Pozsonyban nincs metró. Tervben volt, hogy legyen, el is kezdődtek a munkálatok, de végül a félkész járatokba beköltözött az Ördög. Czinki Ferenc kisregénye a balladák világát idézi. Két idősíkon – a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, valamint 2014-ben – követhetjük nyomon a rejtélyes történetet, amelyben két fiatal eltervezi, hogy megöli a jóságot. Közben a célvonal előtt pár méterrel köddé válik egy teljes lóversenyfutam, kajakosok eveznek fejjel lefelé a Dunán, és a görög mitológia testet ölt a XX. századi Kelet-Európában. A pozsonyi metró a várakozás regénye. A kérdés csak annyi, hogy ki érkezik meg előbb: aki megváltást, vagy aki kárhozatot ígér…
A pozsonyi metró 54 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Scolar L!ve Scolar
Enciklopédia 3
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 3
Várólistára tette 32
Kívánságlistára tette 28
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Hogy Czinki egy költő, aki szociográfiát ír, vagy egy szociográfus, aki prózaversben utazik, azt még nem döntöttem el, de így két kötet után* ki merem jelenteni, ő a „kelet-európai betonszavannák” David Attenborough-ja, az ember, akinek írásaiból a jövő irodalomtudósai kiválóan tudják majd rekonstruálni a posztszocialista „szép csendben hervadunk” keserédes hangulatát. Pedig alig mond valamit, állítani pedig szinte semmit sem állít, viszont azt nagyon jól nem állítja. Történet is csak épp annyi van, hogy a szociológia balladává váljon általa – a ballada pedig már mítosz: egy magasabb minőség. Tökéletesen intonálja az érzést, amikor egy külvárosi kocsma kerthelyiségében ülünk, sörünkön hab, és csak nézünk magunk elé. Nem gondolunk semmi konkrétra, vidámak sem vagyunk, de azért nem cserélnénk senkivel.
Amúgy meg észrevettétek, mennyi jó, érdekes fiatal magyar író van manapság a piacon? Jó, hát némelyiket lehúztam, de akkor is.
*Ez volt az első kötet.
Mivel én is “kényelmes, fülledt, kelet-európai betonszavannán” nőttem fel, ráadásul ugyanabban a városban, mint a szerző, nem meglepő, hogy azonnal otthon éreztem magam az ő mágikus pozsonyi lakótelepén, és a tízemeletes panelcsodák meghitten tekintgettek vissza rám az illusztrációkról. A hetvenes években gomba módra szaporodó betonszörnyetegek realitása tökéletes összhangba olvad itt az időtlen szürrealizmussal, groteszk álmokkal, rejtélyes, megmagyarázhatatlan eltűnésekkel, balladai homályba burkolózó, többféleképpen elmesélt régi történetekkel.
A közös közép-európai identitás akár Pozsonyban vagy Bécsben járva, akár a magyar elbeszélő emlékeire hagyatkozva olyan éltető eleme ennek a kisregénynek, akár a szlovák kocsmai anekdotázásnak a borovicska és a jéghideg, frissítő, dúsan habzó sör.
Ma már írtam egy könyvről, hogy kedvetek legyen elolvasni. Ha most megint ezt teszem, lehet, hogy túlságosan lelkesnek és a kortárs magyar irodalom szóvivőjének tartanátok. Nem viszem a szót sehova. De mit tegyek, ha ez a kötet is jó volt. Leültem, és addig fel nem álltam, amíg el nem olvastam. Gyors voltam, mint a metró. Ha ott olvasom, persze nem a pozsonyin, akkor el is felejtek kiszállni. A lényeg, hogy felszálljunk, azaz, olvassuk el a címet, A pozsonyi metró, aztán az első mondatot, Pozsonyban nincs metró , majd a végén, De jönni fog, tudom. Közben nézegessük Varga Gábor Farkas illusztrációit, mert nélkülük az ajtók tényleg csak záródnak és nem nyílnak ki.
