közel kétszáz éve megkérdőjelezhetetlen tények helyébe.

Számomra többek között ettől válik zseniálissá a mesélő produktuma. És akkor még nem ejtettem szót a karakterek mesteri felépítéséről, a cselekmény csodálatosan nagyvonalú ívéről, a szerkesztés tökéletességéről, és még annyi minden másról, aminek birtokában egy irodalmi alkotás a tökéletesség piedesztáljára kapaszkodhat, vagy amelyek hiányában elmerülhet a fércmunkák határtalan tengerében.
Crozier alakjának megrajzolása, jellemének, emberségének és gyengeségeinek megörökítése önmagában is megállná a helyét és quasi életrajzi regényként is mestermű lehetne. Ám a Terror és az Erebus tisztjeinek és matrózainak heroikus küzdelme, történetük nagyívűsége olyan csodálatosan illeszkedő keretet ad Crozier személyes tragédiájának, amelytől a kagyló csillogó gyöngyszeme a regény végére észrevétlenül felkerül a koronaékszer központi helyére.

Összességében úgy vélem, hogy a Terror – az idei évem „simmonsiádája” – a szerző életművének meghatározó darabja, kihagyhatatlan a rajongók számára, de bárkinek értékes, szórakoztató olvasmány lehet. Természetesen ajánlom, és külön köszönöm az Agavénak, hogy még egyszer (talán mégsem utoljára!) ilyen méltó módon, kiváló minőségben, szép magyar nyelven kiadta egyik kedvenc szerzőm, Dan Simmons alkotását.

Végezetül álljon itt egy rövidke idézet a könyvből, mely egyszerre szól nekem a változhatatlanba való reményvesztett belenyugvásról és az ember örök harcáról a létezésért, az életért, a veszteséget el nem ismerő győzni akarásról:
„Hallgasd meg az imánkat, Ó, Uram, Tengerésztársainkért és Ennenmagunkért, és mindnyájunk Lelki Üdvéért. És nyisd ki füleid a szavunk előtt; lásd meg könnyeinket. Gyakorolj egy kis irgalmat felettünk, hogy visszanyerhessük az erőnket, mielőtt mi is elporladunk és nem leszünk többé.
Ámen.”

Dan Simmons azoknak ír, akik szeretnek olvasni, nem feltétlenül a történet kedvéért, hanem csak úgy, öncélúan, elheveredve, órákon át, lustán és kényelmesen. Ez a könyv is 700 oldal, csak az kezdjen bele, aki az ilyet bírja.
A regény egy Herman Melville: Moby Dick idézettel kezdődik, de ez itt a molyon láthatólag nem jelent semmit, legalábbis egyetlen értékelésben sem említik ezt régi monstrumot. Mint ahogy a másik kézenfekvő előd Kenneth Roberts: Északnyugati átjáró neve sem merül fel. Dan Simmons mai olvasói inkább a sci-fi és a fantasy felől érkeznek, ezért aztán egyedül vagyok azzal, amikor egy újabb klasszikus nevét említem:

Joseph Conrad: A sötétség mélyén című könyve jutott róla az eszembe, amiről egyszer ezt írtam: Az egész olyan volt, mint egy iszonyú, nyomasztó álom. A természet, mint a kérlelhetetlen, kíméletlen és minden ellenállást legyűrő idegenség. A BORZALOM.
Hogy miért? Például ezért:

