Johnny ​háborúja 88% 116 csillagozás

Nehéz ehhez a regényhez bármit is hozzáfűzni. A torok kiszárad, a szó megakad, s a kéz is bénultan hever, mintha örökre száműzni szeretné a betűk ismeretét.
Ha van abszolúte pacifista könyv, akkor ez az. Hőse egy I. világháborús hadirokkant. Itt a hadirokkant kifejezés az iszonyatos valóság pofátlan megszépítése. Johnny olyan sérüléseket szenvedett, melyek után valószínűleg mindenki – magamat is beleértve – gyors halálban reménykedne, vagy ha ezt az esélyt is megtagadnák tőle, akkor legalább azt kívánná, hogy veszítse el értelmét, hogy ne ép elmével kelljen felfognia a felfoghatatlant.
Bár a jelenlegi statisztika szerint 200 olvasója volt ennek a könyvnek, mégse tartozik a legismertebb háborús regények közé. Ez részben annak is betudható, hogy nem kis lelkierő szükséges ennek a regénynek az elolvasásához. Olykor még én is percekre megálltam, hogy ismét magamra tudjam ölteni a hűvös olvasó képét. De a viszonylagos ismeretlenségnek valószínűleg legalább ennyire oka az a tény is, hogy először 1939-ben jelent meg, vagyis a II. világháború kitörésének évében. Hamarosan minden hadviselő felet elárasztottak a hazafias frázisok, már ahogyan az minden háborúban lenni szokott. Dalton Trumbo regénye viszont határozottan tagadja, hogy fiatalemberek életét fel kellene áldozni akár a hazafiasság oltárán is. Álláspontja egyszerű: Semmi sem ér fel az élettel. A halott semmit sem nyer. Aki bármilyen eszme nevében áldozza fel az életét, azt hamis pénzzel fizették ki. S bár magam azt vallom, hogy különleges helyzetekben feláldozhatja valaki az életét, azzal maximálisan egyetértek a szerzővel, hogy ez kizárólag önkéntesen történhet, senki sem rendelkezhet egy másik ember életével.
Olvassátok – ha van hozzá erőtök – , mert ritka erős írás!

Ezen a könyvön én úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Szégyen, nem szégyen, le kellett tennem, mert nem láttam a betűket. Rémálmom volt tőle az éjjel. Elképzelni is szörnyű, milyen lehet így élni. Bezártságra ítélve, örökre. Fiatalon elveszíteni mindent, ami elveszíthető. Tudom, hogy ezek csak szavak, de most tényleg magamba néztem, hogy mim is van. Még ha nincs is semmije az embernek, szegény, mint a templom egere, nem veszi körül család, barátok, akkor sincs ilyen szörnyen kirekesztve, magába zárva, illetve a lehetősége megvan legalább arra, hogy kitörjön. Nem úgy, mint ennek a szegény Joe-nak. Félelmetes volt!
A maximális pontot akartam megadni neki, de voltak benne olyan részek, amik kimaradhattak volna. Nagyon közel éreztem főszereplőnket akkor magamhoz, amikor a múltjáról, gyerekkoráról, szüleiről, szerelmeiről mesélt, nagyon szerethetővé vált tőlük, de nekem ez a sok szónoklata a demokráciáról és az elvekről kicsit sok lett a végére, őszintén, nem is illettek hozzá. Nem volt tanult ember, nem volt idős ember, hogy ekkora bölcseleteket rántson elő, és elhiszem, hogy elgondolkozott azon, hogy miért áldozta magát, és hogy nem lett volna szabad ezt kérni ezektől a fiatal férfiaktól, de az, ahogy előadta, az kicsit sem tetszett. Talán azért is apadtak el a könnyeim, és tettem le némi nehezteléssel a könyvet, mert közel tökéletes volt, kár volt ezekkel a részekkel elrontani. Úgy is átjött volna a mondandója, kevésbé lett volna szájbarágós, és úgy is örökké emlékeznék szegény Joe-ra, aki a könyvben egyszer sem volt Johnny.

