A ​nap szerelmese (Munkácsy 1.) 92% 360 csillagozás

Dallos Sándor egy zseni volt, hiszen úgy tudta elmesélni egy hatalmas MŰVÉSZ érzéseit, ahogy az nem. Hiszen egy képzőművész önkifejezése a saját terepén valósulhat csak meg: úgy tudja átadni, megmutatni másoknak amit ő érez, vagy lát és csakis azok érthetik meg akik hasonlón látnak. A lelkükkel. Akikben örökké ott ég a meg nem értettség, az önkifejezés örök hatalmas máglyája. Hajaz ez az őrületre, de tudni kell, az ilyen emberekben rettentő erők viaskodnak, életük az örök kárhozathoz hasonlatos.
Aki nem érti meg a könyv ezen mondanivalóját az nem művész, ne is olvasson tovább.
…És igen, ilyen , a regényben olvasható hatalmas , mindent elsöprő szerelem is csak egyszer jön az életben… Valamelyikben… Olyan, ami két lélek tökéletes egyesülésében robban és az egekig szárnyal…. majd talán meg is öl…

Számomra kicsit vontatott volt, noha regény formába öntött életrajz volt ez, én mégis éreztem benne valahol azt a fajta életrajzi töltetet, ami már kissé vontatottá teszi az olvasást.
Azt kell azonban mondjam, hogy sokkal élvezhetőbb volt így, semmint tele életrajzi adatokkal, monoton leírt eseményekkel.
Alapjában véve olvasmányos volt és érdekes volt így megismerni egy művész életét. Kellemes csalódás, sok újdonságot tudhattam meg, és emiatt kifejezetten hálás vagyok a stílusnak és a formának, amibe ez az életrajz bele van öntve.

Ahogy haladtam előre a regényben, egyre inkább azt éreztem, hogy a könyv címe valójában Munkácsy és női … Azért nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztosan sort kerítek a második részre is, de maradt végül egy kis hiányérzetem.

Mióta az eszemet tudom, ez a könyv otthon ott csücsült a könyvespolcon a párjával együtt, és én soha, egyetlenegyszer sem vettem le. Kivéve, mikor takarítottam. :D Jóanyám időnként megkérdezte: „Te még mindig nem olvastad?” Az utóbbi pár évben pedig már nem csak ő, de egyre többen ajánlották. Sokszor szembejött velem, és már kíváncsivá tett, mi lehet a titka, mit tud, hogy a környezetemben mindenki, aki csak olvasta, ennyire dicséri. Éppen ezért jó magasra került az a bizonyos léc, és habár tetszett, mégis kis csalódottságot érzek. Tényleg csak egy kicsit, mert mindazok után, amiket hallottam róla, azt vártam, hogy új kedvencet avatok, de ez legnagyobb sajnálatomra elmaradt. Kedvenc ugyan nem lett, mégis nagyon szerettem. Valóban olvasmányos, izgalmas, de leginkább – ahogy egy kedves barátnőm jellemezte – szép. Csodálatos a fogalmazása, a leírások, a párbeszédek… igazi léleksimogató. Bevallom, nekem néha már egy picit súrolta a giccs határát. Csak éppen annyira, hogy azt gondoljam, ilyen a mesében sincs. Közben rájöttem, miért is nem vágytam annyira elolvasni. Féltem, hogy túl száraz lesz. Mégiscsak Munkácsy életrajza! De nem volt száraz, sőt, nagyon is kalandos, eseménydús, könnyen olvasható. Mivel Munkácsy nem tartozik a kedvenc festőim közé (de nem is utálom, van azért néhány képe, ami tetszik), magam sem gondoltam, hogy ennyire magával fog ragadni a történet. Nemrég azt hallottam, hogy ez valójában csak fikció, míg mások azt mondják, valóban így történtek a dolgok. Valaki világosítson fel, legyen kedves. Sajnálnám, ha az egész fikció lenne, mert az kicsit levonna számomra az élményből. Egyelőre nem sikerült eldöntenem, hogy kedvelem-e Munkácsy Mihályt, mint embert. Többször billen a mérleg nyelve a nem felé, úgy érzem. Tehetsége vitathatatlan, de azt gondolom, nehéz természetű ember lehetett. Azt mondják, a második rész még jobb. Lássuk.

Én odavagyok érte. Ennyire egyszerű. Kis pihenővel, de folytatni fogom az Aranyecsettel.
Soha nem voltam rajongója egy életrajzi könyvnek sem. Valószínűleg azért van ez most másképp, mert ez egy regény, és az már csak a plusz extra, hogy a kedvenc festőmről szól.
Az igazság az, hogy ezután talán még jobban fogom szeretni Munkácsyt, mert emberileg is nagyon kedveltem volna.
Mindenkinek ajánlom.
Az első fele kicsit lassú, de aztán felveszi a ritmust, és már nem lehet letenni :-)