Eltelt pár nap, hogy befejeztem a könyvet. Nézzük, mi is volt benne? Pozsony. Egy soha el nem készült metró. Kocsmák. Valami lovak eltűnnek egy gödörben. Még kocsmák. Egy lakótelep, szocreál. Egyéb városi legendák.
Nem könnyű összeszedni, történet híján, szereplők híján. Arra emlékszem, Czinki jól ír, el lehet hinni a mondatait. Csak ennek a könyvnek a rövidsége nem ad teret, hogy kibontakozzon valami. Eljött az ideje becsukni a kocsmaajtót, és összedobni valamit a lexikonnak.
Legutóbb talán Mészöly Mikós Megbocsátás című kisregénye esetében éreztem azt, amit most Czinki Ferenc második kötete kapcsán: miközben elmerültem ebben a néhány tucat oldalnyi szövegben, lehet, hogy nem mindig tudtam, mit olvasok és az hová vezet, lehet, hogy rendszerint több kérdésem volt, mint válaszom, de már a befejezés előtt biztos voltam abban, hogy A pozsonyi metró egy nehezen meg- és felfejthető, miniatűr gyöngyszeme a 2017-es évnek.
A szerző egy ösztöndíjnak hála tölthetett el egy rövidebb időt Pozsonyban, és szó szerint az utcán sétálgatva állt benne össze kötetének cselekménye, struktúrája. Ez érződik is a szövegen, ugyanis az többnyire egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok, történetszilánkok, pontos megfigyelések halmaza, melyek bár ezerféleképpen kötődnek egymáshoz, számtalan kód, utalás segítségével indulhatunk a megfejtésükre – de végül mégsem állnak össze egy nagy, kerek egésszé. Ami ugyanakkor most korántsem hiba, inkább erény.
De hogy azért mondjak is valamit a cselekményről: az egyik szálon a szöveget lejegyző magyar író bolyong Pozsony utcáin 2014-ben, ismerkedik a várossal, rácsodálkozik egy-egy épületre, alakra, történésre, de igazából otthon érzi magát, mert ugyanúgy Közép-Kelet-Európában van, mint amit otthon is megszokott. Egy kocsmában (hol máshol?) ismerkedik meg az Adatközlővel, aki egy 1983-as különös esetről számol be neki, ami a szöveg rövidsége ellenére is zseniálisan lassan bomlik ki előttünk, hogy a két idősík között váltogatva egyre közelebb kerüljünk az egyre rejtélyesebbé és megfoghatatlanabbá váló történtekhez.
A pozsonyi metrónak nemhogy követhető és a végén tökéletesen összeálló története nincs, de még csak műfajilag sem egységes. Epizódonként változik itt minden: egy szociográfiai leírás után jöhet egy misztikus eset, majd a kortárs rögvalóság után a görög mitológia. Ezen a 78 oldalon szinte mindenbe belekóstolunk, ami a közép-kelet-európai térség irodalmát jellemzi: misztikumba, mágiába, realizmusba. A Czinki által használt, többnyire tőmondatokból építkező nyelv ráadásul sokszor közelebb is van a lírához, mint a prózához, így talán még élvezetesebb olvasni egy-egy bekezdést. Amelyekben néhány mondatban olyan pontos megfigyeléseket tesz, amin muszáj elgondolkodni. Itt például a „nyugati” és „keleti” európaiak gondolkodásának különbözőségéről van szó:
„A metróból fölfelé észreveszem, amint egy lány megtorpan a peronon, valamiben talán meg is botlik, mindenesetre kizökken a magabiztos, jó kedélyű bécsi lendületéből. Egy kulcscsomó. És sehol senki. Körbejárja, gondolkodik, mi legyen vele. Én is gondolkodom. Mert a metróban sehol egy ember, mármint dolgozó nincsen, csak utasok. Közlekednek. De nincs más sem, egy modortalan biztonsági őr, akit gyűlölni vagy kinevetni lehetne, de még egy árva ellenőr sincsen, hogy lebukj. Akkor kinek adjuk le a kulcsot? Ezen gondolkodik két európai. A talált tárgy helye hol lesz? Látszik, hogy a bécsi lány most szembesül a rendszerhibával: ha mindenütt csak automaták vannak, akkor nincs kihez szólni, nincs kihez fordulni. Akkor egyedül vagyunk. Tesz még néhány lépést a kulcscsomó körül. Aztán elindul. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha lehajolna, de aztán mégis elindul. A bécsi lány nem tudja értelmezni a problémát. Ott hagyja a kulcsokat a földön. Közelebb lépek. Nézem a kulcsokat. Szépek, fényesek. Most lehetne egy bécsi kulcsom. Csak nem tudom, mihez. Közben odakint a Stephans platzon megy minden tovább, megcsillan a fény egy aranyputtó seggén.”
