Az ​évszázadnál hosszabb ez a nap (Abutalip 1.) 92 csillagozás

Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Amikor Ajtmatov új könyvének otthon megjelenése után néhány hónappal később hazánkban járt, így beszélt azokról a gondolatokról, amelyekben művészi megformálásával lebilincselően érdekes regényében találkozhatnak olvasóink:
"Az emberiség súlyos ellentmondások közepette él. Az ész korlátlan lehetőségeit a civilizáció rettenetes veszélyei kísértik. Ne feledjük, hogy ismert történelmünk során soha nem teremtődött olyan helyzet, hogy önnön kezünk által teremtett eszközökkel elpusztíthatjuk önmagunkat. Vannak – és sajnos nem kevesen –, akikben ez a korántsem vigasztaló állapot görcsös veszélyérzetet ébreszt.
Én soha nem hittem, és nem is szeretnék hinni semmilyen öncsaló buta, kívülről szuggerált optimizmusnak…
Világos, hogy a valóság veszélyekkel szemben csak reális és vonzó eszményekkel lehet harcolni…
Az a lecke számunkra, hogy ne riadalomban éljünk, hanem érezzük a globális problémát, hiszen másként aligha leszünk képesek megérteni és a megoldásra törekedni."

Eredeti cím: И долше века длится день

Eredeti megjelenés éve: 1980

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion

>!
Európa, Budapest, 2008
546 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630785907 · Fordította: Rab Zsuzsa
>!
Kriterion, Bukarest, 1986
350 oldal · Fordította: Rab Zsuzsa
>!
Európa, Budapest, 1986
302 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630737949 · Fordította: Rab Zsuzsa

1 további kiadás


Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Edigej Dzsangeldin (Förgeteges Edigej)


Kedvencelte 24

Most olvassa 4

Várólistára tette 89

Kívánságlistára tette 41

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Timár_Krisztina I>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Nagyon szép könyv, többen is ajánlották már nekem, és hát az se rossz ajánlólevél, hogy Rab Zsuzsa fordította. Ajtmatov még mindig tudja, hogy kell megragadni és jól összefacsarni az ember szívét, pedig ő aztán nem érzeleg egy pillanatig se. Ez a regénye ráadásul „sci-fi”-ként fut, ezen külön meglepődtem. Nem ok nélkül került rá a címke, és nem ok nélkül szerepel a történetben a sci-fi vonal, de egyébként még csak nem is törekszik rá a regény, hogy megfeleljen a műfaj követelményeinek.

Ez nem kalandregény, nem is a filozofikus sci-fik fajtájából való. Valahol a fele tájékán kezdtem megfogalmazni magamnak, hogy ebben a regényben Ajtmatov a sci-fi legrégibb vonulatához, ha úgy tetszik, a gyökerekhez nyúl vissza. Hogy úgy sci-fi ez, ahogyan az Ikaromenipposz vagy a Klimius Miklós az: spoiler Csak most nem a csúfondáros-mosolygós, hanem a komoly-szomorú arcát mutatja ugyanaz a hagyomány.

Több szálon futó, még több idősíkot átfogó történet ez, amelyet nemcsak a térbeli kapcsolat (azonos helyszín) tart össze, és nemcsak az idő (az a bizonyos évszázadnál hosszabb egyetlen nap, a halott utolsó útjának napja). Sokkal mélyebb alapra épülnek, sokkal erősebbek azok a kapcsok. Ott vannak a beszélő és/vagy ismétlődő személynevekben, helynevekben, a két felidézett ősi mondában, a szereplőkhöz tartozó háziállatok sorsában, a regény elején és végén felbukkanó (és rövid időre nézőpontszereplővé váló) vadállatokban, és mindenekelőtt ott van magában a vasútban, amely mellett a szereplők dolgoznak, szenvednek, hozzámérik a teret, beleölik minden erejüket, az egész életüket. Olykor megfogalmazzák ezeket a kapcsolatokat spoiler, olykor az olvasóra marad a megfogalmazásuk, és ez így pont jó. Éppen annyi segítséget kapunk, amennyi elindítja az ember gondolatait, befejezni nekünk kell.

