Dermesztő ​nyár (Dermesztő nyár 1.) 84% 181 csillagozás

Manapság már nem egyszerű olyan horror könyvet írni, amely igazán tud újat mutatni. Dan Simmons immár másodszor alkotott maradandót. Akárhogy is, az egyik legnehezebb zsáner a horror. Bár az is lehet, hogy az ingerküszöbünk már az egekben van, de ez téma, ez a stílus, ez a könyv minden kritériumnak megfelel. Második könyvem tőle és biztos, hogy még fogok tőle olvasni.

A karakterek egytől egyik jól kidolgozottak, a könyv atmoszférája tökéletesen megfelel az igazi horror zsáner kedvelőinek. Még azok az üresjáratok is élvezetesen vannak megírva, ahol igazából semmi sem történik, az író egyszerűen megfelelően rakja helyére az elemeket. Egy hátborzongató történet, ahol bármi megtörténhet.
Teljes értékelés:
https://prokontra.net/2020/10/28/dan-simmons-dermeszto-…

Ahogyan az a Szentírásban foglaltatik, bizony mondom, adassék meg a császárnak, ami a császáré! De…
Vizsgáljuk mégis kritikus szemüvegen keresztül ezt a szép írásművet.

Dan Simmons közel 30 éve, párhuzamosan a Hyperion Cantos alkotói folyamatával megírta ezt a 700 oldalnyi szerelmi vallomást, ezt a malomkő méretű eposzt a gyermekkorhoz, a kiskamasz lelkéhez. Valóságos elégiát alkotott az érzékeny, sérülékeny, szinte gyurmaként alakítható és mégis sziklaszilárd, kristályüveg tisztaságú, mélyében azonban bizonytalanul zavaros gyermeki útkeresésről.
Úgy gondolom, hogy Simmons, mint elhivatott pedagógus, emlékművet akart állítani egy generációnak, amely ebben a művében tökéletesen sikerült is. Szó sincs itt tinihorror-ról, arra ott van jó példaként King mester Az című örökbecsű klasszikusa. A Dermesztő nyár egy „aprólékos gonddal, szívvel, szeretettel megírt regény”*, ami egyszerűen a legszínvonalasabb ifjúsági kalandregény hagyományaira épül, a történések mögé misztikus vonulatot rejtve és jól felturbózva a horror eszköztárából kölcsönzött elemekkel. De a regény nem horror.
Sokkal inkább könnyen emészthető mélylélektani elemzés egy Simmons által siratott generáció letűnéséről, az idők visszafordíthatatlan változásáról, az értékek devalválódásáról.
Csodálatos részletességgel, felelős gondossággal építi fel a gyermeki karaktereket, akik néhány fejezetet követően már szinte együtt élnek velünk, azonban nem engedi ki őket a fülledt kisvárosi környezetből, hogy rajtuk keresztül kissé ráláthassunk a korabeli globális amerikai viszonyokra. Ettől túlságosan bezárttá, levegőtlenné válik a cselekmény, ami egy ilyen méretű falazó blokk esetében óhatatlanul felveti a túlírtság, túlhúzottság érzetét. Tagadhatatlan, hogy a szerző oly mértékben szerelmes a témába, hogy nincs szíve elengedni a szereplők kezét és több száz oldallal tovább vezeti őket, mint az a feszített tempóhoz, a gördülékeny történetvezetéshez elengedhetetlenül szükséges lenne.

Mindettől függetlenül Simmons egy zseni, ráadásul egy lelkiismeretes és következetes zseni, továbbra is nagy tisztelője maradok, ahogyan Ő a kedvenc szerzőim egyike. Úgy hiszem, továbbra is nagy örömmel olvasom majd az írásait, de inkább a scifi zsánerben hagyott mesteri lábnyomokat követem tovább.
*Ezúton kérem ismeretlenül is szíves elnézését kedves molyTársamnak @Regös_István-nak, akitől előzetes engedély nélkül loptam ezt az idézetet, de úgy érzem, hogy ennél frappánsabb, kompaktabb megfogalmazást nem találhatok a regényre. Egyben ajánlom figyelmetekbe ezt a kiváló értékelést: https://moly.hu/ertekelesek/3195750