Czinki Ferenc kötete, A pozsonyi metró az idei év egyik legnagyobb meglepetése, és véleményem szerint az év egyik legjobb, legsikerültebb könyve is. Biztos vagyok benne, hogy ez a gyönyörű küllemű könyvecske (Varga Gábor Farkas illusztrációit eddig nem is említettem) sok olvasónak fog még örömet okozni.
Kicsit groteszk, néhol szürreális a mű – mint maga a pozsonyi metró. A kocsmázások hangulata nem igazán tetszett, de ez is hozzájárul a valósághoz. Érdekes módon, most a kelet és a nyugat közötti ellentét észak-dél irányba vált Pozsony és Bécs párhuzamával.
Mindenesetre jó kis kirándulás volt…
„És akkor átsétálok a játszótérre. Néhány évvel ezelőtt átépítették, száműzték onnan gyerekkorom nem EU-konform vasgömbjét, de még a mászókat meg a rakétát is, csak a hinta korlátja maradt meg. Fű helyett süppedős gumilapok. Leülök a padra, és kiderül, hogy a játszótéren van Wi-Fi. Rakéta nincs, Wi-Fi van. Rácsatlakozom. És közben arra gondolok, hogy azért mégis milyen jó tud hozzánk lenni ez az élet.” – ez az idézet még Czinki Ferenc előző könyvéből, az „Egy kocsma város”-ból való. Én is Székesfehérváron nőttem fel, így együtt nem szívtuk magunkba a Wi-Fi-t akkor. Talán ezért olyan jó vele sétálnom (Bikácsy Gergelynek kedvelem még a stílusát így). Érte még Pozsonyba is elmegyek, de azért mégis otthonosabb, idevalóbb itt.
„A kelet-európai ember arcizmai ahhoz idomulnak genetikailag, hogy ne fejezzék ki azonnal a boldogságot. Nyeljék vissza, rejtsék el, raktározódjon a szemük vibrálásában.”
Ez a kötet főként a hangulatilag hagy nyomot az olvasóban/bennem. Erős kezdés, finom irónia, vendégszövegek, a szerző turistáskodik (turista dilemma), ismerkedik a napfényes* Pozsony jellegzetességeivel, rendszeresen vendége a város kocsmáinak, adatközlőkkel beszélget, eseményeket idéz meg, emlékfoszlányában a taxis magyarul álmodik. Összességében nekem egy kicsit kevés volt, pedig jó szöveg és élvezettel olvastam. Nagyon szép a kötet borítója és a szöveget jól kiegészítik Varga Gábor Farkas illusztrációi.
*Olyan sokat foglalkozik Pozsony napfényességével, hogy önkéntelenül eszembe jutott Szeged, a napfény városa
https://hu.wikipedia.org/wiki/Pozsony
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szeged
2017. október 5-én Grendel Lajos beszélt egy találkozón Ligetfaluról, amely 4 váltáson esett át, 4 különböző fennhatóság alá tartozott a történelem folyamán, egy tömeggyilkosság helyszíne volt, majd ott épült fel Pozsony legnagyobb lakótelepe. Ezt a lakótelepet megörökíti Czinki Ferenc is a művében.
