Minden ​kikötő 79% 12 csillagozás

Valaki árulja el nekem, miért fixálódtak rá a kortárs költők ennyire a vízre. :)

A legtöbb, általam mostanság olvasott kötetben vagy központi motívum a víz, vagy ilyen-olyan formában megjelenik a versekben.
De őszintén szólva nincs ezzel bajom, sőt, szórakoztat, hogy valahogy előbukkan a közös tudatból ilyen visszatérő motívumként. Érdekes lenne ebbe jobban belemerülni.

Ez a kötet évszakok szerint van tagolva, mégpedig így: Tavasz – Nyár – Ősz – Tél – …És tavasz – Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz. Már ez alapján látható, hogy a tavasz, a remény mindig vissza-visszatér, nem elengedhető, a remény újjászületése az élet feltétele. A versek és az évszakok változását átmossa a víz, ahogy már írtam, a folyamatosan és természetesen változó folyó, ami hátán súlyként cipeli a hidakat. Tó, tenger, hó, felhők… a víz számtalan formája, de mégis a folyó és a híd terhe és lehetősége a legfontosabb. Hajóként hánykolódunk a versek hátán, csak hogy megpihenjünk végre a kikötőben. Az isteni irgalom is fontos motívum, a keresztény motívumok valahogy a vallásról lehántva jelennek meg a versekben, valamiféle természetes igazságként.

Szerettem ezt a kötetet, nem éreztem benne erőlködést, és volt néhány nagyon erős, ihletett verse, sora. Jobb lett volna nagyobb figyelemmel olvasni, de valahogy most épp olyan periódusban vagyok, ahol egy kicsit elfogyott a versolvasói lendületem és figyelmem.

Úgy voltam ezzel a kötettel, hogy amíg egy-egy verset olvastam belőle, addig nagyon jóleső érzékkel gazdagodtam, de amikor ma leültem, hogy a hiányzókat egyben olvassam el, egész más hatással volt rám.
Tulajdonképpen hogyan kell verseket olvasni? Az biztos, hogy sokkal egységesebb, és megformázhatóbb képet kapunk az alkotóról ha nem szemezgetünk, hanem egyszerre többet emelünk be.
Így én is, ma egy kicsit vízmosta lettem. A versekben ugyanis központi szerepet kap a víz, mint elem. Ez a víz nem tisztít, nem rántja le rólunk a szennyet, hanem összemos, egybesimítja a dolgokat. Nem engedi elkülönülni az emberben felbukkanó idomokat. Sokszor hiányozott számomra a megértés mozzanat, inkább érzékeltem és „képzelegtem”. Ilyen tekintetben nagyon szuverének a versek -jó tudom, hogy minden vers az-, és kifejezetten nőiesek. De nem csak a víz motívuma lökődik fel újra és újra, hanem Csobánka Zsuzsánál rögzül a „hát” vagy „lift” képe is. Belemagyarázni nem fogok most semmit, de tudnék.
Semmiképp nem tartom lehúzónak a könyvet, de van azért benne némi keresés szította küzdelem.

Nagyon érdekes találkozás volt.
Eleddig ez a legnőibb verseskötet, amivel életemben találkoztam. (Időnként persze valahol Ladik Katalin is felrémlett olvasása közben.)
Ebből következően vonz, úgy, hogy nem igazán értem, csak érzem, hogy mozog, lélegez, áramlik.

A kötetet két igen szép, nagy – vers (A boldogok szigete és az Ajtó) – mint folyót a part – keretezi, fogja közre.
Szükséges is ez a keret, mert ami közte van, az valóban hömpölygés, áradás, örvénylés. Sokfelől érkező és sokfelé forgó.
Néha olyan, mint valami ősi mormolás, vajákos szómágia, ahol a szavak, mint televény ima szaladnak a létbe. Ugyanakkor modern is, szóhasználatában, érzéseiben, igyekezetében.
Sok szót, képet ismét és ismét elénk dob, mintha valami biztos jelentése lenne, ami lefordítható; de nem, a szavak, a mondatok, képek szinte sohasem emelkednek ki a folyóból, valamit látunk belőlük, de csak sejteni véljük, hogy ez vagy amaz, majd a sejtéseket is elengedjük, hadd vigye a folyó; az érzés marad, a folyó marad, a folyótorkolatba visszaáramló tenger érzése marad.
Jó kép ez a folyótorkolat (tőle, nála van), mert az életet, a lelket juttatja eszembe, ami szintén a világ két fele közötti vékony hártyán lángol, lobog, s ekként a világ a közepe.
A kötet, a költő világa, nyelve is épp azon a határon van, ahová még elérhet a száraz elme, de a tenger hívogató zúgása már elkeveri a hangokat, a szavakat, képeket.
Időnként – saját maga által is kissé kiemelten – ismerős verssorok, képek újramondásával is találkozunk. Ez is olyan, mintha egy folyó hordalékát néznénk. Élő, természetes.

Én köszönöm ezt a találkozást. Kicsit olyan volt, mintha valami ókori titkos női misztériumba tekinthettem volna be.
Férfi voltom okán azonban azt is el kell mondanom szárazan, hogy ez a folyó időnként érdektelen, értelmezhetetlen dolgokat is elém hozott, amik nézésében el is fáradtam. A torkolati áramlatok iránya is folyton változó, ami néha összezavart.
Mégis azt kell mondanom, hogy amit láttam, az egy különös, értékes minőség, aminek egy sűrítettebb formája szerintem megkerülhetetlen költészeti tett lenne.
Bár – végül is – a folyót sem lehet megkerülni. :-)

Félek hogy valamit elrontottam.
Olyan rövid a kötet, hogy a könyvtárban elolvastam, egy óra alatt. Ha időt szánok a versekre, ha hagyom őket kibontakozni, ha hagyom hogy a sorok feltárják előttem az értelmüket, akkor talán másként emlékeznék vissza a versekre.
…
Lehet túl személyesek voltak a versek, és valójában nem is kellett volna őket megértenem. Vagy én vagyok hozzá tökkelütött, ez is játszik. De nem értettem meg a verseket, nem láttam át őket, voltak benne gyönyörű sorok, gyönyörű koncepciók, de mivel nem értettem, ezért nem is volt hangulatuk.
Sajnálom hogy így alakult. De Csobánka Zsuzsa Emese ettől még nem lett kisebb a szememben. :)

…Tavasz, Nyár, Ősz, Tél…és Tavasz…
olyan volt a kötet, mint egy év…hullámzó, de alapvetően minden évszaknak megvan a maga szépsége.

Ez a kötet nagyon szépen van megírva. Ringat is, simogat is. Nagyon lágy, hol szerelmes, hol filozofikus – valamiért mégsem fogott meg.

Álmomittasan csepegő, elfolyó sodrás. Ez jut eszembe ennek a kötetnek a vers-sorjázásairól. Nincs benne élet, nem lélegzik. Csak árad…
Jó volna a szavainak egy „kikötő”. (Amit néhány vers meg is talál…)
Van valami bájos hangulatiság ezekben a költeményekben, csupaszínes, gyöngéden kibomló képvilág. De túlcsorduló, megfoghatatlan, valóság nélküli. Ha ez költői útkeresés, akkor megbocsátható.