Csoóri ​Sándor legszebb versei 3 csillagozás

Csoóri Sándor: Csoóri Sándor legszebb versei

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

>!
AB-ART, Pozsony, 2011
150 oldal · ISBN: 9788080870973

Kiemelt értékelések

>!
tengshilun IP
Csoóri Sándor: Csoóri Sándor legszebb versei

Sajnos túl későn fedeztem fel magamnak. Túl későn ahhoz, hogy még lássam, mint öreg, de rendületlen költő, író, hazafi, irodalmár. Távozása előtt kb. két hónappal kezdtem el őt olvasni, amikor ő valószínűleg már a haláltusáját vív(hat)ta.
Számomra Csoóri konkrétan olyan volt, mint egy oázis a sivatagban: csak ritkán botlasz bele egybe, és akkor úgy érzed, örökké ott akarsz maradni. Azért, mert ott sarjad az élet, mert ott döbbensz rá, hogy a hétköznapi élet, és saját lelked sivár játszmái közben néha megérint másvalaki, aki ott hordozza magában a mindenséget. A megalkuvást, a lázadást, a hazafiságot, a gyávaságot, a mindennapokban rejlő, apró dolgokat átható szerelmet, és a világot megváltani akaró, lánglelkű szenvedélyt is.
Ahogyan elkezdtem olvasni, Csoóri Sándor számomra egy csapásra a régi nagy generáció egyik utolsó élő tagjává vált, aki Petőfis hangulatú, népies versekkel kezdte, majd hatalmas, mélységes hangvételű lelkiismeretté vált, a magyarság lelkiismeretévé. Mégsem lett (talán azért, mert nem akart) igazi vátesz költővé lenni: ez a kor nem a váteszeknek kedvez. Még Csoórinak sem kedvez. Nem vagyok irdatlan műveltségű kritikus, de önmagában az, hogy ilyen későn fedeztem fel, és annyira nem hallottam róla (talán pár futó alkalommal az évek során), hogy nem tartottam fontosnak megismerni, számomra azt jelenti, hogy elfeledték őt. Sajnos valószínűleg az utolsó években élt visszavonult élet sem kedvezett ennek. Akárhogy is, későn fedeztem fel. Nagy hiba volt. De az olvasó előre ezt sosem tudhatja.
Minden sora kincs, minden szava igaz. Fájdalmasan, gyönyörűen.
Isten nyugosztalja őt.

>!
sophie P
Csoóri Sándor: Csoóri Sándor legszebb versei

Befejeztem, bár a kötet végén található, A megélt teljesség költészete című, néhány oldalas tanulmányt nem olvastam el, valamiért nem. Talán mert már kicsit örültem, hogy vége.
Jó versek különben, látom, de minden oldallal annyira nőtt bennük a rosszkedv, hogy kicsit magam is rosszkedvű lettem tőlük, s ez most nem esett jól. Az anyám fekete rózsa persze megindító, a szerelmes versek is megérintenek, és ezért mégiscsak szerettem.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
sophie P

Ez voltál

Voltál márványon elalvó arc,
voltál a hűtlenség sebe,
álmomban szél, meztelen próbabábu,
s végül nem voltál semmi se.

18. oldal

>!
sophie P

Önarckép, egyetlen tollvonással

Magam sem értem: sokszor ott álltam én,
    ahová már csak egy madár
        mert volna leszállni gyanútlanul.

68. oldal

>!
sophie P

Húsvét másnapján

Húsvét másnapján is kiált a kakas,
    pedig te azt hitted már:
        túlvagyunk minden áruláson,
túl péteri s júdási éveinken.

Állunk csak itt az áprilisi kertben
    a mennybe menendő barackfák között
        és összeszűkült szemekkel nézzük
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,
    hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó
        évszázadunkban éltünk
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván,

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
    be a vérbe, a simogatás, az ölés
        csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!
    Mintha az ezüsttel bebolyhozott
        olajfák, leánderek
másnak illatoztak volna a hegyen

és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren,
    az álmukból fölvert madarak közt
s nem mi hazudtuk volna
        a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk,
senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

77. oldal

1 hozzászólás
>!
sophie P

BARBÁR IMÁDSÁG

Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
fogadj méhedbe vissza.
Tévedés volt a születésem;
én a világ akartam lenni:
oroszlán és fagyökér együtt,
szerelmes állat, nevető hó,
a szél eszméje és a magasság
széjjel csurgatott tintafoltja –
s lettem felhőbe vesző ember,
egyetlen út királya,
hamu-csillagú férfi
s amit magamban egyesítek,
rögtön megoszt, mert mulandó
s csak sóvárgásomat csigázza…
Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
méhed küszöbe előtt állok.

21. oldal

>!
sophie P

Láttam arcodat magányosan, mint most a magamét
e délelőttön
s láttam szemedet is:
a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy
virágzó gesztenyefát, búcsúzóban,
ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.
Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –
ez jut eszembe rólad napok óta
s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,
mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember,
de szégyenében csak a földet nézi.

72. oldal - Láttam arcodat (Bibó István emlékére)

>!
tengshilun IP

Az áfonya színű asszony

Mindennap látom
    azt az áfonya színű asszonyt
        megy át előttem a hegyen
sötét saruban, derékig hulló hajjal.

Megy, megy s titokzatos,
    mint a világűr maga.

Felém se néz,
    pedig tudja, hogy ott állok,
        a kőbánya melletti tónál,
ahol két bambusz füstölög,
mint két eltaposott szurokfáklya.