Simmons Terrorja után egy újabb hibrid-horror művét vettem a kezembe. Míg előbbi történelmi horror volt, addig a Dermesztő nyár az ifjúsági kalandregények és a horror ötvözete. Ráadásul a Terrorral szemben ezt legalább a megfelelő évszakban olvastam.
A regény a fiktív Elm Haven nevű kisvárosban játszódik, a nyári szünet előtti utolsó napon veszi kezdetét, ráadásul ez az utolsó tanítási nap a Régi Központi Iskolában, az épületet végleg bezárják. Ezen a napon vész nyoma „Pufi” Cooke-nak, ám a főszereplő gyerekek ekkor még nem tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget, hisz végre itt a vakáció. Aztán mindegyikük életében szaporodni kezdenek az egyre titokzatosabb, majd egyre félelmetesebb történések, így hát elkezdenek nyomozni, mi is történik az otthonukban, mivel is állnak pontosan szemben.
A regény feltételezem az alapokat illetően – gyerekek kontra gonosz – King Az c. féltéglájára hajaz, de mivel azt még nem olvastam, így nem hasonlítanám a kettőt. Simmons nagyon jó gyerekkaraktereket épített fel, egyikőjük sem hasonlít a másikra, ráadásul mindegyikük érdekes a maga módján. Gyönyörűen átjön a mára már különböző okok – agyonféltés, megnövekedett forgalom, stb. – miatt megszűnt gyerekkori szabadság érzete, ill. a kisváros és a farmok hangulata. Szinte ott éreztem magam a szereplők közt, ahogy a farmház teraszán ücsörgünk, és a végtelen mezőket, kukoricásokat bámuljuk. A regény horrorszála kellően rejtélyes, végig fenntartja az érdeklődést, ráadásul tetszett az egész korokon átívelő felépítése.
Két dolog nem tetszett: alapvetően a féltégla terjedelemmel nem volt bajom, de a végjátékot már kicsit túlnyújtottnak éreztem, de ez még elment. A nagyobbik baj a könyv eleji bevezető, ami egyfajta történeti háttérelemzés – ott említi Simmons a gyerekek terének beszűkülését –, ill. a regény karaktereiről is némi háttérinfó, a keletkezésükről, más regényükben való felbukkanásukról, stb. No, itt Simmons ugyan név nélkül, de elsüti egy karakter sorsát, így amikor a tényleges esemény sorra kerül, már borítékoltam, hogy mi fog történni. Szóval jó tanács: hagyjátok a bevezetőt a végére!

Aki megbarátkozott a Terror hosszúságával, a részletes leírásokkal az itt sem fog csalódni. Az igaz, hogy a könyv eleje és a cselekmény nem indul turbó fokozattal, na de ha eljutunk a 200. oldalig onnantól kárpótol mindenért.
Mivel tizenévesek a szereplők és szeretnek bringázni és tombol a nyár, sokan összehasonlítják S.K. művével, és igen vannak hasonlóságok, de el kell vonatkoztatni, hiszen sok krimi is hasonlóság jegyeit mutatja mégis vannak kiemelkedően rossz és jók közöttük. Szerintem Simmons teljesen élvezhető sztorit írt.
Ezen a nyáron minden megváltozik, és az események sodrásával a gyerekek is egyre bátrabbak és erősebbek lesznek, hiszen valami történik a Régi Központiban, valami amit meg kell állítani.
Nem érzem összecsapottnak sem, mindent logikusan megmagyaráz, mi ez ami beszippantja a kis város lakosai egy részét, ügyesen rávezeti a gyerekeket a régmúlt idő szörnyűségeire.
Az előszót pedig ugorjátok át, legyen ez utószó.
Ja még valami, a borító. A ház jó, a gyerekek képe viszont csapnivaló, nem illik ehhez a könyvhöz olyan mintha egy kaland könyv lenne egy kis borzongással, hát ez nem az!

