Kakukfüvek 1 csillagozás

Czóbel Minka: Kakukfüvek Czóbel Minka: Kakukfüvek

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

>!
164 oldal · ISBN: 9789634174028
>!
Athenaeum, Budapest, 1901
328 oldal · keménytáblás

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Toldi Miklós


Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 3


Népszerű idézetek

Cneajna>!

Eljegyzés

Temetőben jártam.
Szeretőmre vártam.
Gyepes sírdomb felett
Sokáig megálltam.

Fehér keszkenőmet
Ottan elvesztettem,
Én édes Istenem,
Hogy észre sem vettem!

Most feljár a halott
Hozzám minden éjjel,
Hivogat, integet
Leaszott kezével:

»Fehér keszkenődet
Nékem jegyben adtad.
Meddig kell még várni,
Fehér lány, miattad?«

Tudom, tudom: véle
Immár jegyben járok. –
Sivit az őszi szél,
Hullnak a virágok.

1 hozzászólás
Cneajna>!

Őszi kép
/Részlet/

Ködös este tesped a vidéken,
Elmúlt a nyár, ha nem is oly régen.
De úgy elmúlt, mint mikor a lélek
A halottból végtelenbe széled.
Szép letünt nyár, visszajön még másszor,
Hasonképe feltámadhat százszor
A halottnak – de ő már örökre
Elszállt, behalt, elszéledt a ködbe.

Lilaszin fény, távol az ég alján. –
Homokdombok hullámzó vonalján
Őszi ködnek seper fehér szárnya,
Mintha visszatérő lélek járna.
Köntöséből egy-egy tépett darab
Az ákáczsor zöld lombja közt marad;
Zöld az ákácz, nem értette még meg,
Hogy már letünt a nyár és az élet.

Cneajna>!

Halottak napja

Kigyúlnak a sírok,
Halottak napjára,
Valamennyinek van
Lámpája, gyertyája.

Kire nem gondoltak,
Ki már rég elhagyva,
Emlékeznek ma rá:
Hisz’ ez az ő napja.

Ma történetesen
Hogy szemedbe néztem,
Mint egy emléklángtól
Kigyuladt egészen.

Tudod – egy rég elmúlt,
Elhalt emlék lángja, –
A múltat ki kérdi?
A holtat ki bánja?

Halottak napja van
– Mért beszélnénk másról? –
Megemlékezhetnénk
E napon egymásról.

Kapcsolódó szócikkek: halottak napja
Cneajna>!

Anyaföld

Anyaföld, imádlak! hisz egy vagyok veled,
Csak mint bármely fűszál: terméked, gyermeked.
Te oltasz a szívbe örömet, bánatot,
A test és a lélek erejét te adod.

Ha elsuhan rajtad a halálnak árnya,
Múló felhő – hiszen ezer virágszálba’,
Ezer ember-szívben ismét újra ébred
Az örök, változó, halhatatlan élet.

Te adtad – éneket ajakamra csalva, –
Hogy szívem érzését kiönthessem dalba,
Hogy a mi érzésből meg nem tér már benne,
Talán még más ember örömére lenne.

Annyi csak – ha van is – énekemben érdem,
Hogy a magyar szívet szeretem és értem;
Úgy nagy nyugalmában, akkor meg csak hagyján,
Mint zúgó viharban, zivatarok napján.

Már hogy ne érteném? hiszen rokon vélem,
Már hogy ne szeretném? hisz’ napom itt élem,
E földön, melynek nincs párja e világon,
Melynek minden egyes kis porszemét áldom.

Drága jó anyaföld, de meg is van áldva,
Dúsan, szépen terem virága, dudvája;
Ha dudva, hát dudva – az is nyilik zöldön,
Boldog az élete – ha ezen a földön.

Áldott jó anyaföld! bele-bele mélyed
Életem gyökere – onnan száll az élet
Ereimbe vissza – kivirágzik szépen,
Magányos szívemnek egy-egy énekében.

Érzem illatodnak reszkető páráját,
Ha tavaszi napon barázdákba szántják
Kebledet az ekék. – Erő száll belőle,
Erő, élet, illat, a kék levegőbe.