Köhintek, megrázkódik a tüdőm,
de semmi válasz.

Az alkonyatnak savanykás réz-íze van.

Az asszony, ahogy látom,
lélegzet nélkül lépeget tovább.
De az életemre esküszöm,
hogy ő küldi hozzám
halott barátaimat minden este,
akik Isten öngyújtóját szikráztatják,
míg nem telik meg csillaggal
az égbolt.

132. oldal

>!
tengshilun IP

Indulj haza

A fűre könyöklő bogár
már elbóbiskolt. Jó éjszakát.
Indulj haza,
vagy csak indulj el, mintha hazamennél –

A lezuhant repülő áldozatait ma temették –

sírás és egykedvűség ikerpárja
vonul vissza a gyásztrombiták útvesztőjébe
éjszakázni –

a kő ma már nem szól a kőhöz,
a fénytelen akác is elnehezült
a megíratlan verseid légikisasszonya
gyűrűjét most egy pohárba ejti – -

Kié az a szőrös kéz, mely a halál közhelyeit
írja le neki egymás után?
Kié a lángoló kézelőgomb a lámpafényben?

Valaki most is megelőzött,
valaki most is a helyedre állt,
a levegő-járó halottak utolsó lélegzetvételét
most vámolja –

Indulj hát, mintha hazamennél –

a cipőd alatt csikorgó kavics,
mint a költészet, kijózanít.

47-48. oldal

>!
tengshilun IP

Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje,
        nem iszik feketét –
anyámnak fáj a feje,
        nem szed be porokat;
        szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
        szótlanabb sápadtsággal
        söpröget; mosogat.

Anyámra durván szólnak
        jöttment idegenek?
anyám az ijedtségtől
        dadog és bereked.
        Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze;
        ne bántsa többé senki,
        félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel
        s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
        sebes a homloka;
        vállára még az orgona-
virág is úgy szakad,
        mintha csak teher lenne,
        jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,
        zene szól, muzsika,
anyám csönd-sivatagján
        el kell pusztulnia.
        Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
        de egy se futna hozzá:
        „segítek, azért jöttem.”

Anyámnak fáj a feje,
        anyámnak fáj a Semmi,
anyám fekete rózsa,
        nem tud kiszínesedni.
        Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi –
        Bejön egy madár érte
        s csőrében elviszi.

13-14. oldal

>!
sophie P

A kifestetlenül maradt szemek elégiája

             Levél Andrew Motion angol költőnek

Sose láttalak, nem tudom, ki vagy.
Miféle álmok alkalmazottja s miféle
polgár? Testes? Nyúlánk? Bolyongó, finom
ködember Angliából? Lovak, kutyák
barátja? Vagy a csipkés öbölben
horgonyzó sirályoké? Csak néhány
versedet olvastam ma éjjel egy vadonatúj,
csikorgó könyvben. Hó, hó mindenütt,
ahova lépsz, ahova nézel, ahova
zsebkendőt ejt le a földre Isten.
Talán a hófehér alkonyatot is
te találtad ki Essex körül, te, aki évek óta
egy kórházi ágyhoz zarándokolsz. Sehol
semmilyen hosszanti gyászcsík a tájban
Angliád földjén. Sehol egy levéltelen
fekete fa, fekete pózna, fekete erdő.
Sehol egy könnyű koporsót cipelő,
fekete madárcsapat. Áruld el nekem,
ki az a titokzatos élőhalott nő fehérben
ott az ágyon? Az az örökre behavazott,
lélegző test? Anyád? Barátnőd? Feleséged?
A kívülről szétzüllesztett éden Oféliája?
Mintha valahonnét én ismerném azt a
lélegző asszonyt. Fején és mellén
a kés vágta sebeket, szemében a felejtés szakadékát.
Kihullott, fekete haja ott hánykolódik
ma is a benzinpárás, utcai forgatagban,
a villamosok tengelyére rátekeredik,
sziszeg, sír, forog, aztán kivágódik
a munkába siető vállak fölé s föl ide, hozzám,
a világtalan, remegő szobába, hol
szemfestékes doboza is itt van,
mintha kiszáradt tó volna vagy kialudt vulkán.

Ha majd találkozunk egyszer, elmondom
neked is a kifestetlenül maradt szemek
történetét, s a korán elaludt
kórházi gyertyákét is a havazásban.

99. oldal

>!
tengshilun IP

Azt hittem akkor

Soha semmi mást nem akartam,
csak azt a zöld estét újra a faluvéggel:
hasaltam a májusi fűben veled,
a combodon a szoknya kissé fölhúzódott
és szálltak a cserebogarak fölöttünk gyanútlanul,
halálraítélt vendégei a mindenségnek
s én azt hittem akkor, visszafogad
a világ újra,
a föld, a fák, a kitelelt káprázatok,
a veszteségeit megunt világ még visszafogad.

60. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Fodor Ákos: Szó-Tár
Fodor Ákos: Akupunktura
Petri György: Petri György versei
Karsza Andi – Molnár Nikolett (szerk.): Tetovált mementó
Csukás István: Évszakom a szerelem
Faludy György: Emlékezés egy régi udvarházra
Jenei Gyula: Mintha ugyanaz
Zsille Gábor: Össze
Faludy György: Emlékkönyv a rőt Bizáncról
Igmándi Szűcs István: A változás örök hintajába zárva