Itt a forró évszak, úgyhogy gondoltam a Dermesztő nyár eléggé illeni fog hozzá – pedig akármennyire is kedvelem Simmons-t, halasztgattam egy ideje ezt a könyvét. Sem a nem túl elegáns kiadói lépés, sem a téma ismeretében nem vonzott, legalábbis nem annyira éreztem, hogy miért is lesz nekem érdekes egy horrorral ötvözött ifjúsági kalandregény.
Aztán persze kiderült, hogy főként attól, hogy Simmons továbbra is bitang erősen ír, legyen szó bármilyen témáról. Pedig a horror továbbra sem az a zsáner, ami megmozgat – hogy itt is milyen szörnyek támadtak kedvenc kiskamaszainkra, mily csúszó rémalak feni fogát emberek vérére, az sokkal kevésbé kötött le, mint hogy főszereplőink miként élik meg ezt a nem mindennapi szünidőt.
Hiába pörög a cselekmény (azt hittem, a hétszáz oldal sokkal jobban fog fájni, ehhez képest simán elrepült), hiába nagyon látványos, olykor kifejezetten feszült a Poe ihletettségű, horrorisztikus jelenetek sora, valójában szerintem Simmons akkor brillírozik igazán, amikor csak arról mesél, hogy milyen nyarat élt meg ez az öt fiú. Már nem gyerekek, de még nem is tinédzserek igazán, és egy csomó olyan helyzettel, szabállyal, problémával kell megbirkózniuk, ami csak ebben az életkorban jöhet elő. Simmons nyilván nosztalgiázik (ahogy a kissé bő lére eresztett, enyhén spoileres előszóból is kiderül), de közben emléket állít annak, hogy milyen is volt a hatvanasak években gyereknek lenni. És egyes jelenetek – mint amikor baseball-meccs közben az idősebb fiúk kitalálják, hogy az egyik csapatnak félmeztelenül kell lennie, és bár kiskamaszaink érzik, hogy valami nem oké ezzel a csapat egyetlen lánytagjával szemben, de nem tudnak megszólalni – annyira hibátlanul sikerültek, hogy még sokáig emlékezetesek maradnak.
Szórakoztató, a vártnál kicsit kevésbé összetett olvasmány lett a Dermesztő nyár; pont ideális így a nyár kezdetére.

Először is szeretném megköszönni @Razor-nak, aki miatt megrendeltem és @ProKontra-nak, aki miatt előre vettem :D

Amikor megláttam, hogy 720 oldal a regény, egy kicsit pánikoltam, hogy de mi van ha nem lesz jó… hosszú könyveknél még mindig bennem van ez az ősi félelem. Aztán belevágtam a Bevezetésbe, ami halkan jegyzem meg 34+2 oldal és számomra se füle se farka. A lényege a 30+ oldalas „értekezésnek” az, hogy a mai gyereknek nem jut akkor szabadság, mint mondjuk 1960-ban és ez nyilván igaz lehet a mi esetünkben is itthon. Ennek számos oka van, aminek a média is a része, hogy többször közvetítenek negatív híreket, mint mást… A lényeg, hogy nekem ez a rész nem igazán tetszett a témája ellenére sem, mert nem volt benne struktúra és csapongónak tűnt. Szóval ekkor kezdtem csak el igazán parázni, hogy komolyan ez lesz még 684 oldalon keresztül?!? Ennek hangot is adtam, amit szegény @ProKontra-nak kellett hallgatnia, utólag is köszi és szeretlek!
Aki nem tudja, hogy miről szól ez a történet, szerintem inkább a regény után olvassa el a Bevezetőt, mivel az író azért spoilerezik, hogy mi fog történni a regényben. A másik, hogy amikor ezt a könyvet kiadták akkor a Fullasztó tél még itt Kísérteties tél munkacímen szerepel. A Fullasztó télt még nem olvastam, így nem tudom megmondani, hogy melyik cím a találóbb :D

A történet középpontjában gyerekekek vannak, akik többségében 11 év körüliek. Mint, ahogy a cím is utal rá, az egész könyv az utolsó nyári szünetet örökíti meg mielőtt új iskolába kerülnének. Lassan bontakozik ki, és az elején figyelnem kellett a sok név miatt, szülők, testvérek, barátok, szomszédok, de aztán belerázódtam és csak úgy faltam a sorokat. Én mindig hangoztatom, hogy nem szeretek horrorfilmeket se nézni és csak később eszméltem rá, hogy rajta van a címke a könyvön… de szerencsére egyáltalán nem féltem vagy masszív horrorrajongók fogják mondani, hogy ez nem is az volt. Mindegy is, mert inkább úgy tekintek rá, mint az 1960-as évek kisvárosi amerikájának lenyomatára némi misztikummal közben és nagyon sokkal a végén :))))
A fülszöveg alapján, amikor a harang egy éjszaka megkondult többször is azt mindenki hallotta, nos 1960-ban nem hallotta mindenki és megvan az oka, hogy miért nem. Ez az a könyv, amire szívesen fogok visszagondolni, a fiúk és Cordie miatt, hogy milyen barátság szövődött köztük, ami még romlatlan. Azt hiszem gyerekként mindannyian vágytunk kalandokra, én egészen biztosan, leszámítva a természetfeletti behatást. Szerintem még sokáig velem lesznek és hamarosan sort fogok keríteni a Fullasztó télre is.

