A ​mellékszereplő pillanata 76% 21 csillagozás

Solstad egyik legfontosabb művéről van szó.
Kisregény. Ennek a műfajnak a recepciójánál szeretik, ha az adott mű olyan, mint egy szép tőr. Kimunkált, de alapvetően egy világos funkcióra használható. Ez azonban inkább svájci bicska lett. Sokkal jobb, sokoldalúbb, de nem véletlen, hogy több kritika kiemeli a szöveg első negyedét, mely egy tökéletes novella: a tanár a dupla irodalomórán Ibsen vadkacsájával foglalkozik.* Aztán kezdődik egy újabb rész: a drámai pillanat röpke kiborulással, ill. az azt követő elmélkedés, emlékezés séta közben. Az élet áttekintése.
A felvezetés miatt nyilván az olvasó végig azon töpreng, hogy Elias Rukla milyen formában illeszthető össze az ibseni gondolatokkal. Hogyan aránylik a karakterekhez. Kinek a megfelelője. Kinek mennyiben…
Az eredeti címet így fordítom: Szégyenlősség és méltóság. Persze a magyar címadás is briliáns. Összekapcsolja az ibseni mellékszereplő Relling doktor egy pillanatát Rukla kiborulásának pillanatával. Amikor Rellingnek belelátni kicsit a lelkébe. Viszont az eredeti cím meg azt mutatja, hogy ott Solstad mit tart fontosnak észrevenni. Hogy mik ennek a mellékszereplőnek a meghatározó elvei.
És akkor ezzel elindul a gondolatmenet. A többi kulcsszereplő döntéseinek értelmezése, az eseményekre adott vagy éppen nem adott reakciók átgondolása.
A svájci bicska persze attól jó, hogy kiválóan simul a kézbe, és az ember mindig meglepődik, hogy mihelyst elkezdte használni, mennyi mindenre jó.

* The first fifty pages are flawlessly brilliant – I shiver with joy of reading …
(Dagens Nyheter, Stockholm)
The first fourtyfive pages of Shyness and Dignity are exceptional.
(Mathieu Lindon, Libération, France)
http://osloliteraryagency.no/book/shyness-and-dignity/

Két mellékszereplő pillanata kapcsolódik össze a könyvben. Egyikük Elias Rykla, középkorú, eléggé megkeseredett irodalomtanár, másikuk doktor Relling, egy regénybeli szereplő, Ibsen A vadkacsa c. darabjából
Elias Rykla irodalomóráján felolvas Ibsen könyvéből. Amikor doktor Rellingnek egy mondatához ér, úgy érzi, valaminek a nyomára bukkant. Felismeri, hogy eddig félreértelmezte a doktor regénybeli szerepét, hiszen Ibsen olyan mondatot ad Relling szájába (ez egyébként egy elrejtett szerelmi szálhoz kapcsolódik a történetben), amellyel kiemeli mellékszerepéből, és „csak az ő sorsa tölti be a színpadot”. Ez a mellékszereplő pillanata.
Elias Rykla izgatott lesz a felismeréstől, új tudását szeretné átadni diákjainak, de a szokásos közönybe ütközik. Frusztrációja a tanóra után szinte már elviselhetetlenné válik, felerősíti fölöslegessé válásának érzését. Az iskolából kijövet látványosan szétveri esernyőjét és csúnyán beszól egy őt néző diáklánynak. Feldúltan szinte elmenekül, s közben átgondolja, újraértelmezi saját addigi életét. Ennek a monológja a könyv további része.
Visszaemlékezéseiben tudatosul benne, hogy mellékszereplőként (Rellingként) élte le életét, legyen szó barátságról, szerelemről vagy munkáról. Sőt, ahogy tovább monologizál, már az egész társadalomból is kirekesztve érzi magát. Hiszen ebben a társadalomban a művelt értelmiség már a tanárikban sem folytat érdemi beszélgetéseket, a bankkölcsönök, a kamatlábak a téma. Egy híres északi író haláláról nem esik szó az újságokban, de egy TV bemondóéról annál több. Rykla vívódik, töpreng 25 éve becsületesen elvégzett munkája értelmén, hogy átadja a műveltség alapjait; keresi az okokat, hogy miért került kívülre, miért érdekli egyre kevésbé mindaz, amit a társadalom a számára nyújtani tud?
Tudja, már nem térhet vissza.

„Mert a lét elviselhetetlen könnyűsége egy bizonyos réteg számára a nyugati világban, a XX. század második felében nem az emberi élet egzisztenciális, hanem társadalmi feltételeire vonatkozik. A lét elviselhetetlen könnyűsége például az, ami a töprengő és tudásra szomjazó embereket érinti a Fagerborg középiskolában, Norvégia fővárosában, évszázadunk utolsó két évtizedében. És ami megfosztja őket attól, hogy mondani tudjanak valamit. Egymásnak… Mert az a nyilvános tér, amelyet a beszélgetés igényelne, foglalt. Másféle aktivitások zajlanak benne, ahogy mondják”

Hát-hát… Többet vártam, az biztos. A thesszaloniki kutyák utószavában is idézik Solstadot – én meg véletlenül egyszerre vettem ki a könyvtárból Askildsen kötetét és ezt a könyvet. A 2 szerző stílusa teljesen más: míg Askildsen lecsupaszított, tömör mondatokban ír, addig Solstad jóval terjengősebb. Hosszú mondatok és bekezdések, fejezetek nélkül.

A történet elején a jelenben járunk, s az első kb. 30 oldalt egy középkorú, megkeseredett tanár elég idegesítő belső monológja, valamint az általa tartott irodalomóra teszi ki, majd betelik a pohár, s a „sorsfordító” tette után hősünk múltjában találjuk magunkat, ami csak a mű legvégén vált vissza a jelenbe. Egyetemista korától követhetjük végig sorsa alakulását, megismerhetjük néhány fontos kapcsolatát, s ez a rész azért valamivel jobb, mint a kezdeti siránkozás, de hiába vártam, számomra nem jött el „a mellékszereplő pillanata”… Ez az ember minden fontos érzését, gondolatát, kételyét megtartja magának, s csak ábrándozik az életről. Igazából még mellékszereplőnek is alig tekinthető. Minden ott van egy karnyújtásnyira, de képtelen bármit is elérni…