Hyperion ​bukása (Hyperioni énekek 2.) 92% 316 csillagozás

Dan Simmons a Hyperionnal bebizonyította számomra, hogy a fantasztikus regények műfaja a legigényesebb szépirodalmi művek megalkotásához is keretet adhat. Az a könyv, ahogy a négy évvel ezelőtti olvasásélményemet most felidézem, egy igazi szépirodalmi, világirodalmi remekmű, amit például nyugodtan fel lehetne venni a gimnáziumi kötelező olvasmányok listájára, de akár egyetemen is lehetne foglalkozni vele akár egy féléven keresztül is, olyan gazdag és igényes mind mondanivalójában, mind a stílusában.
Akkor miért vártam négy évet a folytatása elolvasásával? Talán azért, mert ha sci-fit választok, akkor könnyed szórakozásra vágyom, kikapcsolódásra, izgalmas kalandokra, a fantázia szárnyalására, és nem annyira komoly-komor filozófiai mondanivalóra. Ha valami kimondatlan, csupán a tudatom szélén érzékelt kifogásom volt a Hyperionnal szemben, akkor az ez volt: egy remekművet komolyan kell venni, egy 600 oldalas komoly könyv elkezdéséhez nekem bátorság kell gyűjtenem, és hiányzott belőlem az elszántság. (Az is igaz viszont, ha nem könyvtárból választanék olvasnivalót, hanem a saját példány itt figyelt volna a polcomon, akkor már biztos korábban elolvastam volna.)
Most éppen úgy alakult, hogy rengeteg időm lett olvasni, de azért óvatosságból először átfutottam az értékelések listáját, és ez meghozta a bátorságomat. Az a sci-fi, amit például @csartak, @noro, @acélpatkány, @kvzs, @Dominik_Blasir, @Shanara és @pat a legmagasabbra értékel, de amivel szemben @Turms és @giggs85 kifogásokat fogalmaz meg, az nekem pont jó lesz, gondoltam. És nem is csalódtam.
Mindenben aláírom a kritikusok kifogásait, de az általuk felsorolt hibák engem egyáltalán nem zavartak. Igen, ez a második kötet igazából az elsőn élősködik: az abban felfestett elképesztően gazdag világ keretei között zajló rendkívül izgalmas űropera, de nekem most pont ez kellett a kikapcsolódáshoz. Amíg olvastam, megszűnt a külvilág, minden gondom bajom. Csupán egyetlen kifogásom maradt: nem elég hosszú, igazán olvastam volna még további 600 oldalon keresztül is. :)

A cselekmény ott folytatódik, ahol az előző részben abbamaradt, itt már a szereplők megismerése után, jöhet a nagy betűs történet. Változik a könyv stílusa is, az esemény gyors sodrású, rengeteg kérdésre megkapjuk a választ és folyamatosan újakat kapunk.
A világ kitágul még jobban megismerjük az író által teremtett univerzumot, és fény derül a háttérbe megbúvó eseményekre.
Nehéz a két könyvet külön értékelni, mert egy egészként kell kezelni, egy monumentális történetet mesél el.
Nem tudok belekötni, ez is kedvenc.

Számkivetettek ante portas!

A Hyperion cantost mindenkinek el kell olvasni. Az eddig olvasott két könyv remekmű minden értelemben. A történet elképesztően sok szálon fut, de ezt olyan könnyedén vezeti az iró, hogy nem okoz gondot a követése.

Az első résszel ellentétben most bővebb betekintést nyerhetünk a Hegemónia kormányzásába. Mintha az V. századi Nyugatrómai Birodalom sejlene fel előttünk. Az elkényelmesedett emberi civilizáció képtelen megvédeni magát a Számkivetettek támadásaival szemben. Egy több mint százmilliárd lelket számláló birodalom védelmét pár száz hadihajó és százezer fős HAD:tengerészgyalogság kellene megvédelmeznie?
Egyértelműen Meina Gladstone a könyv legkiemelkedőbb szereplője. Könnyűszerrel lopja el a showt a zarándokok elől. (A Térség sorozat irói róla mintázták Chrisjen Avasarala karakterét). Bár az utolsó cselekedete tőle kissé karakteridegen volt.

