Olympos (The Ilium/Olympos Duology 2.) 7 csillagozás

„Trójai Heléna hajnal előtt a légoltalmi szirénák hangjára ébredt” – ennek meg tudnám ajánlani a hangulatteremtő első mondatok fődíját. A duológia második részében a múlt és a jövő teljesen összekeveredik, ahogy gyorslábú* Akhilleusz az istenek ellen vezeti a görögöket, trójaiakat… és a Jupiter-holdak kiborgjait. Eközben Odüsszeusz** a jövőbeli Föld gyámoltalan embereit, az „eloikat” tanítja, hogyan – és főleg miért – éljenek teljes életet. Bár elsőre talán nem az ő történetük a legérdekesebb, szerintem mégis az ő sorsuk áll a regény középpontjában.
Az intertextualitás általában nagy szerephez jut a jó SF-ben, de sehol sem annyira, mint az Olymposban. Itt ugyanis az író- és költőgéniuszok által megálmodott / megteremtett világok kerülnek kapcsolatba egymással az istenné vált poszthumánok kvantumtechnológiás eszközei révén. Így válik érthetővé, mit kerestek Shakespeare, Proust, és a többiek az Ilium oldalain.

Ami erősen lehúzza a könyvet az első részhez képest: a történet fordulatai meglehetősen erőltetettek. Vagy Prosperó rángatja a megfelelő útra a főszereplőket, vagy ha maguktól jönnek rá valamire, annak nincs logikus előzménye. Felmerül bennem a gondolat, hogy a szerző talán – megint csak az intertextualitás jegyében – a „deus ex machina” különböző értelmezéseivel játszik: nem csak a szereplők között jelenít meg számos „gépből jött istent”, de a sztoriban is szándékosan él a deus ex machina eszközével. Ami kétségkívül bátor ötlet lenne, de valahogy nem tud jól kijönni belőle. Ezen felül a lezárás sem szimpatikus: eleve túl hosszú – ennél komótosabb, többfejezetes „mi történt azután” befejezése talán csak a Gyűrűk urának van a fantasztikum egész történelmében – ugyanakkor fontos kérdések megválaszolatlanul maradnak.

* A „kvantum-valószínűségi szingularitás” valószínűleg nem lenne jó epitheton ornans, nem fér bele a hexameterbe :)
** Azon még tűnődöm, hogy ez vajon űr- vagy idő-odüsszeia-e Odüsszeusz részéről :)

Az Ilium után a tétek egészen magas szintre emelkedtek. Ennél izgalmasabb már nem is lehetne, hiszen olyan irányt vettek az események, amelyek még a legvadabb eposzokban sem nagyon történtek. Szerintem részben ez is volt Simmons célja, hogy írjon egy saját görög eposzt, és ebben jól is teljesít, hiszen minden összetevőt mesteri szinten kezel, epikus összecsapások és epikus kavarások keverednek.

Mint minden Simmons regényt, már csak a gyönyörű mondatai miatt is megéri kézbe venni az Olympos-t, egyszerűen nem lehet vele betelni. És sajnos kellenek is ezek a mondatok, hogy megmentsék ezt a regényt.

A történetszálakban ugyanis egyre több az üresjárat, a felesleges mellékvágány, és a legnagyobb csalódást a vége kelti (ami, ahogy @Noro is említette, a vége előtt kb 80 oldallal van). A B (és A) kategóriás filmekből mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor a megkötözött főhős hosszan szenved a fogságban, majd amikor kell, akkor hirtelen hip-hop kiszabadul. Na, ilyen az a vég, ami a duológiát megmagyarázza és lezárja, gyakorlatilag szinte teljesen feleslegessé teszi az összes előző történését – ami bő 1500 oldal után különösen fájdalmas.

Ennek ellenére, és nemcsak az írás színvonala miatt, az Olympos bőven jó regény, de az Ilium ígéretét sajnos nem váltja be.

Megszerettem Dan Simmonst.
Iszonyatosan jól ír, még ha gyakran mellékvágányokat is használ. Nem bánom, amíg minőségileg megfelel az elvárásaimnak (és kellően kritikus vagyok, higgyétek el).
De nem szeretem, ha pofára ejtenek.
Ellaposodott a végére. Nagyon. Még finoman fogalmaztam.
Csak azért adok rá négy csillagot, mert ennek ellenére érdekelt a karakterek sorsa, meg tudott lepni és jó szívvel fejeztem be.
Meg azért, mert tetszik a szöveg naturalizmusa, a szépirodalmi utalások tömkelege, az. hogy nem egyszer megnevettetett.
Lehetett volna jobb? Igen. Lehetett volna rosszabb? Hogyne.
De hogy tele volt kreativitással, az kétségtelen.
Elgondolkodtam azon, hogy pattant ki a fejéből ez az ötlet… Jókat kuncogtam rajta. Pont az egész szürrealitása miatt minden hibája ellenére tapsot érdemel.