Az emberek tudták. És Crozier is tudta, mit tudnak. Azt tudták, hogy maga az Ördög van odakint a jégen, nem pedig csak valami nagyra nőtt jegesmedve.
Francis Crozier kapitány nem vitatta a legénység véleményét, bármilyen fellegzős dolgokat is mondott a minap késő éjszaka Fitzjames kapitánynak a brandy felett. Ő tudott valamit, amit az emberei nem; méghozzá azt, hogy az ördög, ami meg akarja ölni őket idefent, az Ördög Birodalmában, nem csak az a fehér bundás valami, ami egyesével megöli és megeszi őket, hanem minden – a hajthatatlan hideg, a jég szorítása, az elektromos viharok, a fókák, bálnák, madarak, rozmárok és egyéb állatok hátborzongató hiánya, a jégmező folyamatos mozgása, a szilárd, fehér tengeren végigkúszó jéghegyek, amelyek még egy hajónyi nyílt csatornát sem hagynak maguk mögött, a jégtorlaszok váratlan, fehér, földrengéshez hasonló felrobbanása, a csillagok tánca, a hevenyészve lezárt konzervek, amelyek szép lassan méreggé váltak, a soha el nem érkező nyarak, a soha meg nem nyíló csatornák – minden. A jégen tomboló szörnyeteg csak egy manifesztációja az Ördögnek a sok életükre törő lény közül. És ami azt akarja, hogy szenvedjenek.
Dan Simmons: Terror 181-182. oldal

Ezen kívül nem ragoznám túl a dolgot, számos remek értékelés szerepel a könyv adatlapján, például @rheinfuss értékelése nagyon tetszett spoiler, különösen az, hogy szóba hozta Simmons egyik korábbi hősét, Shrike-et, ő nekem is az eszemben járt.
Befejezésül még néhány spoileres megjegyzés:
spoiler
spoiler
spoiler

Jó kis kalandregény, ajánlom!