Kellemesen furcsa kisregény, az a fajta, ami a valóság és a képzelet határán ballag, fél lábbal itt, fél lábbal ott. Néhol fejre áll, néhol megijeszt, máskor annyira ismerősen hétköznapi, hogy szinte már fáj.
Pozsonynak nincs metrója, de valaha voltak rá tervek. Van helyette egy gödör, egy lakótelep, egy-két kocsma. Városi legendának beillő furcsa eltűnések, és misztikusnak is beillő hangulat.
A kisregény rövid, de érdemes megrágni, eltöprengeni rajta olvasás közben. Nekem tetszett.
Tudom, hogy valószínűleg velem van a baj, de én nem minden helyen értettem mi miért történik vagy, hogy egyáltalán mi is történik! Ez egyszerűen nem nekem való volt! De biztos vannak akik értették és jobban szerették! Ez csak az én véleményem! Egyáltalán nem ezt vártam amikor megvettem ezt a könyvet. Nem az én világom volt, annyit biztosan állíthatok! Mivel nem hosszú így nyugodtan adjatok neki egy esélyt, hátha nektek sokkal jobban tetszik majd, mint nekem! :)
Népszerű idézetek
A kelet-európai ember arcizmai ahhoz idomultak genetikailag, hogy ne fejezzék ki a boldogságot. Nyeljék vissza, rejtsék el, raktározódjon a szemük vibrálásában. Csak ne legyen látható, mert a csalódás nevű szörnyeteg állandóan lesben áll egy feldőlt kuka mögött.
47. oldal
A mágikus másnaposság kottájából játszunk. Ahogy haladsz fölfelé a Kálvária-dombon, mintha több városrész váltaná egymást, és mintha éghajlatok is. Az alsó utcákban kényelmes, fülledt, kelet-európai betonszavanna, pár utcával feljebb viszont már érzed egy nedves kontinentális világ szeleit, ismerős, sörhabos páráját. Ahogy elfogynak lábad alól a lépcsők, eljutsz a pozsonyi tajgára, ahol májusban is barna avaron lépkedsz, ahol az emberek már kevesebbet beszélnek, és minden mozdulatnak tétje van.
39. oldal
A fotós kolléga nyújtogatja a nyakát, szaporázza a lépteit. Nagyon kocsmát akar már látni, nem csak a saját maga megnyugtatására, hiszen itt egy elméletről van szó. Az elméletről, ami még úgy-ahogy, de összetartja ezt a töredezett, repedezett posztszocialista blokkot. Kicsiny világunk alapjai remegnének bele, ha itt most nem egy kocsma következne.
39-40. oldal
Fogadják el a pozsonyi szelet. A pozsonyi szél jó, erős, tiszta szél. Egy társalgás során A hársfában komolyan felmerült, hogy vámot kellene szedni utána. Meg kellene adóztatni a pozsonyi szelet. A ligetfalui panelek sajátos elrendezése szinte csatornává alakítja a házak közötti járatokat, noha az eredeti cél valószínűleg nem ez lehetett.
Szemerkélni kezd az eső, aztán esni, apró, fekete tintafoltok a papíron. A költő kolléga kezdi. Végül már zuhog. Nem hallom, hogy mit olvas, és kicsit aggódom a kamerás mikrofonja miatt. Mi fog ebből hallatszani. Lenézek a költő papírjaira, Hold, halál satöbbi. Az egyik versben most száll le egy mentőhelikopter. Ez valamelyest megnyugtat. Tartottam attól, hogy ekkora viharban nem repülhetnek. Mégiscsak bármi megtörténhet itt velünk.