A zarándokok közül mindenki kap hosszabb rövidebb szerepet, de világosan látszott, hogy néhányan közülük csak diszletnek vannak még a történetben. Legnagyobb sajnálatomra Martin Silenust és epés megjegyzéseit sokáig hiányolnunk kell.

A lezárás természetesen nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, de ahhoz képest sok szálat lezárt az iró és nincs hiányérzetünk.

Az Olümposz után kissé csalódtam Simmonsban, mert ugyan továbbra is élvezetes stílusban írt, lezárni azt nem nagyon sikerült neki. Több megválaszolatlan kérdés is maradt, volt egy rettentően unalmas szál is, de ettől függetlenül is kíváncsi voltam más írásaira, főleg az alapműnek számító Hyperion-ciklusra. Hát, mit ne mondjak, ezeket a könyveket nem lehet értékelni.

Egyrészt mások már mindent leírtak róluk, de még ha nem is tették volna, úgy érzem, kevés vagyok én ahhoz, hogy írjak róluk. Olyan szinten zseniálisak, hogy ha valaki megkérdezi, miért ajánlanám neki, csak annyit mondhatnék, olvassa el, és megérti.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy az írónak sikerült-e tartani az első rész rendkívül magas színvonalát. Lényegében nem akadt problémám, bár el kell ismernem, hogy a vallásról szóló vonal, nekem már sok volt.
A történet ismét rendkívül izgalmas,fordulatos és remek ötletekkel teletűzdelt olvasmány. Az elején picit meglepődtem, mert egy új nézőpont karakter került a történetbe.
A zarándokok további sorsát, számomra teljesen szokatlan szemszögből követhetjük soron. Rengeteg szenvedés és fájdalom vár rájuk. Fokozatosan fény derül a zarándoklat körüli szörnyű titkokra. Egy ponton kezdett a vallás nagyon előtérbe kerülni, nekem meg rohamosan zuhant a lelkesedésem. Körülbelül ötven nehezen átrágott oldal következett, végül mégis úgy döntöttem, van ez a regény annyira jó, hogy némi keserű szájíz még beleférjen.
Egész csokor remek ötletet tartalmaz. Az Időkripták, a Shrike, a Háló, a Mag vagy a Számkivetettek mind nagyon jó ötletek. A karakterek lenyűgözően jól ábrázoltak. A Konzul, Martin Silenus és főleg John Kaets volt igazán remek. Kassad ezredes talán nem a legjobb karakter, de szenvedélyes személyisége és határtalan elszántsága miatt nagyon megkedveltem.
Mindent összegezve, – a vallásos vonalt leszámítva – más gondom nem nagyon akadt a regénnyel. Nagyszerű űropera.

Ha nem a molyra írnék róla, csak annyit mondanák: Ez igen! De kicsit bővebben:
Dan Simmons már az első résszel, a Hyperionnal magasra tette a mércét, hisz aki olvasta, tudja jól, hogy milyen mesterien használta az szépirodalmi műfajokat a különböző fejezetekben, ami a sci-fin belül eléggé szokatlan dolog. A Hyperion bukásában ugyan már nem így tesz, de ellenben sok szálon fut a történet. Az első részben felütött rengeteg nyitott kérdés mind-mind fokozatosan magyarázatot nyer, a leosztott szerepek beteljesülnek, mindenkinek a saját végzete szerint. Szeretem ha egy történet következes, és itt egyszer sem éreztem bizonytalanságot. Egyszerűen élvezetes volt olvasni/látni, hogy minden kis darab a helyére kerül. Ki az a Shirke? Mi a szerepe az egész történetben? Miben működik közre a Mag, és miben a Hegemónia?
Keats, a 19. szazadi költő sajátos szerepeltetése sci-fiben szinten merész, de zseniális húzás. Sokkal többet tudtam meg róla, mint az irodalom órából, ahonnan nagyjából annyi maradt meg, hogy irt egy verset az Óda egy görög vázához címmel. Viszont mar azt is tudom, hogy ő az, akinek a nevét a vízre írták. http://www.studiolum.com/wang/renaissance/keats-grave-n…
Legjobban nekem a labirintus bolygók elmélete tetszett, de a Számkivetettek technológiájának jellemzése, majd a távoli jövő „emberfeletti” embereinek a leírása mind-mind élmény volt. Hát kérem, ezért érdemes igazi jó sci-fit olvasni. :)