Két szórakoztató dolog jutott eszembe az egyébként nyomasztó hangulatú könyvről.
Az egyik, hogy lehet, hogy Dan Simmonsnak a magnum opusa ez a fiktív történelmi regény lesz, és nem mondjuk a Hyperion? (A másikról majd később).
Azon kevés alkalmak egyikét szolgáltatta a könyv, amikor a belőle készült mozgóképes alkotást előbb néztem meg, mondván, hogy mivel történelmileg közismerten úgyis mindenki meghal benne, különösebben nagy meglepetés nem fog érni. És alapvetően tényleg nem ért, bár azt hozzá kell tennem, hogy mint oly' gyakran, a könyv itt is győz a vizuális élmény felett.
Szóval itt van nekünk a Franklin-expedíció, amely dagadó brit büszkeséggel, a legmodernebb technikai vívmányokkal vágott neki az Északnyugati Átjáró megtalálásának, hogy utána az atlanti kereskedelmen zsírosra dagadó kapitalizmus pöfögő gőzhajói rajta keresztül hódítsák meg a távol-keleti piacot. A felvilágosodás kora utáni ember egyik emblematikus vállalkozásává vált, amely a természettudományos racionalitás minden eszközét bevetette, hogy legyűrje a természet erőit. És ennek az alig leplezett gőgnek a keretében sikerült a legnagyobb ostobaságokat elkövetni, Simmons pedig nem rest megragadni az alkalmat arra, hogy bemutassa, miként bomlik le fenyegetően az emberség maradéka akkor, amikor nincs friss élelem, és a legmagasabb nappali hőmérséklet egyenlő egy hóval borított, szélcsendes kárpátoki januárral.
Elvisszük a legjobb hajóinkat, mondja az Admiralitás. A jég azonban erősebb, mint a hajó. Kapnak a vitorlások gőzgépeket. Ám a gépek szénnel működnek, a szén pedig nem olyan nyersanyag, ami váratlanul beugrik a raktárba egy sarkvidéki éjszakán, ahol még bokrok sincsenek, nem hogy fák. Viszünk három évre elegendő konzervkaját! Igen ám, de a megbízást megkapja az a vállalkozó, aki a legolcsóbban dolgozik, – kímélni kell a brit adófizetők pénzét ugyebár –, a silány minőségű áruk egy része megromlik, más része pedig ólommérgezéssel hátráltatja a felkészületlen legénység emberi határokat amúgy is fenyegető küszködését.
Mert a dagadó brit büszkeség jól jön, ha az embernek tele a hasa és az öt órai teáját fogyasztja, de a sarkkörön már kevésbé hasznos, mert van egy olyan tulajdonsága, hogy nem lehet megenni. Ráadásul 130 emberrel vág neki az expedíció, ami szintén egy súlyosbító tényező, ilyen kietlen vidék ugyanis nem tud eltartani ennyi embert. Nem véletlen, hogy a sikeres expedíciók néha még a tizedét sem tették ki ennek a létszámnak. És közöttük legalább akadt, aki tudott vadászni, míg Simmons regényében Franklinék még ennek a képességnek is híján voltak. Nem véletlen, hogy az első sikeres, hajóval megtett út az Északnyugati Átjárón Roald Amudsen nevéhez fűződik, aki nem volt rest tanulni a helyiektől, nem vitt magával egy falura való embert, és képes volt nagyjából azon a vidéken két évet eltölteni, ahol Franklinék beragadtak. (Azzal a különbséggel, hogy Franklin döntésével szemben, amit Simmons regénye jól bemutat, ő a Vilmos király-sziget keleti oldalán próbálkozott, ahol jobban védve voltak az északnyugatról érkező sarki jégáradattal szemben). Talán nem véletlen, hogy egy másik hasonló Amudsen versus brit összevetésben a Déli-sarkvidéken, szintén a norvég felfedező győzött.
Simmons egyébként szép lassan taszigálja bele a szereplőit a kétségbeesett helyzetekbe. Talán ezért is sikerült ilyen monumentális hosszúságúra a műve. És a szereplői annyiban emlékeztetnek a Hyperion főhőseire, hogy egyfajta küldetést keresnek maguknak, miközben egy felfoghatatlan erejű szörnyeteg vadászik rájuk valamilyen módon. Az öreg és kövér Franklin például szeretné visszaállítani megkopott reputációját, hiszen megbukott kormányzóként és felfedezőként is arról lett híres, hogy megette a csizmáját. Ezért nem vesz tudomást a fenyegető jelenségekről, ragaszkodik az Admiralitás parancsaihoz, nem hajlandó elviselni a veszteségeket, sőt le is tagadja őket, még akkor is, amikor már nagyon közel van a bukáshoz.
Szintén egy bukott ember Crozier is, aki küzd a státuszával, ellenben az alkoholizmusával nem, és próbál valahogy életben maradni és közben megfelelő vezetőnek bizonyulni. És közben időről időre mintha keresne valamit, ami kimozdítja őt abból a lelki helyzetből, amibe kormányozta magát.
A másik fő narrátor, Goodsir végig megőrzi egyfajta szimpatikus távolságtartását az eseményektől, még akkor is, ha ezeknek utóbb ő maga válik az egyre erőteljesebb áldozatává. Végig próbálta megérteni az eseményeket és rájönni, hogy mi történik velük és milyen lehetőségeik vannak. Az útkeresés szimpatikus vonása maradt a kevesebbet narráló Irving hadnagynak is, aki azonban képtelennek bizonyult áttörni a kulturális szakadékokat, pedig talán úgy megmenekülhettek volna.
Az inuit mitológia bemutatása a végén egy kicsit talán kilógott a történetből. Egészen váratlanul és erőteljesen kaptunk egy teljesen más karakterű történetet, amely utóbb azért visszacsatlakozott a regény fő cselekményébe. Én azt hiszem, hogy nélküle és a természetfeletti szörny nélkül is működhetett volna a történet, de így talán még teljesebbé és misztikusabbá vált.
Végezetül a másik szórakoztató dolog: szegény Simmons előbb írta meg a regényét, mint ahogy a két hajó, az Erebus és a Terror előkerültek volna. A Terrort a Vilmos király sziget délnyugati csücskében találták meg, míg az Erebust már a másik oldalon, és a jelek arra utalnak, hogy a történettel szemben a déli irányú menetelés után valahogy mégis visszakeveredett az expedíció maradéka a hajókhoz.
De ez a regény érdemein már nem változtat.