Például összekötni az űrben játszódó vonalat a Földön játszódó vonallal. Nem nehéz. Van egy nyitott és egy zárt világ. spoiler Lehet találgatni, melyik a mienk. spoiler Minden megnyilvánulásában bezár és bezárul; a mindenkori „másik” megjelenésére egyféleképpen tud reagálni: fallal és fegyverrel. Néha átmeneti enyhülés érződik, néha értéket tud teremteni, néha össze tudnak fogni a kisemberek egy-egy pillanatra. Csak ez sajnos nem elég. spoiler Nagyon, nagyon kritikus, nagyon keserű regény ez – még 1980-hoz képest is az. Néha elgondolkodtam, miért is jelenhetett meg. Talán azért, amiért – @Ákos_Tóth magyarázata szerint – Bikov művei: mert azt a hősies emberfajtát állítja a középpontba, aki dolgozik, harcol, megállja a helyét, teljesíti az emberfeletti feladatot, elvégzi a kegyetlen munkát, pusztán azért, mert a feladat, a munka van, és valakinek el kell végeznie.

Szóval bármilyen meglepő: ez nemcsak sci-fi, nemcsak korrajz, nemcsak szimbólumoktól átszőtt lélektani regény, ez bizony „ökoregény” is. Nekem személy szerint különösen elkeserítő az, ahogyan az Aral-tó eltűnéséről mesél. Fogalmam sincs, miért, hiszen soha a közelében se jártam, de valahogy a gyerekkorom részévé vált a térképe, és pár éve elképedve láttam, hogy alig maradt belőle valami. Ebben a regényben aztán még nagyobb elképedéssel láttam, hogy voltaképpen már az én gyerekkoromra is alig maradt belőle valami: hogy hazudott a térkép, és amikor általánosban azt tanították, hogy a Föld legnagyobb tavai közé tartozik, akkor bizony elavult tudást tanítottak, mert azt kellett volna mondani: „tartozott”.

Közben „mellesleg” még az iszlám nagyon sajátos fajtájáról is képet kaptam. Edigej szovjet időkben is félig-meddig megőrzött vallása egészen, egészen más, mint a Közel-Keleté, érzékelhetően megmaradt benne a sztyeppei népek ősi vallásának sok-sok vonása is. Mindez pedig, azzal a kételkedéssel együtt, amelyet a szovjet időszak oltott Edigejbe, meg azzal az erővel, amellyel mégiscsak a hagyományrendbe kapaszkodik, valami rokonszenves, sőt ismerős elegyet alkot.

Szép könyv, a megőrzendők közül.

>!
Európa, Budapest, 1982
402 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630726076 · Fordította: Rab Zsuzsa
4 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Ajtmatov azon különleges írók egyike, akiknek megengedhetjük, hogy önkényesen kezeljék a számukra idegennek tűnő műfajokat – például a sci-fit. Önkényesen is kezeli, hiszen jelen regény esetében a tudományos-fantasztikum egyetlen nyisszantással eltávolítható lenne a valódi, minden ízében ajtmatovi alkotástól, és ha így tennénk, látszólag akkor sem sérülne meg a kötet valódi értéke.

Kicsit hasonlít az összkép a Sánta sorshoz: két, látszólag találkozó, vékony szálakon érintkező történetszál fut egymás mellett, azonban az összefonódásoknak itt nem a cselekmény, vagy a mondanivaló, hanem egy magasabb szinten működő benyomás létrehozásában van szerepe. A kulcs a regény rendkívül találó magyar címe, az évszázadnál hosszabb ez a nap – egészében nézve megkapjuk a távoli, homályos, mitologikus múltat, az ebből merítő jelent, a jövő és a modernitás felé törekvő jelent, a küszöbön álló távoli jövőt, és a most még fantasztikumnak számító nagyon távoli jövőt. Azt is, amit az emberiség már elfelejtett, azt is, amit még el sem tud képzelni, és azt is, ami jelenleg uralja érzelmeit és gondolatait. Ajtmatov megoldása azonban klasszikus értelemben vett regényként nem működik jól, hiszen szövegének jó 25-30 százaléka egyáltalán nem illik a fennmaradó nagyobbik részhez. A kazah sztyeppen játszódó eseménysor tipikusan rá jellemző írás, bár jóval hosszabb és körülményesebb, mint a legtöbb műve. A Szovjetunió mélyén vagyunk, ahol keletről nyugatra, nyugatról keletre robognak a vonatok, a vasúti dolgozók pedig olyan férfiak, akiktől még egyáltalán nem áll távol őseik egyszerű, technika-idegen életmódja. Edigej és az ő tevéje (imádni való kis mellékszereplő, komolyan!) olyan élményeken megy át, amik tökéletes hangulatképet festenek az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek szovjet Közép-Ázsiájáról. Bátor történet, hiszen a gondolkodó embert érő atrocitások is szerepet kapnak benne, és meri éreztetni, hogy az épülő – és már vegetáló – kommunizmus végül mégsem váltotta meg a sztyeppei népeket.

