For the Abnett!
Azt mondják Buddha egy fa árnyékában ülve túllépett az emberen, akinek született. Azt kell hinnem, hogy Abnett hasonló módon tett az évek során. Túllépett mindenféle halandó nyugtalanságon, korláton és szorongáson. Kiteljesedett és „aranytestű, eleven isten lett”!
Mondjuk ettől még nem lett éppen jó amit ír, de az egy másik kérdés…
Fontos leszögezni, hogy „A Szent” olajozottan működik és a maga karcsú ezer oldalával meg sem érzi az olvasó, olyan jól csúszik. Van egy hangulata, egy sodrása és kétségtelenül el van vele az ember. Ha hajlandó lemondani a dolgokról és nem ragaszkodni hozzájuk.
Eléggé visszásnak éreztem, hogy a kötetben helyet kapó négy regényből, az „A becsület őrének” csupán egy közepes novellányi története van, a két középsőnek ennyi sem, és egyedül a „Sabbat Mártír” nevezhető hellyel közzel épkézláb regénynek, de az is csak erős fenntartásokkal.
A rengeteg szereplő, akikkel operál a sztori lehetetlenné teszi a karakterépítést és fejlődést. Momentumok vannak, akár fontos momentumok is, ám mivel nincsenek mögéjük „emberek” felépítve, így nincs súlya a személyesnek szánt pillanatoknak sem, mivel a legtöbb figura hét könyv után is papírvékony, és ha valami, ez művészet. Ez annyira rányomja a bélyegét a könyvekre, hogy hiába kezd bele az „ Tanith ágyúiban” egy igen sötét, sőt komoly melléktörténetbe, mire eljutunk a végéig a „Sabbat Mártírban”, többször elfelejtődik és végül teljesen érdektelenné silányul. De ott van az utolsó kötet „titkos-gyilkos szála”, ami olyan kiábrándító, hogy komolyan nevettem rajta kínomban.
Emellett, így hét könyv után azt hiszem kimondhatom, hogy az író stílusa nagyon repetitív. Nem azért, mert a háború örök és folyton ismétli önmagát, megfosztva ezzel az embereket önmaguktól, a taposó malomban, melybe belekényszerülnek, és ezt ábrázolja az alkotó, hanem konkrétan önismétlő. Folyvást ugyanazon alaphelyzetből indul ki, bizonyítva, hogy a Warhammer40k világában az emberek többsége idióta, a kötet szereplőit is ideértve, folyvást ugyanazokkal a fordulatokkal él, melyek szerint soha sincs egy fikarcnyi esély sem a győzelemre, és örökkön ugyanazt a megoldást adja, a hopp, mégis győztünket…
És ez megöl minden feszültséget, egy könyvből aminek nem nagyon van mása, mint az, hogy izgalmas. Nem izgalmas.
A négy regény kérdéseket vet fel, melyekre jobbára nem ad választ, többek között, hogy a Gárda miért nem lövi le kétnaponta a komisszárokat, akik szigorúak cserébe igazságtalanok, és ostobák. Főleg a „Tanith ágyúiban” bemutatott nyomozói munka minőségének fényében…
Én nem tudom meddig tart, még amíg az írónak végre sikerül úgy ábrázolnia a Warhammer40k univerzumát, ahogy A: az megérdemli, mint egy sötét, embertelen módon kiégett, káoszfertőzte és reményvesztett valóságot és B: hogy ebben a sötét, embertelen módon kiégett, káoszfertőzte és reményvesztett valóságban, a Birodalmi Gárda bajtársiassága legalább olyan fénylő fárosz, mint maga az Istencsászár.
Aki rajongó, biztosan imádni fogja, mert magával a kötettel démont „is” lehet ölni, borzasztóan kevés az önálló értéke, pedig nem is vállalt sokat.