Egy vallomással kell kezdenem: bár egy ideje már birtoklom a teljes Hyperioni énekeket ill. az Ílion-duológiát is, a terjedelmük végett még nem vitt rá a lélek, hogy el is olvassam őket. A Terror sem épp egy rövid olvasmány, de pont kapóra jött, hogy a húsvéti hosszú hétvége előtt jelent meg nem sokkal, így a négy napban szép kényelmesen elolvashattam.
Azt előre sejtettem, hogy nem egy vidám, a cukinyuszis ünnep hangulatához illő könyvet fogok olvasni. A Wikipédián már korábban olvastam az expedícióról, ezek után sok jót nem vártam.
A könyv eleje még két síkon játszódik. Egyrészt kezdetét veszi 1847 októberében és onnét halad ekkor még lassan előre, másrészt a másik idősík bemutatja a két hajó indulását és miként is kerültek az első fejezetben bemutatott helyzetbe. Innentől aztán a cselekmény már egyenes úton halad előre. Több nézőpontkarakter is felbukkan a regény során, de a többségük csupán epizódszereplő, Crozier kapitányon kívül egyedül Goodsir doki játszik nagyobb szerepet, ő is főként a naplóbejegyzésein keresztül.
A regény cselekménye viszonylag lassan hömpölyög – nem hiába a 700+ oldal! –, Simmons elidőzik a részletes leírásokkal. Itt-ott ettől kicsit vontatott volt a könyv, de elismerem, kellettek ezek, nagyon jól átadták a fagyott tájat, és jobban átérezhetővé tették a legénység kétségbeesését. Nagyon tetszett, hogy az elérhető tényekből sokat beépített a regénybe, így ha nem lenne a természetfeletti szál, simán megállná a helyét történelmi regényként. (Bár azért megnéztem volna Simmons arcát, mikor 2016 végén bejelentették, hogy egész jó állapotban megtalálták a Terror roncsait. :P) Mivel ilyen elérhető tényből kevés ismert, ezért a szerzőnek bőven maradt játszótere a cselekmény bonyolítására. Nem mondom, nem egy váratlan fordulat volt a történet során. Bizony nem egyszer nem a titokzatos lény volt a legnagyobb szörnyeteg…
Ha már lény. A természetfeletti szál, nos érdekes volt. Tetszett a rejtélyes szörny, ami apránként tizedelte a legénységet. A történet előrehaladtával is csupán villanásokat kaptunk belőle, így aztán az olvasó is vakarhatta a fejét, hogy egy szteroidokon nevelt Coca-Cola maci vágyik ennyire az emberhúsra (és van megáldva spoiler), vagy valami egyéb, őskori szörnyeteg vadászik fent Északon? A cselekmény vége felé aztán megkapjuk a választ, mi is ő, honnan is származik. Bevallom, itt egy picit hümmögtem azért, bár szó se róla, passzolt a képbe, illett spoiler, de én kicsit földhözragadtabb dologra számítottam. Emiatt kicsit még emésztenem kell a befejezést, főleg, hogy szívesen olvastam volna még a maradék legénység túlélési kísérleteiről, de Simmons inkább másfelé vitte el az egészet. (Bár lehet úgy volt vele, spoiler, mit ragozzunk ezen már?)
Összességében ajánlom ezt a regényt, de azt kiemelném, hogy nem tiszta történelmi regény (viszont nagyon alapos!), és nem is vérgőzös horror, így kizárólag egyik vagy másik rajongóit lehet csalódás érné.