Hogy kifakad rajtad hamvas szinezettel
Tavasz-üdeségben a harmatos reggel,
Hűvösebb sugárral, esti csillagfénynyel
– Mind az én életem, egyben a tiéddel.

Hogy ha visszahull rád hideg őszi szélben,
Sárgult fák levele, aranyeső képen,
– Késő már, hogy nézzük a leszálló napot –
Fáradt gyermekedet mélyen elringatod.

Cneajna>!

Orczy Lőrincz sírjánál

Tarna-Őrs

Régi magyar költő késő unokája, –
Elzarándokoltam, vonzott sírod tája.
Szívem kegyeletét ide hoztam néked;
Megköszönni édes, átkos örökséget
Eljöttem tehozzád. – Hej előttem zárva
Sírboltod ajtaja, fel nem nyílik zárja,
A hűvös, nedves lég, a borongó árnyak,
Néma sírod felett kisértetként járnak.

Kopott márványlapra szemem reátapad:
Itt nyugszik a költő; a márványlap alatt!
Csendes kis falusi templom belsejébe,
Hozzám jő alakod földön járó képe.

Költő, generális, földesúr és magyar,
Kinek szíve érzi, a mit esze akar.
Szeretted a népet, mikor megvetették,
Szép nyelvét beszélted, mikor kinevették.

Szeretted az Alföld gyönyörű lapályát,
Mikor mások még csak a »hegyeket« látták,
Érzem: bennem él a te érzésed mása,
Szívemben még ma is, szíved dobbanása.

Templomból kilépek a tavaszi fénybe,
Előttem a síkság elragadó képe.
Arany nap sugárzik a zöld vetés felett:
Életadó, bűvös, fakadó kikelet.

Éltet költ a földből nap áradó fénye,
Csak épp úgy mint Orczy Lőrincz idejébe.
Kökény-töviságra virághintő tavasz,
Csak épp úgy mint akkor, fehér bimbót havaz.
Új búzaszem kél, hol egykor mások voltak,
Megmozdul az élet, ébrednek a holtak.
S a szív látására lázasan megdobban,
Csak épp úgy, mint akkor, – ki tudja – tán jobban?

Cneajna>!

Utolsó tekintet

Leszálló nap, magasztos, csendes béke
Arany fényben vonúl a tájon át
Édes tavasz álmodva bontja széjjel
Varázslatos, büvös zöld fátyolát.

Az országúton emberek haladnak –
Egyik most a városból érkezett,
Lisztes szekérrel – a másik kötélen
Egy gyönge, tarka kis borjút vezet.

Oly szép kis állat, rózsás, gyönge szája
Lassan morzsolja még a rét füvét,
Bámúlatos szelid, sötét szemével
Megadással tekintget szerte szét.

Közel jövök: »jó estét hová? merre?«
Kérdem az embert – és az út felett
A langyos esti légben siklik hozzám
Egy undorító, rémes felelet:

Rettentő, véres, borzalmas halálról –
S az ember oly nyugodtan mondja ki,
Oly közömbösen, talán nem is tudja,
Hogy élet-halál is csak valami?

Ime, egy ifju élet, friss erőben,
De már nem éri meg a holnapot! –
Mintha sejtelmes rémület fogná el
Az öntudatlan, gyönge állatot.

Tán ama percznek érzi közeledtét? –
Megcsillan most szelid, sötét szemén
A lemenő nap búcsúzó súgárja
A szép, hanyatló, tiszta esti fény.

Hogy elmosódott már külső alakja!
Nem látom benne csak a szenvedőt,
És mélyen, mélyen hajlok meg előtte,
Mint egy haldokló nagy király előtt.

gacs_a_kacsa>!

VII. A küldöttség

Megjelentek, diszes ruhákban
Magános, árva küszöbén,
Kinéz a lány: mit is jelenthet
Ennyi, sohsem látott egyén?

«Isten hozott! Mi kivánságtok?
Pihenni jöttetek talán,
Vagy szomjuság vezet lakomba?
Jó szivvel látlak!» mond a lány.