"Csak az a baj, hogy aki süket, az magányos. Istentől elhagyatott._

Aztamindenit. Ez könyv a javából, amilyen rövid, olyan velős. És ijesztő. Nagyon ijesztő. Egy ilyen könyvet olvasva biztos, hogy magunkban milliószor örvendezünk, hogy nekünk legalább az egészségünk megvan (és hogy milyen kicsinyes dolgokon tudunk siránkozni). A könyvet olvasva rengetegszer eszembe jutott a Szkafander és pillangó valamint A belső tenger című film. És még ők milyen „szerencsések” voltak: láttak, hallottak, bizonyos fokon éreztek! Mondjuk, tekintve John sérüléseit talán jobb is, hogy kevésbé érzett…

„Nevetségesen nyugodtnak érezte magát. Mint a boltos, aki felveszi a tavaszi leltárt, na lássuk csak, nincs szemem, jegyezzük föl a leltárkönyvbe. Nincs lába, nincs karja, nincs szeme, füle, orra, szája és nyelve. Micsoda pokoli álom. Csak álom lehet. Persze, édes jó Istenem, csak álom. Föl kell ébrednie, vagy megbolondul. Senki nem élhet így. Az ilyen állapot maga a halál, ő nem halott, tehát nem lehet ilyen állapotban. Csak álmodik. De nem álmodott.”

A könyv két szálon fut… az egyik a jelen, ahol John fokozatosan ébredezik, rádöbben, hogy kórházban van, rádöbben, hogy süket, nem lát, s rájön, hogy súlyos sérülései vannak. Amikor elkezdik a tortúrákat spoiler azt valami szörnyű volt olvasni, hogy hogy éli meg, s hogy az orvosok nem tudják, hogy voltaképpen igenis „ébren” van, s a gondolatai börtönében sínylődik.

_„Hideg vizeken át rúgta föl magát, de nem tudhatta biztosan, eléri-e a felszínt. Sokat beszéltek emberekről, akik háromszor merültek el, aztán megfulladtak. Ő már napok, hetek, hónapok óta emelkedik és süllyed. De még nem fulladt meg. Amikor a felszínre bukott, beleájult a valóságba, amikor újra lemerült, beleájult a semmibe. Hosszú, lassú ájulások közepette küzdött a levegőért, az életben maradásért. Túl keményen harcolt, és ennek is tudatában volt. Az ember nem harcolhat örökké. Ha lemerül, ha fuldoklik, észen kell lennie, hogy a végső, a halálos küzdelemre tartogassa az erejét.”

A másik szál a háború előtti élete, voltaképpen a múlt, amelyre bizony van ideje visszagondolni… Nem vágyott sokra, nem voltak nagy álmai, egy egyszerű fiú ő, aki csak élni akart, de végül az sem adatik meg neki, hogy válasszon. Évek (ezt is szörnyű olvasni), évek telnek el, folyamatosan edzve magát arra, hogy ne őrüljön meg (csoda, hogy nem), edzve magát, hogy miként tudja érzékelni az idő múlását (ágyneműcserék, mosdatások stb.), az esetleges napszakot, gyakorlatilag megtanul a bőrén keresztül kommunikálni a világgal. Csakhogy ez a kommunikáció meglehetősen egyoldalú, idő telik el, míg egy olyan nővér kerül mellé, aki felfigyel a különös jelekre… A vége nekem nem lett megfelelően lezárva… valami biztosabb véget vártam. spoiler. Nagyon megrázó könyv, amelyet olvasva tényleg az az olvasó érzése, hogy mindez vele történik… (megborzong)

„Joe Bonham saját koponyája fogságába esett, a sötétben eszelősen kereste a kiutat, fülkagylótól fülkagylóig rohanva. Mint a vadállat, kitörni próbált, kiverekedni magát a külső világba. Saját agya csapdájába esett, belegabalyodott a szövetekbe, a sejtekbe, és hiába próbálta üvöltve, rúgva, evickélve kiszabadítani magát.”

Hát, ez elég brutális. Ez az állapot, amibe a főszereplő, az I. világháborúban megsebesült katona kerül: hogy nincs kezed-lábad, nem látsz-hallasz-beszélsz, és nagyjából az egyetlen ép érzékszerved a bőröd, és nem marad más a világból, csak a gondolataid.