Egy ékes bizonyíték arra Joe Hill Spórája után, hogy ha valami vastag és hosszú kerül a kezembe, az nyújthat élvezetet is, és nem csak szenvedést. :D
Nem tudom, ki az, aki egy ilyen útra induló hajót Terrornak nevez el. Kissé morbid, és ironikus, hogy az expedíció végkimenetelét tekintve végül sajnos találó is lett. Esetleg annyi, hogy x idő után simán átmázolhatták volna „Horror”-ra.
Rendkívül érzékletesen írja le azt, hogy mi történik akkor, ha az XIX. század közepén bennragadsz egy hajóval a hideg északon. Kegyetlen könyv, és az embert nem csak a néha mínusz 65-70 fok (!) miatt rázza ki a hideg, hanem azért is, mert szép lassan és hitelesen az író leír minden problémát szép sorban, amik óhatatlanul be fognak következni,
ha évekre befagysz a hajóddal.Tetszett, hogy több ember szemszögéből mentünk végig a történeten, és az, hogy a hatalmas mennyiségű valós történéseket hogy fonta össze a számomra eddig teljesen ismeretlen inuit mondavilággal. Külön dicséretet érdemel részemről, hogy az egyes betegségeket és halálokokat a tudomány azon állása szerint ír le, ahogy azt 1848-49-es években tudták. Pl a skorbut kialakulásáról is annyit ír le az orvos szemén keresztül, hogy úgy gondolja, valamilyen anyag hiánya okozza, csak még nem tudja, melyiké. Vagy mondjuk a romlott konzervek okozta problémákat.
A vége egy kicsit fura volt. Egyrészt itt ismerkedhettünk meg a mondavilággal, és, hogy az itteni őslakosok hogy élik az életüket, milyen technikáik vannak a kegyetlen, fagyos világ túléléséhez, de kicsit hirtelen és éles volt az utolsó kb. 80 oldal váltása az azt megelőző 630-640-hez képest. Ezért a fél csillag levonás, mert ez kicsit fura érzéseket hagyott bennem, de mindenképp örülök, hogy elolvastam, biztos vagyok benne, hogy az író további műveire is sort kerítek majd!

Immár teljesen egyértelművé vált, hogy én szeretem ezeket a fázós, szenvedős, erőszakos, „ember a természet/a többi ember/saját maga ellen” típusú történeteket (arról majd máskor mélázok, hogy ez vajon mit mond el rólam).
Úgyhogy persze, nagyon élveztem belemerülni a Terror borzalmaiba is; a riasztó mennyiségű szöveghalom ellenére sem tűnt hosszúnak, unalmasnak vagy fárasztónak. A tematikai kötődés miatt főként az Északi vizeken jutott eszembe róla, bár míg McGuire-höz egy nagy lélegzet kell, és a végére lehet jutni, addig Simmons-nál ez közel sem elég. Legyűr, beszippant – tényleg furcsa, egyszer sem éreztem, hogy nehéz lenne visszatérni hozzá, meglepően gyorsan elröppent ez a hétszáz oldal.
Egyedül a végével nem voltam annyira kibékülve: én jobban szerettem volna a határon egyensúlyozni, mint véglegesen átkerülni az egyik oldalra.
Most viszont elolvasnék még hétszáz oldalt arról, hogy jelen állás szerint mit tudunk, mit történt valójában a Terror és az Erebos fedélzetén.

Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid. Főleg akkor, ha valaki sarkköri felfedezésre adja a fejét.

Majd' kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor a kiadó közzétette a hírt, hogy nemcsak az Olümposz jelenik meg 2018-ban, hanem ez is. Csak annyit tudtam róla, hogy horror, van benne valami szörny, rohadt nagy hidegben játszódik és Dan Simmons írta – nos, aki olyan elvetemült, hogy egymás után küldi le a vaskos regényeit, arról sejteni lehet, hogy tökmindegy neki, miről szól az adott könyv, ha ő írta. Joggal lehet rólam feltételezni, hogy nem vagyok normális. Tisztában vagyok a szétböködött vesével bíró utastársaim véleményével is a reggeli heringjáratról, de abban reménykedni, hogy ott lesz ülőhely, kb. annyira reménytelen, mint az, hogy egy hajó nem esik a jég fogságába a sarkkör közelében, olvasni meg muszáj. Statikus izomfejlesztésnek sem volt utolsó.

[Nemsokára folytathatom az edzést a Lelkek labirintusával.]

A Terror olvasása előtt vajmi keveset tudtam a Franklin-expedícióról. Tipikusan az a vállalkozás volt, mint amilyen varennes-i szökés; az utókor a fejét fogva teszi fel a szónoki kérdést, miszerint HOGY CSESZHETTÉK EL ENNYIRE? Nincs menekülési terv? Indulás előtt egy ismeretlen, gyanúsan olcsó konzerveket kínáló kereskedő ajánlatát fogadják el? Nem lesz elég szén a kazán fűtéséhez? Elfogyhat az ennivaló? Évekre befagyhatnak a jégbe?