Ideje szabadjára engednem a rajongásomat!
Nem is tudom mi lenne a megfelelő szó, amivel jellemezhetném a regényt(és előzményét). Gazdag? Dús? Arra gondolok, hogy számtalan ismeret szövi át regényt, irodalom, történelem, politika, fizika, vallás stb. Mindez koherensen illeszkedik a történetbe, nem válik öncélú tudásfitogtatássá, lényeges építőkövei az egyébként kiváló cselekménynek és karakterrajzoknak. Kiválóan sikerült az elegyítés, minden szempontból kielégítő olvasmányélményt hagyott maga után. A stílus egyenletes, kiérlelt, öröm volt olvasni. Imádtam, ahogy gyökeresen különböző jellegzetességekkel bíró bolygókat, vagy emberi civilizációkat ábrázolta.
Még az időutazás, időparadoxon kezelésével is elégedett voltam. Általában, ha időutazással találkozom, mindig enyhe katatóniába süllyedek, ahogy próbálom feloldani magamban az időparadoxont, ellenőrizni, hogy nem hibázik a logika, de leginkább olyan érzés mintha egy Escher-rajzot néznék. Ha csak a kép egyes részeit nézem, az rendben van, de az egészet nem tudja maradéktalanul befogadni az agyam. Itt is végigszánkáztattam a gondolataimat, az időparadoxon különböző állomásain, és elég meggyőzőnek tűnt. Ez a maximum, amit nálam ki lehet hozni ebből a témából.
Még valamit kiemelnék, amin elméláztam. Hogy lehet, hogy a Hegemónia több száz éve él „szimbiózisban” az Informaggal, és nem merül fel bennük, hogy vajon mennyire kerültek a befolyása alá. Technológiákat használtak, amiket csak úgy ajándékba kaptak, nem is értik a működését, de azért lépten-nyomon használják. Kicsit sántít a párhuzam (lévén emberektől kapott „ajándékról” van szó), de a Facebook vagy Google nemrég van jelen az életünkben, mégis minduntalan bele lehet botlani, hogy milyen veszélyei vannak, hogy ezek az eszközök ekkora befolyással bírnak. És ezen a palettán aztán tényleg minden van onnantól kezdve, hogy „legyünk tudatos és körültekintő felhasználók” egészen a különféle összeesküvés-elméletekig. Persze itt-ott felbukkannak ilyesfajta gondolatok a szereplők fejében (ti. gépek kihasználják őket titokban), de olyan benyomásom volt, hogy ezek most tudatosultak bennük, és nem több száz éve beszédtéma, ahogy logikusnak gondolnám.
Hosszan lehetne folytatni a sort, hogy milyen gondolatokat idéz elő az emberben, de soká érnék a végére. Azt hiszem valami ilyesmit értettem az elején azon, hogy dús. Mindig van egy olyan aspektusa a regények, amerre el lehet kalandozni.

Még egy apróság: Nagyon tetszett a „távnyelő” szó. Nem tudom, hogy a fordító találmánya-e, vagy sem, de úgy hiszem, sikerült kiváló fordítást találni az angol „farcaster” helyére. Rövid, kifejező, és még ízesen is hangzik. Ha valóban lenne ilyen találmány, azt pont így kéne magyarul hívni.

Nagyon szerettem ezt a kötetet is, annak ellenére, hogy az események menetéből adódóan Simmons tulajdonképpen felrúgta azokat a kereteket, amelyek annyira egyedivé tették az első részt. Teszem hozzá, hogy nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy igazából ezt a felét is ahhoz a kötethez akarta csapni, de manapság a könyveket nem azért adják ki, hogy fejbe lehessen csapni vele valakit.