Ami remek ebben a könyvben: a nézőpontok váltogatása és ezzel a lelkiállapotok és a múlt vs. jelen érzékeltetése – az E/3 időnként átvált Johnny (amúgy miért Johnny? a könyvben végig Joe néven szerepel) belső (E/1) monológjába, ahogy próbálja újra összerakni magát, és próbál világot csinálni a semmiből, és néha mintha még E/2-es részletek is lennének itt. (De nem emlékszem pontosan, mert a könyvet olvasva én is úgy érzem magam, mintha Joe/Johnny lennék, és nem tudom, mit képzelek, mit érzek, mit élek át valóban, és mit álmodok; mit beszélnek a fejemben a múltbeli hangok, mit mondok magamnak én, mit próbálok én mondani másoknak.)

Ami nem annyira remek: a pacifista kirohanások, amelyeket a szerző Johnny agyába/belső monológjaiba ad. Azt elhiszem, és baromira szíven üt, amikor Johnny arról gondolkodik, hogy ő mit sem tud a demokráciáról és szabadságról, amiért harcolni küldték, és hogy ő csak annyit akart végig, hogy dolgozzon, a szerelmével legyen, gyerekeket csináljon. Ezeknek a vágyaknak a brutális egyszerűsége és szépsége teljesen kiüt, és bőgni lenne kedvem. Viszont a párszor-tízoldalas dühödt elmélkedések arról, hogy a fejeseknek kéne a háborúba menniük, és hogy egyáltalán: senki sem tudja igazán, mi a faszért van a háború, meg hogy mi valójában a szabadság, demokrácia, meg ilyenek, amikért állítólag háborúzunk (azok biztos nem tudják, akik tényleg ott vannak, ők meg többnyire nem a saját jószántukból vannak ott) – szóval, ezt nem hiszem el, hogy Johnny ennyire artikuláltan gondolkodik ilyenekről (mivel ő a saját bevallása szerint is attól szenved, hogy nem tud semmit, és nincs elég gondolata, amivel kitölthetné az időt). Ezek szerintem nem Johnny gondolatai. És naná, hogy egyetértek a szerző gondolataival, de regényként szerintem jobb lenne ez, ha maradna Johnny egyszerűbb, kevésbé filozofikus gondolatainál.

Amikor nagylazán, mintegy mellesleg megkérdeztem @Clard84-et, nijcs-e egy jó I. világháborús könyve, nem voltam felkészülve arra, amit kaptam. Pár oldal után elkapott a klausztrofóbia – még hogy lift, a saját fejedbe bezárva lenni, na, az a rémisztő. Aztán mégis elkövettem azt a hibát, hogy a telefonomon, a munkahelyen olvastam, szünetekben – aztán hevesen pislogtam, hogy ne bőgjek bele a salátámba. Nagyon-nagyon megviselt ez a könyv, de nagyon örülök, hogy elolvastam. Habár az „öröm” nagyon messze van attól, amit valójában érzek vele kapcsolatban.

Ha valaki megkérdezné, hogy szeretem-e a háborús témájú regényeket, csípőből rávágnám, hogy nem, nem, az ki van zárva. Aztán elolvasok olyan könyveket, mint A 22-es csapdája, vagy épp a Johnny háborúja és rá kell jönnöm, hogy de igenis szeretem a háborús könyveket. Nem a heroikus eposzokat, és a tesztoszterontól csöpögő férfihistóriákat, hanem azokat, amik megmutatják, hogy a háborúnál groteszkebb, őrültebb dolog egyszerűen nem létezik.

Trumbo könyve idealista és már-már idegesítően pacifista, de igaza van, nem? Lehet, hogy közhelyes azt hangoztatni, hogy nincs értelme ideákért és elvekért, vagy mások gazdasági érdekeiért meghalni, de úgy tűnik, nem lehet elégszer elmondani.

Felkavaró és borzasztó történet. Többször szünetet kellett tartanom az olvasása közben.
Ennek ellenére örülök, hogy rátaláltam.