A könyv kivitelezése:
– Puhakötésű és nehéz :D
– Személy szerint nem szeretem ha a borítón valós személyekről vannak képek, akkor inkább legyen rajzolt
– Megtudtam, hogy egy bizonyos típusú kerti széket Adirondack-nek hívnak
– C.J. és J.P. egy helyen kétszer fel volt cserélve.
– Voltak részek, ahol az új bekezdést jelző sorköz elmaradt, így kissé összefolytak a dolgok, de ha az ember figyel akkor rájön, hogy csak egy sorköz hiányzik (:

A horror nem az én zsánerem, ezt biztosan kijelenthetem. Nem azért, mert túlságosan megijeszt, bár nem szívesen álmodnék ilyeneket, vagy élném át, egyszerűen csak nem köt le. Nem annyira jó a képzelőerőm, hogy egy ilyet olvasva átérezzem a szereplők helyzetét. Viszont Simmons műveit szeretem (azért az Endymion felemelkedésében azt a hosszú-hosszú hegybemutatót nem bocsátom meg neki…), úgyhogy bármit is ír, elolvasom.

A Dermesztő nyár elsősorban valóban horror, főleg a könyv második fele, ahol tényleg kezdenek beindulni a misztikus, megmagyarázhatatlan események, de ahogy az inkább utólag olvasandó előszóban Simmons is írja, egy óda a gyerekkorhoz, egy olyan fajtához, ami manapság már elképzelhetetlen. Valamennyi kapcsolódási pontom azért volt, hiszen ha nem is ennyire régen, ennyire a világ végén nőttem fel, mint Elm Haven Bringás Járőrei, de még nem volt otthon internet, nem volt mindenkinek mobiltelefonja (pár felnőttnek már igen, de nekünk, gyerekeknek csak sokkal később), és az általános iskolai nyári szünetek egy részében mi is összejártunk páran fiúk-lányok, és naphosszat biciklizgettünk, néha beugrottunk valaki szüleihez/nagyszüleihez egy-egy frissítő üdítőre, majd szétszéledtünk. Persze nálunk a legijesztőbb kaland az volt, amikor egyikünk egy lejtőn kicsúszott az útról, bele az árokba, és épp átfért a villanyoszlop két póznája között. De mégis, annyival szabadabbnak tűnt, mint amit ma át lehet élni.

Ha csak annyiból állna az egész könyv, hogy bemutatja a nyári szünetet, már az is elég lenne. Biciklizés fel-alá a szántók, dombok, erdők között, bújócska és kergetőzés a dombos-bokros részen, játék és fürdés a bányatónál, hétvégén filmvetítés a parkban, csupa-csupa olyan dolog, ami tökéletesen elfeledteti a gyerekekkel, hogy előtte és utána iskolába kell majd járni. De Simmons ezt még megfejeli a misztikus szállal, ami eleinte alig-alig van jelen, majd ahogy halad előre a történet, egyre erősödik, egyre jobban kibomlik, és a végén annyi minden kiderül, hogy szinte a homlokára csap az ember, hogy ez már szinte nem is misztikus. Szinte észre sem venni, milyen vaskos a könyv, olyan érdekfeszítően van megírva, csak úgy fogynak a lapok.

„Az emberi élet, de legalábbis a férfilét kevés eseménye annyira felszabadító, túláradó, végtelen – s tartogat magában annyi lehetőséget –, mint a nyári szünet első napja, ha valaki történetesen tizenegy éves.” (58.oldal)

Zavarban vagyok, mert az előttem értékelők olyan szépen méltatták a regényt, hogy most mumusnak érzem magam, amiért én kicsit árnyaltabbnak látom ezt. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy minden ízében, porcikájában AZ köszön vissza, ugyanakkor ez mégis más. Valahogy elmosódottabb és a hangsúly sem ott van, ahol King klasszikusának esetében. Őszintén megmondom, nem tudom, hogy ezért vagy másért, talán egy kicsit mást vártam, de nekem nem tetszett annyira. Simmonsnak azonban gondja van arra, hogy mégis letehetetlen legyen a könyv.
AZ-t felülmúlni nem lehet, de mivel ilyen erősen érződik a hatása, így az egyszeri olvasó óhatatlanul is összeveti vele gondolatban. És a helyzet az, hogy ez a kötet nemhogy utolérni nem tudja, (pedig akarja, én úgy éreztem) de bizonyos értelemben jócskán le is van maradva tőle, mintha annak egy elnagyolt „vázlata” lenne. A gyerekek viszonyrendszere nem annyira kidolgozott, a ki-kivel van kérdése is jobban szét van kenve: míg az AZ-ban az első pillanattól egyértelműen lehet tudni, hogy ki kicsoda, pedig voltak jó páran.. itt még a kevésbé kedvelt „ellenségek” is együtt játszanak. A főszereplő gyerekek nem alkotnak olyan zárt közösséget szövetséget, csak a vége felé, amikor szembeszállnak a Gonosszal. És ha már Gonosz. Így nagy G-vel… Számomra kissé megfoghatatlan volt jó sokáig.. Igaz, többféle módon is megtestesült és megmutatta magát, mégsem tudtam félni tőle, nem keltett bennem olyan érzéseket, amit AZ az olvasás közben. Ennek a Gonosznak nem volt konkretizált célja, sem valószínűsíthető mozgatórugója, de egyértelműen megfogalmazott jelentése sem.

