Rendkívüli ​pillanatok 7 csillagozás

Bármit akarjunk is az élettől – társat, több pénzt, jó egészséget, a siker örömét nyújtó pályát vagy megvilágosodást –, ez mind ugyanarra vezethető vissza: minden vágyunk, kívánságunk, minden jelkép mögött boldogok akarunk lenni. Végtére is, ha tökéletesen boldogok vagyunk, mi másra van szükségünk? És ha nem vagyunk azok, nincs az a kapcsolat, karrier vagy siker, amely kielégülést nyújthat.

Valahányszor erőfeszítést teszünk, hogy valaki másért tegyünk valamit – ameddig ezt szívből tesszük –, magunkért is teszünk valamit.

A világtól várjuk, hogy külső igényeinket kielégítse. Külső forrásokból pedig végső soron lehetetlen belső igényeinket kielégíteni.

A bölcs ember az ínséges időket is hasznára fordítja. Elveti a magot, kivárja, míg elmúlik a vihar vagy a szárazság, alapot épít, igyekszik, hogy felkészült legyen, mire majd lehetőség kínálkozik.

Kis erőfeszítéssel valamennyien találunk ürügyet és indokot, hogy feladjuk. De mi történne, ha minden mentséget sutba dobnánk, és átugranánk az utolsó gátat?
A békés harcos napi élettel kapcsolatos hozzáállásához szükség van arra, hogy hajlandók legyünk az őszinteségre, jóban-rosszban kitartsunk döntésünk mellett, higgyünk magunkban, amikor senki más nem hisz, elfogadjuk a siker vagy kudarc következményeit, tudva, hogy végigcsináltuk, és tőlünk telhetően mindent elkövettünk.

A valódi szolgálat azonban alázatosságból, felismerésből fakad, hálából hogy és abból valamennyien egy a lényeges csónakban evezünk. A szeretet azzal jár, hogy a személyiség mögé nézzünk, és felismerjük, ahogy Platón mondja, hogy mind „kemény küzdelmet vívunk”. A szolgálat a cselekvő szeretet – amely oly egyszerű is lehet, mint egy barátságos mosoly vagy néma üdvözletként biccentés egy idegennek –, vagy olyan mindent felölelő is lehet, mint a Béke Zarándok vagy Teréz anya élete.

A világi és spirituális hagyományok dicsőítették és bálványozták az istenkeresőket. Keresésünket mégis az élet jelen pillanatának, a pillanat boldogságának finom elutasítására alapozzuk. A keresők abban a tévhitben szenvednek, hogy amikor megragadják a kívánt tárgyat, az végre boldoggá teszi őket. A boldogság talán mind közül a legegyetemesebb élvezeti cikk, mert annyi minden tesz kis időre boldoggá bennünket, de mind ideiglenesnek bizonyul. Kialakítunk egy tűréshatárt, és napjaink, időnk és pénzünk javát a boldogság módjainak keresésével töltjük. A keresés végül csak megerősíti annak az elégedetlenségnek az érzetét, amely eleve elindított bennünket a keresés útján. A keresés abból fakad, hogy elutasítjuk az élet pillanatnyi állapotát, pedig csak a most létezik, tehát csak most lehetünk boldogok, vagy soha.

Gondolkodjunk kevesebbet, és érezzünk többet. Legyünk minél boldogabbak. Csak ez a pillanat a miénk.

Mások szolgálata remek alkalmat nyújt, hogy Alapvető Énünk javítson „meccseredményén”, amely múltbeli kihágásokból és bűntudatból tevődik össze. Mivel az én és a világ egymást tükrözik, a mások iránt tanúsított szeretettel feltétlenül önmagunkat szeretjük majd jobban. A szolgálat jelenti az önértékhez vezető királyi utat. Önértékünkön keresztül utat nyitunk a belső békéhez, a boldogsághoz és a Szellem érzéséhez.

Ha egyszer teljes mértékben világossá válik előttünk, hogy a boldogság sugárzása belső állapot, felelősséget vállalhatunk belső állapotunkért, és gyakorlásba kezdhetünk. Aki a békés harcos útjára lép, felelősséget vállal boldogságáért vagy boldogtalanságáért, és a két állapot mögött meghúzódó meggyőződésekért.