Számomra hatalmas meglepetés volt, hogy mennyire olvasmányos és cselekményes a könyv, sokkal inkább fantáziával átszőtt regény, mint száraz életrajzi elbeszélés, és én ennek nagyon örültem, mert tényleg faltam az oldalakat, teljesen elmerültem a történetben, és élvezettel olvastam Dallos sorait.
A könyv első fele, az asztalosinas-évek, a kezdeti festő élmények, a betegségek, szerelmek, kalandok évei igazi kalandregényt tettek ki, a Pestre költözés, az itteni sikerek és tragédia igazi tetőpontja volt a könyvnek, egészen eddig a pillanatig úgy tekintettem rá, mint mesterműre, új kedvencre. Viszont itt volt egy elég hosszúra nyúlt mélypont, Sven és Miska bécsi szerelmi históriája számomra már fárasztó, nyögvenyelős és unalmas volt, itt sajnos teljesen elvesztettem a kezdeti lelkesedésemet a könyv iránt, ezeknél a részeknél már éreztem egy bizonyos fokú önismétlést is, és felesleges kitérőket. A könyv vége kárpótolt ezekért valamilyen szinten, a Siralomház megfestésének felzaklatott, érzelmekkel teli pillanatai nagyon erős lezárást adtak ennek a kötetnek, és megalapozták a tökéletes felvezetést a folytatáshoz.
Dallos vitathatatlanul nagy szakértelemmel, szeretettel és odaadással írta meg ezt a könyvet, ez árad minden mondatából, néha talán kicsit viszont túlságosan is. Egyes részeknél úgy éreztem, túl sokat markol, és nem találja el az egyensúlyt a kalandos életrajz és a túlzó dicshimnusz között. Viszont a szerző szeretettel teli rajongása óhatatlanul is átragadt rám olvasás közben, és tényleg szerettem olvasni ezt a könyvet, így hibáit is könnyű szívvel megbocsátom.

Gyönyörűen megírt könyv egy viszontagságos, de nagy életről! Sokszor megkönnyeztem a könyvet, mert az író úgy írta le Munkácsy gondolatait, hogy megérintették a lelkemet. Nagyon sok elgondolkodtató és szép motívum van benne. Olvasás közben szinte éreztem, hogy a fiatal festőben Isten keze munkálkodik! :)
Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor középiskolában olvastam a kötelezőket, régies írásmód, régi könyv, de ez most kivételesen nagyszerű élmény volt! :)
Jó azért Munkácsy és a nőkkel való kapcsolata miatt néha forgattam a szemeimet! :D

Régen ragadott már magával ennyire egy könyv. Olvastatta magát. Nem tudom, hogy a leírtakból mennyi az igaz, de nagyon tetszett. Nem tudtam letenni, és ezt nem csak úgy mondom, hanem tényleg: elkezdtem nézni egy filmet és azon kaptam magam, hogy a könyvre gondolok, utazok a buszon, zenét hallgatok és a könyvre gondolok. Szóval muszáj volt olvasnom tovább, hogy megtudjam mi történik a következő fejezetben.

A szegedi Munkácsy-kiállítás júniusi megtekintése után határoztam el, hogy előrehozom a várólistámon már régóta rajta lévő „regényes életrajzok” olvasását.
Nem gondoltam, hogy az első könyvben ennyire hangsúlyos lesz Munkácsy szerelmi élete, de nem volt ezzel semmi gond. Egy szenvedélyes férfi volt, nemcsak a nőkkel, hanem igazi nagy szerelme, a festészet alkotói útján is.
A regény nem véletlenül nagy siker immár több, mint ötven éve. A világhírű zseni történetének a felét az élet írta, a többi, részletesen nem ismert szituációt pedig élvezetes, olvasóbarát formában egészítette ki Dallos. Laikusként az ilyen, fikciót a valósággal vegyítő könyveknél mindig furdal a kíváncsiság, vajon mennyi a valódi és hiteles cselekmény, párbeszéd benne?
Ez az első könyv 26 éves koráig követi „Miska” életét, az asztalosinas-évektől az első igazán elismert, majd később szélesebb körben is ismertté vált képei megszületéséig, mely az útkereső, festőtanonc-korszakot is lezárja.
Izgalmas volt, ahogy bepillanthattam a híressé vált képek megszületésének kulisszatitkaiba, tanúja lehettem a művész vajúdásának, nélkülözéseknek, kezdeti sikereknek, szerelmek és tüzes éjszakák izzó, majd kihűlő periódusainak, bécsi és németországi tartózkodásoknak. Olyan, általam eddig kevéssé ismert festőkről olvastam, mint Paál László (a közeli barát), vagy Szamossy Elek, Ligeti Antal, Than Mór.
Jöhet a folytatás!

Mióta ismét lehetőségem nyílt megtekinteni a Munkácsy kiállítást, vágytam újraolvasni a Róla írt életrajzi regényt. Aztán egy vásári könyvárusnál felém jött a két kötet, s nem tudtam otthagyni. Nem mondom, hogy csalódtam benne (legalábbis az első kötetbe), mert rémlett, hogy anno sem tudott maximálisan lekötni. Lassan tudtam csak haladni vele, egyszerre keveset olvasva, hogy ne unjam el. Túl sok volt benne a szoknya után fordulás, s kevés maga az életrajzi elem, ami engem érdekelt volna. A Svennel való kapcsolattól, az örökös enyelgéstől, csacsogástól égnek állt a hajam. Szerencsére – habár lassan –, de rátértünk a festészetre is. S onnantól… (folyt.köv.)