Nem kívánom megkérdőjelezni Sir John és az expedíció felett bábáskodó emberek szellemi képességeit. Utólag, a Wikipédia szócikkeiből informálódva igazságtalan lenne, de nem értem, hogy ha több mint száz ember élete múlik rajta, miért nem lehet kapcsolatba lépni az őslakosokkal, akik birtokában vannak a túléléshez szükséges tudásnak, ergo, láthatóan nem fáznak és a tengerészekkel ellentétben képesek levadászni a ravasz fókákat. De hát ők nem keresztény angol úriemberek. Valóban roppant fontos szempont a -52 fokos hidegben. Sir Johnnak egyszerűbb volt abban reménykedni, hogy a felesége majd megmenti.
Az ember, aki megette a cipőjét.

Váltakozó nézőpontok és idősíkok révén ismerhetjük meg az eseményeket. Az író a fontosabb szereplők közül Francis Rawdon Moira Croziert, a HMS Terror kapitányát ruházta fel szimpatikus tulajdonságokkal, az ő gondolkodása áll a legközelebb egy értelmes 21. századi olvasó mentalitásához; ő tesz észszerű javaslatokat a tanácskozások során, emberként bánik a matrózokkal, a tisztekkel és a civilekkel udvarias, a személyes ellenérzéseit háttérbe szorítja – holott csak egy ír senkiházi. A származását még azok is felróják neki, akik elismerik a képességeit. A felelősségteljes vezető azonban alkoholista is, aki azt tervezi, hogy whiskykészlete felélése után főbe lövi magát. Ismert sztereotípia, hogy a tengerészek nagy piások, de elképesztő volt számomra, hogy a legénységnek mennyire létszükséglet a napi grogadag és ezáltal mennyire irányítható.

Szokatlan volt egy ennyire realista könyvet olvasni Simmonstól. A humor érthető módon egyáltalán nem jellemző a felfedezők fogcsikorgató, embertelen küzdelmére, akiket nemcsak az éhezés, a fagyási sérülések, a kihűlés, a kimerültség és a skorbut tizedel, hanem egy emberevő szörnyeteg is, ami természetfeletti lényként csap szét az emberek között, majd tűnik el.

A könyv azonban nem a teremtmény körüli misztikumra van kihegyezve; nem más, mint a Franklin-expedíció… krónikája, némi fantáziával kiegészítve. A szörny sokszor annyira háttérbe szorul, hogy az is megfordult a fejemben, csupán metaforikus szerepe van, vagy a szereplők kimerült elméjének szülötte.

Igazából nem volt jó élmény. Hiába a fehér ember számára kellemes időjárás, a napsütés és a citromok a hűtőben, jóformán depressziós lettem a több mint 700 oldalnyi szenvedéstől, az elfagyott lábujjaktól, a vérző, gennyedző sebektől. Habár az ember ismeri az igazságot, imát rebeg magában, hogy legalább néhányan éljék túl ezt a befagyott poklot. Többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért vállalják a tengerészek a sarkköri utakat, ugyanis többeknek nem ez volt az első jeges kiruccanása. Oké, pénz beszél, de ilyen mértékű mortalitás és a szinte magától értetődő kannibalizmus mellett kit érdekel a pénz? Felfedezés, kaland? Ilyen, ismerten rettenetes körülmények között?

Lehet, hogy az értékelésen nem érződik, de a Terror nagyon jó regény; Simmons egy hihetetlenül részletgazdag, árnyalt karakterekkel teli történetet írt az elveszett expedícióról. Olyan érzékletes, hogy az ember szinte érzi a tüdejét maró hideget, a szörnyeteg alvadt vér és dögkút-szagát, a mosdatlan testek keserű kipárolgását és a kétségbeesett kapaszkodást az utolsó szalmaszálakba.