A sci-fi szál viszont megdöbbentően szegényes. Kidolgozatlannak nem nevezném, de tömör, riportszerű beszámolóként funkcionál csak: nem alkot jellemeket, nincsenek benne érzelmek, pont olyan rideg és nyers, mint amilyennek a fantasztikus irodalom tűnhet egy mindig is népi helyszínekben és problémákban gondolkodó írónak. Mégis van valami végtelenül katartikus abban, hogy Edigej harca az identitásáért és ősei emlékeiért párhuzamos szálon fut az űrben végbemenő óriási jelentőségű, az emberiség számára még ijesztő és minden gondolatot leblokkoló folyamatokkal. Talán Ajtmatov is megérezte a tudományos fejlődés spirálszerű rohamtempóját – hisz a regény születésekor az űrkutatás még nem volt a maihoz hasonló tetszhalott állapotban, így az író joggal hihette, hogy minél magasabb fejlettségi szintre érünk, annál gyorsabban fognak bekövetkezni az újabb és újabb áttörések. De közben az emberiség egy része még mindig úgy fog élni, ahogy száz évvel azelőtti őseik. Akkor is, ha a sztyeppet már nem tevekaravánok, hanem vonatok szelik majd át, és akkor is, ha rakéták emelkednek fel a sivatagi tájak eldugott pontjain. Ez így összességében tényleg nagyon érett és időszerű gondolat…

>!
Európa, Budapest, 1986
302 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630737949 · Fordította: Rab Zsuzsa
9 hozzászólás
eme P>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Ezen a vidéken keletről nyugatra és nyugatról keletre haladtak a vonatok (…)
Ezen a vidéken minden távolságot a vasútvonalhoz mértek, akár a greenwichi meridiánhoz…

Ezen a vidéken mintha a végtelenbe futnának a sínek, és mintha a vasútvonal meridiánja mellett egy másik nullmeridián is lenne itt, igaz, egyre kevesebben választják kiindulópontként. Kitérőállomáson vagyunk, a Sárga Homok pusztaságában, amelynek némaságával csak az tud négyszemközt maradni, aki össze tudja mérni a puszta nagyságát tulajdon lelkével. Igen, a lélek szinte végtelenbe táguló vidéke is ez, még akkor is, ha itt-ott szögesdrótok állítanak neki határt, ha világraszóló, kozmikus kérdések önző nagysága mellett eltörpülni, zsugorodni látszik ez a belső határtalanság.

A két síkon futó, (néhol mágikus) realizmust, fantasztikumot és sci-fi szálat finoman összekötő történet egy nap végtelenbe tágított meséje. Egyszerre belső és külső kozmikus utazás. Utazás a tejtestvérré vált Förgeteges Karanar, a féktelen erkölcsű, legendás ősöktől származó csodateve hátán a régi temető felé – ősi mítoszok, legendák, hagyományok, emberek és emlékek után kutatva az emlékezetben. Érzést, szokást, imát, szavak ősi rendjét előhívó, felélesztő, örökségül hagyó utazás. A tapasztalat segítségül hívása a mankurtok és mankurttá tevők világával szemben.
Maga az elbeszélés, a történetmondás mintha az elvett emlékezet, szétroncsolt értelem, kiszaggatott gyökerek, a központi programozás ellen mondott ráolvasás lenne. Kisimítja a lelked, a kopár kihaltság kellős közepette őstisztaságú levegőhöz juttat, ahogy Kazangap emberségének melege is életet lehelt a sztyeppe szárazára vetett volt arali halászba, Förgeteges Edigejbe. Ezt az életet, a pusztába vetettségben is megmaradni, a ritka esőben önfeledten játszani tudást próbálja továbbadni Edigej még akkor is, mikor temet – még akkor is, mikor a külső végtelent uralókkal kell szembeszállnia – a szögesdróttal, a béke és nyugalom ellen kilőtt rakétákkal, a másik meridiánt régen elfelejtőkkel szemben. Azokkal szemben, akik számára kozmikus távolságban van mindaz, amit ha akarnának, maguk körül is megteremthetnének. Azok ellen, akik örökre a végtelen messzeségekbe – ismeretlen civilizáció távoli bolygójára, a puszta sztyeppére vagy a léten túlra – száműzik mindazokat, akik másként gondolkodnak, akik csak úgy írogatnak, üzennek, kimondják azt, ami a fejükben motoszkál.

Ajtmatov regényeit cseppenként kellene magunkba szívni, orvosságként. Úgy tud írni a fájdalomról, hogy közben megsebez és meg is gyógyít, úgy tud írni a szovjet valóságról, kiszolgáltatottságról vagy nyomorról, hogy közben érzed az ember szabadságát és végtelen gazdagságát is. Úgy tud írni a véges emberi életről, hogy eléd tárja a végtelent.