Az egyik legjobb háborúellenes propraganda-könyv, amit olvastam. Johnny felnő és beleszeret Kareen-be, akivel közös otthont, közös életet, gyermekeket terveznek. Minden álmuk és vágyuk romba dől azzal, hogy az Államok belép az 1. világháborúba és Johnny-nak el kell mennie a tengerentúlra harcolni. El kell mennie, az életét kell kockáztatni (akár adnia) a célért, melyről igazán nem is tudja, hogy micsoda. Johnny súlyosan megsebesül, sérülései miatt elveszíti a világgal való szinte összes kapcsolatát, ám életben marad. Életét pedig arra áldozza, hogy gondolkodik, önmagáról, a múltról és a háborúról. Próbál kapcsolatba kerülni a külvilággal.
Johnny egy egyszerű melós srác, bárki lehet az amerikai utcákról, de akár az európaiakról, feltételezem, hogy író nem véletlenül választott neki egy ilyen gyakori, semleges nevet. Erősen érzékeltetni akarta, Johnny szájába adva háborúellenes gondolatait, az igazságtalanságot, mely a fiúk életébe kerül. Anyák veszítik el fiaikat, szerelmes lányok vőlegényüket, leendő apák, tudósok, pincérek,… esnek áldozatul a semminek.
Rövid, ám annál összetettebb, érdekesebb könyv ez, annyira megrázó, hogy sokkakkal együtt én is megkönnyeztem.

Kicsit több mint 200 oldal tehetetlen düh, fájdalom, és én ugyanúgy ordítani szerettem volna, hogy: MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT? Ki a felelős az értelmetlen háborúért, ki küldi a biztos halálba férfiak millióit?
Johnnynak még meghalni se sikerült. Roncsként fekszik egy kórházban valahol, próbálja felfogni, hogy mi is történt vele a háborúban. Abban a háborúban, ahová Ő nem akart menni, amihez neki semmi köze nem volt. Volt egy élete, fiatal volt, szerelmes, boldog.
Végtelenül szomorú, fájdalmas történet.

A háború megfosztotta Johnnyt a hétköznapi élettől, a modern orvostudomány megfosztotta a gyors haláltól. Mindennek a tetejébe egy gránát fizikailag megfosztotta a döntés lehetőségétől, hogy élni akar-e vagy meghalni. John állapotát nevezhetjük locked-in szindrómának vagy inger-megvonásnak, jó szándék vezérelte, csúfosan félresikerült életmentő akciónak, a sors kegyetlen fintorának vagy a háború-ellenes írások egyik csúcsát képző regény merész húzásának. Én most ez utóbbi szempont szerint szeretném értékelni a művet, mert minden mást már elmondtak az előttem szólók.

Ez az alkotás ugyanis több síkon merész. Egyrészt szembeköpi a háború szükségességéről szónokolók hadát, másrészt olyan helyzetbe helyezi a főszereplőt, amilyen állapotról nincsenek első kézből származó beszámolók, mégis bárkivel megtörténhet, számtalan formában. Annyit tudunk, hogy ha az egyik érzékszervünk működése hibás, a többié élesebbé, kifinomultabbá válik, továbbá ha egy egészséges agy nem kap kellő mennyiségű ingert a külvilágtól, az hallucinációhoz, tévképzetekhez, megváltozó gondolkodásmódhoz vezet. Egyes esetekben a kísérleti személyek úgy érezték, mintha levágták volna egyes testrészeiket – és most jön a poén: Ezek a vizsgálatok még nem léteztek (a létezők pedig még nagyon gyerekcipőben jártak), amikor Dalton Trumbo megalkotta ezt a hihetetlen regényt, tehát a puszta logika vezérelte írás közben, és a leírása teljesen helytálló.

Szóval már csak a „naiv” tanulmány-értékéért is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Meg persze amiatt, mert a stílusa is figyelemreméltó. Érzékletesen hömpölyög teljes kétségbeesésből kellemes nosztalgiába, majd az euforikus örömből vissza a borzasztó keserűségbe. Bármilyen érzést közvetített éppen, engem sikerült magával ragadnia, megmosolyogtatnia, feldühítenie vagy elszomorítania, ezért nagyon élveztem. A filmváltozat se kutya, mégis autentikusabb, ha a regényt olvassa az ember, hisz akkor nem halljuk, nem látjuk az eseményeket, hanem ugyanúgy kizárólag a képzelőerőnket vehetjük igénybe, ahogy a főszereplőnk, Johnny is.