Nem volnék viszont igazságos, ha az elismerendő dolgokat nem emelném ki, hiszen van belőlük bőven. Amiben vitán felül megérdemli a dicséretet, az a gyerekkor, a boldog, gondtalan(nak tűnő) felhőtlen gyerekkor nosztalgiájának szeretettel teli ábrázolása. A könyvből ez domborodott ki igazán, a nyári szünet szabadságérzésének felelevenítése, amit Simmons remekül és érzőn közvetít az olvasó felé. Eszembe jutott, ahogyan ennyi idősen én is szabadon tekeregtem biciklivel a barátaimmal és az utcai lámpák felkapcsolódásakor kellett elköszönni, majd mindenki ment haza. Jómagam ugyan néhány évtizeddel később éltem meg ezt, de a fíling megvan és jólesett visszaemlékezve kicsit belehelyezkedni, belefeledkezni azokba az időkbe.
Simmons tehetségesen ír, ez szintén vitathatatlan. Nem erőltetett, szinte előttem van, ahogy kicsusszannak tollából a mondatok egymás után oly könnyedséggel, amilyen könnyű lélekkel szereplői vágnak neki az utolsó szabad nyárnak a kényszeredett felnőtté válás előtt.
A szerkesztési és stiláris hibák, nyomdai (?) bakik nyilván nem a szerző sara; volt, hogy komplett szövegrészek cserélődtek fel (!). Az viszont az ő lelkén szárad, hogy a bevezetőben elspoilerezi az egyik gyerek halálát. Ez nálam főbenjáró bűn egy olvasóval szemben, sérelmezem is, még ha elnézést is kért érte.

Összegezve a regény erőssége számomra leginkább abban rejlik, ahogyan Simmons alázattal közelítve hozzá, méltó emléket állít egy letűnt kor generációjának, hűen és színvonalasan ábrázolva a gyermeki lélek rezdüléseit, érzékenységét, vágyait.
Olvassátok tehát, mert érdemes, csak ne horrorként (arra ott van King klasszikusa), hanem a fenti idézet jegyében inkább nosztalgikus és kissé misztikus meseként, kalandregényként hajdanvolt gyerekkorunkról, a szabadságérzésről, a hőssé válásról és kicsit talán a felnőtté érésről.

Összességében nekem bejött a regény, teljesített az a feladatát, amit egy könnyedebb horrortól elvárok. A sok-sok sztereotip elem ellenére is sikerült a szerzőnek egyediséget csempészni a történetbe. Néhol túl voltak nyújtva az átvezető részek, de én kifejezetten élveztem ezt a lelassult kisvárosi miliőt. A feszültségkeltés azonban ettől függetlenül remekül sikerült, nem egyszerre zúdította nyakunkba az összes förtelmet. Mondjuk nekem elég magas az ingerküszöböm a műfaj tekintetében, így nagy meglepetések nem értek a történet során. Általában nem vagyok oda azokért a könyvekért, ahol kiskamaszok egy csoportja menti meg a világot., de kifejezetten megkedveltem a szereplőket. Ajánlani tudom bárkinek, aki olvassa a zsánert, kikapcsolódásnak tökéletes, nem kell túlgondolni!

https://libellumkonyvek.blogspot.com/2021/08/dan-simmon…

Az sok mindent elárul a könyvhöz való viszonyomról, hogy szívesebben olvasgattam a róla szóló kritikákat, mintsem magát a regényt. Remekül megfogalmaztak benyomásokat, véleményeket előttem, így nem is szaporítom a szót. (Volt elég a kötetben feleslegesen.) A csillagok nagyjából magukért beszélnek. (Ami a szerkesztői hitvány munkát tekintve még kevesebb lenne. Nem beszélve a kiadó etikátlan lépéséről.)