Ui.: Nem vagyok babonás, de a kihajózók helyében kétszer meggondoltam volna, hogy egy ilyen nevet viselő hajóval indulok-e útnak. Bár, ha jól emlékszem, a Terrornak és társának, az Erebusnak nem ez volt az első sarkköri útja, de akkor is baljós név. Eredetileg hadihajó volt (ágyúk nélkül…).

A Terror régóta várakozott olvasásra a polcomon. Éreztem, meg kell találni a megfelelő időpontot az olvasáshoz: legyen meg a közös hang, legyen meg a hangulat és nem utolsó sorban, legyen meg az idő is, amit rászánhatok, hiszen egy hétszázhúsz oldalas könyvről beszélünk, ami ráadásul a szokásosnál nagyobb alapú is. Végül egy hidegebb januári napon kezdtem meg a közös utazást Sir John Franklinnel, és egyáltalán nem bántam, hogy a szobám melegéből merülhettem el a fagyos északi expedícióban. Tartottam ettől a könyvtől. Nem csak a pár sorral korábban taglalt méretei miatt, de hiányos és esetlen földrajzi ismereteim sem taszigáltak épp abba az irányba, hogy: igen, te ezt a könyvet nagyon fogod élvezni. Valamiért mégis megvettem 2019 januárjában, így hát nem volt tovább mire várni.
Vitorlákat bonts, gőzgépet felfűteni, irány a jégmező, keressük meg azt az átokverte átjárót végre.
(…)
Mindig is szerettem azokat a történeteket, ahol egy kisebb, zárt közeg körül épül a cselekmény. A két, mozdulatlan hajó atmoszférája elképesztően klausztrofób: mint két sziget, ahol csak a távozás lehetőségének illúziója létezik, valójában hiába veszi őket körül bármi is, a hajó nélkül jó eséllyel halálra vannak ítélve. Gyalogszerrel megmenekülni szinte biztosan öngyilkos vállalkozás, mentőcsónakokat maguk után vonszolni ugyanez pepitában. Fokozatosan megismerkedünk a legénység tagjaival, a nézőpont fejezetről-fejezetre változik, újabb és újabb karakterek kerülnek fókuszba, hogy aztán lelépjenek a regény színpadáról. A Terrorról nehéz úgy mesélni, hogy ne áruljak el semmit, bár talán azt már előzetesen is lehet sejteni, hogy ez a könyv nem fog kesztyűs kézzel bánni se a szereplőivel, se az olvasójával.

https://csakegypercre.hu/terror-klausztrofob-retteges-a…

Láttam a sorozatot ami szintén ment a kedvencek közé, a könyv pedig szintén nem okozott csalódást. Akár a könyv volt az ami után lefeküdtem aludni, akár a sorozat, nem jött könnyen álom a szememre, mert folyton magam előtt láttam a jeleneteket.
A könyv valós történetet dolgoz fel, nyilván rengeteg minden a képzelet szüleménye, de mégis lehetetlen nem szeretni ez a könyvet. Jelen esetben a „szeretni” szó olyan furán hangzik, de mégis így van. Én megmondom őszintén tuti nem bírtam volna ki ennyi időt a jég fogságában. A hideget szeretem, de ami ott volt na az már nekem is sok lett volna. És mégis, ezek az emberek kitartottak. Pedig gyengítette őket többek között a skorbut is, ennek ellenére képesek voltak nem feladni. Igazi hősök voltak, mind egytől egyig, ez vitathatatlan. Persze eljön egy pont az ember életében spoiler
Sok volt a szemszög, ezáltal még érdekesebb lett az egész történet. Hickey-t itt is utáltam, bár a sorozatban az elején még kedveltem, ez később változott ott, itt pedig egyáltalán nem nőtt a szívemhez. spoiler
Ez egy olyan könyv, amit nem lehet könnyen elfelejteni.

Sejtettem hogy ez lesz a vége. Nagyon izgalmas kalandban volt részem, egy percig sem untam. Az ízig-vérig realista lelkemnek ez a misztikum mennyiség néha túlzásnak tűnt, de elfogadtam. Sajnálom, hogy vége lett… De semmi csüggedés, irány a következő kaland! :)