A gyerekzsűri kapcsán olyan fura helyzetbe fogok kerülni egy rakás gyerekkönyvvel, hogy bizonyos sorozatokat nem az első részükkel kezdek.
Ez is ilyen.
A Sárkánysuli kedves, és ha most lenne általános iskolás gyerekem, tuti a kezébe adnám. És gyanítom, én is élveztem volna ilyen korban. Felnőttfejjel viszont annyira nem tudott elvarázsolni.
Kezdve azzal, hogy eleve az illusztrációk stílusa sem került közel hozzám.
Aztán:
Az örök kérdés: egy mese mennyire legyen didaktikus, tanító jellegű? Talán az elsős-másodikos korosztálynak tényleg ideális ennyire „tanulságos” meséket írni, mert ekkoriban kezd kifejlődni valamiféle erkölcsi érzék, értékrend, illetve ekkor kezdenek tudatosan integrálni a világukba objektív tényeket (mármint mindezek nyilván kb. születéstől fogva történnek, de ekkoriban jelenik meg mindebben a tudatosság egy új szintje). Így persze, üdvözlendő a diszlexiás varázslény, meg a doktorbácsi, aki a vírusokkal és bacikkal küzd, illetve a történelemismeretek strukturájának megalapozása is. De nekem mégis olyan érzetem volt, felnőttként, hogy itt a mese van a „tanítanivalóért”, és nem a mese van a meséért.
Ami lehet egy valid dolog, irodalomterapeutaként fura is lenne elvetnem az alkalmazott irodalomhasználatot, de valahogy nekem mindez elvett az amúgy varázsos meséből egy kis varázst.
Ja, és ha már varázs… hát igen, valóban erősek a Harry Potter-áthallások.
Sok szereplő van a kötetben, olyannyira, hogy néha nehéz őket követni, valahogy nem különülnek el az ember fejében, ez kárára válik a könyvnek. Amúgy, ha már nemzetközi varázslényeknek magyar nevük van, poén lenne egyszer egy olyan gyerekkönyv, ami a magyar/környékbeli hiedelemvilág népi szörnyetegeiből merít. :)
És végezetül, ha már varázslények: számomra szívfájdító volt, hogy az egyik legcsodálatosabb szimbolikával bíró csodalény, a főnixmadár itt a „gonosz” oldalon jelenik meg. :( (Na persze sok, alapból negatív szörnylény meg a pozitív oldalon szerepel, a diákok között, de nekem, sima, szubjektív elfogultságból ez egy kicsit durva volt.)