67-68. oldal
Adatközlő hősöm azzal kezdi a történetét, hogy annak idején ő is ott volt a fiúk között, akiket ezerkilencszázhetvenhét egy késő tavaszi délutánján, nem sokkal az első panellakások átadása előtt, a fővárosi újság riportere megkérdezett, mit gondolnak a családi házaik helyén felépülő új pozsonyi tömbházakról. Hősöm és barátai a liget egyik rácsos asztalánál söröztek, ő akkor már tizenöt éves, elsőéves szakközépiskolai tanuló, de ezt valami miatt nem hangsúlyozza. Hősöm ugyanis néhány jelentéktelen részletet kihagy a történetből. Az valóban igaz, hogy a fővárosi lap kíváncsi riportere az ő orra alá is odatolta a mikrofont, ám ő ekkor azt válaszolta, hogy pont leszarja az egészet, az összes redvás panelházat, mert ilyen rohadásban, ami itt van, se így, se úgy nem lehet élni, a Petrž is megint kikapott a bajnokságban, szóval felőle aztán az Úttörőpalota helyére is panelt építhetnek, neki már az sem számítana. Másnap persze megjelent a cikk fotóval, mindennel, hogy a helyi fiatalok rendkívül boldogok és bizakodóak az új lakásokat illetően, véleményük szerint ezek a nagy épületek, a közös lépcsőházak, a széles, fás utcák elősegítik majd a természetes kollektivizálódást, és részükről alig várják, hogy beköltözzenek. A fotón mindannyian vidáman mosolyognak, az apró hiba mindössze annyi, hogy a felületes képszerkesztő nem retusálta ki alaposan az oda nem illő részleteket, és így a fotó jobb alsó sarkába még éppen beúszik az egyik korsóból kibuggyanó leheletkönnyű, vidám sörhab fehérje. Adatközlő hősöm apja, a Nagyfater viszont csak a „természetes kollektivizálódásig” jut el, amikor csattan a pofon, a képre már nem is marad ideje. A sör miatt, kérdezi hősöm az apját. Milyen sör, kérdezi a Nagyfater. És ekkor csattan a második. Nagy erény a kussolás, gondolja ekkor hősöm, nagyon helyesen.
13-14. oldal (Scolar, 2017)
A metróból fölfelé észreveszem, amint egy lány megtorpan a peronon, valamiben talán meg is botlik, mindenesetre kizökken a magabiztos, jó kedélyű bécsi lendületéből. Egy kulcscsomó. És sehol senki. Körbejárja, gondolkodik, mi legyen vele. Én is gondolkodom. Mert a metróban sehol egy ember, mármint dolgozó nincsen, csak utasok. Közlekednek. De nincs más sem, egy modortalan biztonsági őr, akit gyűlölni vagy kinevetni lehetne, de még egy árva ellenőr sincsen, hogy lebukj. Akkor kinek adjuk le a kulcsot? Ezen gondolkodik két európai. A talált tárgy helye hol lesz? Látszik, hogy a bécsi lány most szembesül a rendszerhibával: ha mindenütt csak automaták vannak, akkor nincs kihez szólni, nincs kihez fordulni. Akkor egyedül vagyunk. Tesz még néhány lépést a kulcscsomó körül. Aztán elindul. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha lehajolna, de aztán mégis elindul. A bécsi lány nem tudja értelmezni a problémát. Ott hagyja a kulcsokat a földön. Közelebb lépek. Nézem a kulcsokat. Szépek, fényesek. Most lehetne egy bécsi kulcsom. Csak nem tudom, mihez. Közben odakint a Stephans platzon megy minden tovább, megcsillan a fény egy aranyputtó seggén.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Nina Collins: Örökre szól 95% ·
Összehasonlítás - Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje 94% ·
Összehasonlítás - Zajácz D. Zoltán: Gyilkos Balaton 93% ·
Összehasonlítás - Márton László: A kárpótlás 90% ·
Összehasonlítás - J. M. Coetzee: Életképek 93% ·
Összehasonlítás - Pentelényi László – Zentay Nóra Fanni (szerk.): JLG / JLG ·
Összehasonlítás - Timár Krisztina: Mese a keselyűspusztai Kincses-házról ·
Összehasonlítás - Tóth Ákos: Postagalamb 89% ·
Összehasonlítás - Kiss Judit Ágnes: A keresztanya 88% ·
Összehasonlítás - Gazda Albert: Leningrád 88% ·
Összehasonlítás