Ha egyetlen szóval akarnám jellemezni akkor azt írnám róla, hogy ez a történet túlzsúfolt. Olyan, mint egy űrhajó gardróbszekrénnyel, grillsütővel, pótkerékkel és egy nagybőgővel. Nem biztos, hogy mindegyikre szükség lesz. Van itt minden, transzhumanizmus, űrcsaták, teológia, mesterséges intelligencia és így tovább. Egy ideig el sem tudtam képzelni, hogy a reménytelenül széttartó szálak valaha is összefutnak, de aztán bekövetkezett az a pillanat, amikor egyszerre mindennek értelme lett, mint amikor egy heavy metal együttes nevére hajazó bútordarab egyszer csak összeáll. Azt persze nem állítom, hogy nem lepődtem meg, amikor egyszer csak a teológiai fejtegetések búrája alatt egyesült a történet, egyfajta modern Szentháromság-tant reprezentálva.

Bevallom, hogy akárcsak @Turms, én is elsősorban Sol Weintraub és lánya szálára voltam kíváncsi, mert az előző kötetben ez bizonyult számomra kidolgozottságában és érzelmi terhelésben is a legerősebb történetnek. Spoiler nélkül elárulhatom, hogy kapott egyfajta megnyugtató lezárást, de nem állítom, hogy minden elemében elégedett lettem volna vele, talán kicsit sok lett az időcsavarba oltott deus ex machina.

Azon még elgondolkodtam, hogy miként lehetséges ennek a történetnek folytatást írni, merthogy van neki. Az a kevés lezáratlan szál szerintem alkalmatlan erre, de majd meglátjuk, amikor nekiállunk a sorban következő köteteknek.

Miért jobb könyv a Hyperion a Hyperion bukásánál? Talán mert a titok mindig izgalmasabb a megfejtésénél – némi gondolkodás után végül erre a közhelyes válaszra jutottam. És persze Simmons nagyon magasra tette a lécet az első résszel, nehéz is lett volna felülmúlni azt. Még ezzel együtt is a valaha olvasott legjobb sci-fijeim egyike, csak nem lett volna szabad előzetesen irreális elvárásokat támasztanom vele szemben.

A Hyperion visszaemlékezős-történetmesélős stílusa után a cselekmény jelen időben folytatódik tovább. A zarándokok megérkeznek az Időkriptákhoz, hogy találkozzanak a Shrike-kal, a mitikus szörnnyel. Eközben zajlik az emberiség jövőjét eldöntő nagy háború, amelynek tetőpontját az író sajnos kissé patetikus és hatásvadász jelenetekkel is fűszerezi, meg is lepődtem, mert Simmons korábban nem élt ilyen olcsó fogásokkal.

Sol Weintraubnak, az Ábrahám próféta erkölcsi és vallási dilemmáját újraélő tudósnak a története nyűgözött le leginkább az előző könyvben, és most is ezt találtam a legérdekesebb szálnak mind közül, az Ábrahám-dilemma feloldását pedig a könyv legeredetibb gondolatának. Weintraub lányának, a Merlin-kórban szenvedő Rachel-nek a sorsát már az előző könyv óta sejtettem, így ez nem ért nagy meglepetésként.

A regénysorozatot némi pihenő után folytatni fogom, már itt vannak a polcomon az Endymion könyvek is.

Szeretem az olyan alkotókat, akik fogják a műfaji határokat és a zsánereket, majd magasról tojnak rájuk. Ennek a működéséhez két dolog szükséges: ezen határok, szabályok és zsánerek tökéletes ismerete, és a hajlandóság arra, hogy alkalmazzák őket, ha éppen úri kedvük, vagy a mondanivalójuk úgy kívánja. Dan Simmons pontosan ilyen alkotó.
Fő téma a vallás, az egyik főszereplő egy rég halott romantikus költő, a csomagolás sci-fi. Olyan elegy ez ami vagy borzasztóra, vagy zseniálsira sikerül. Ebben az esetben természetesen a zseniális került ki győztesen.
Simmons nagyon elegánsan vezet végig minket a történeten, amiben az akciókedvelőktől kezdve a tudományos érdeklődésűeken és a romantikusokon keresztül a filozófiai fejtegetéseket kedvelő olvasókig mindenki megtalálja a neki tetsző részt. Bármelyikből kicsit több, vagy kicsit kevesebb elrontaná a harmóniát, azonban az író egy légtornász kecses magabiztosságával lavírozva tárja elénk lapjait, von be minket a történetbe és repít keresztül bennünket téren és időn, hogy a könyv befejezése után csak a folytatás járjon a fejünkben.