«Nem, csak végetted, érted jöttünk.» –
S előtte mélyen hajlanak.
«Ne hervadj itten a magányban,
Szánunk te büvös szép alak.»

«Jer közzénk, légy hozzánk hasonló,
Feléd a boldogság ragyog»
Nyugodtan felel a boszorkány:
«De hiszen én boldog vagyok!»

«Boldog! hallottátok mit mondott?
Ez nem lehet, ez nem szabad!
Erősebb akarsz nálunk lenni?
Old le legalább szárnyadat».

«Szárnyam! hát nekem lenne szárnyam?
S ez vétek volna? vagy erény?
De hát mit árt, mit árt ez néktek?
Hisz bogárnak sem ártok én!»

«Hát még sem érted?» s durva hangon
Szól ajkukról a vallomás:
«Légy bünös, vétkes, szennyes, gyönge,
Csak ne erősebb, csak ne más.»

Szavuk értelmét fel nem fogja,
Csak merőn, hosszan néz a lány,
Zöld fátyolszárnya széjjel bontva
Rengő harangvirág haján.

«Jó, pusztulj hát!» és elszélednek
Másnap a hajlék lángban áll,
De a boszorkány érintetlen
Zöld fátyolszárnyán tova száll.

Boszorkány-dalok

gacs_a_kacsa>!

XVIII. A láthatatlan

Pipacsból fonok
Koszorút fejemre,
Liliomszálat
Veszek kezembe.
Sárga rigó dalhoz
Erdőbe térek,
Holdsugár fénynél
Csillaggal beszélek.

Bokrok aljából
Nevetek rátok
De ti, kaczagásom
Sohsem halljátok.
Moly lepkékkel szállok
A harmatos réten
De ti nem értitek
Az én gyönyörűségem.

Szép vagyok, szép vagyok!
Csak ember ne lássa.
Emberi szemtől
Foszlik varázsa
Bűvös szépségnek,
Szűzi erőnek.
Emberi szemtől
Csak gonosz vágyak nőnek.

Pipacsból fonok
Koszorút fejemre,
Liliomszálat
Veszek kezembe.
Ember ne hallja,
Ember ne lássa –
Boldogságomnak
E földön nincs mása!

Boszorkány-dalok

Araragat_Kasztór_Polüdeukész >!

Microcosmos.

Valaki meghalt – nem sokan siratják,
Hisz már oly rég beteges volt szegény,
Aztán még annyin, annyin vannak itten.
Mit is jelent sok közül egy egyén?

Mit is jelent – ha elhervad a réten
Milliók közül egy egyes virág?…
Nem is gyanítják, hogy ez alvó szemmel
Lezáródott egy egész nagy világ.

Hogy soha többé így nem tükröződik
A mindenség már halandó szemén.
Lesz szín is, fény is, de már soha többé
Nem az a szin, és már nem az a fény…

Az őszi rózsát legjobban szerette –
Máskép látta a virágcsillagot
Mint mi – kigyótól rettegett, mert jobban
Érezte, mint mi, az irtózatot.

Hozzá hasonlók lesznek ezren, százan,
De őt már, mint felhőt az őszi szél
A halál elseperte – egy világ volt –
Hát van a fán egyforma két levél?

Minden lehunyt szempár egy hulló csillag, –
Megösmerjük majd külön sugarán?
S e számtalan letünt, elmúlt világot
Az Isten szivén megleljük talán?

Microcosmos

gacs_a_kacsa>!

Már hetek óta kísérget egy álom:
Hogy nincsen semmi, semmi e világon,
Hogy nem létezünk, s a föld minden lénye
Távol alakok visszatükrözése.

Őrület (részlet)


Hasonló könyvek címkék alapján

Radnóti Miklós: Radnóti Miklós összes versei és műfordításai
François Villon – Faludy György: François Villon balladái Faludy György átköltésében
Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje
Kosztolányi Dezső: Kosztolányi Dezső összes versei
Radnóti Miklós: Válogatott versek / Ikrek hava
Pilinszky János: Pilinszky János összegyűjtött versei
Radnóti Miklós: Erőltetett menet
Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje / Őzanyó
Radnóti Miklós: Tajtékos ég
József Attila: József Attila válogatott versei