Ezen a vidéken minden távolságot Kazangap, Kuttubajev, Edigej – és Ajtmatov – emberségéhez kellene mérni, akár a greenwichi meridiánhoz…

4 hozzászólás
Charbogardy_Jolán>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Arra jutottam, hogy nem igazság, hogy az egy szem csodálatos Lemen kívül csak amerikai sci-fiket olvastam a science fiction hidegháborús hőskorából, úgyhogy elővettem Google-istent,így ugrott elő Csingiz Ajtmatov neve ezzel a költői című regénnyel. Azonnal meg is rendeltem a netről, kemény hatszáz forint volt, és persze kiderült, hogy a szüleim polcán ott figyel még abból a korból, amikor az ember fizetésének nem egész százaléka volt egy könyv ára. Nem tudom, hogy vagytok vele, de ez a Világirodalom remekei sorozat engem például rendhagyó megoldásra sarkall, kénytelen vagyok ugyanis újságpapírba csomagolni a könyvemet, mert a borító érintésétől kiráz a hideg. De mindegy, túlléptem a Nők Lapjának kinéző könyvecskémen.
Maga a regény: két dolgot kell megjegyezni róla.
Csingiz Ajtmatov egy csodálatos író. Mesterien fűzi a szálakat, olyan kultúrákba leshetek be általa, amilyenekről még fotókat se nagyon láttam, akármeddig bele lehet feledkezni a szövegébe, pedig legalább négy idősík kibogozása várja itt a sorát.
Másrészt azonban ugyanez a Csingiz Ajtmatov nem tud tudományos-fantasztikusat írni. Még szerencse, hogy az esetek nagy részében nem is erről szól a könyv. Mint a regénybeli Kazangap kiiskolázott fia, aki bár iskolázott és városban él, ugyanakkor hitvány ember, lehetne fanyalogni és tiltakozni a nyolcvanas évek elején egészen biztosan hozzáférhető tudományos alapvetések teljes hiánya ellen, persze. Azután viszont elszégyellve magamat csendesen el kellene hallgatni és figyelni, hogy mi mindent nem tudok a mondatfűzésről, a sztyeppei legendákról, a sztálinista perekről, amit viszont a sztyeppei öregek elsuttognak ebben a monumentális szövegben.
Az a javaslatom, hogy engedjük el a tudományos fantasztikus műfaji besorolást, mert ez olyasmi, aminek Az évszázadnál hosszabb ez a nap biztosan nem fog tudni eleget tenni (bár a kazah sztyeppén felállított rakétaállomás azért elég impozáns). Talán találóbb lenne az űrallegória, vagy valami hasonló, kevésbé kötött megfogalmazás. De ha eltekintünk a műfaji korlátoktól, akkor ez egy kiváló, és a magyar olvasó számára nagyon egzotikus regény. Kár, hogy a rendszerváltással többek között az ilyen szövegek is kikoptak a köztudatból.

11 hozzászólás
Quator>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Ajtmatov regényének központi története egy napot mesél el, amiben hőseink egy tevével, egy traktorral, egy markolóval, és egy kutyával átvágnak a sivatagon. Azért teszik mindezt, hogy eljuthassanak a híres temetőhöz (Ana-Bejithez), ahol barátjukat Kazangapot eltemethetik. A vándorlás közben építőkockánként rakódik össze a történet, a főhős (Förgeteges Edigej) visszaemlékezései alapján. Mesél a múltról, mítoszokról, és a saját életéről, így szépen lassan felfedezzük ezt a világot, és szereplőit. Megismerjük a múltat, és a jelent. De megjelenik a történetben átvitt értelemben a jövő is, amit a technológia képvisel. Az ember űreszközök segítségével eljut a világűrbe, ahol lehetősége van arra, hogy felvegye a kapcsolatot egy idegen civilizációval. Vajon tudunk élni ezzel az adománnyal? Ajtmatov jól érzi az igazságot, a lehetséges végkifejletet, és az emberi létezés korlátoltságát.

Ez utóbbi szál a történetben az, amit sci-finek lehetne nevezni. De aki csak azért kezdené el olvasni a könyvet, hogy kirgiz sci-fit vegyen a kezébe, az némileg csalódni fog. Egyrészt azért, mert meglehetősen jelentéktelen terjedelmű részről van szó, másrészt az író jó történetmesélő, de ez a műfaj talán kevésbé illett hozzá. Ez a könyve is inkább az egyszerű emberek világáról, a kazah pusztáról, a természetről, és az emberi lélekről szól, és ez teljesen jól van így. A szerző inkább azt akarhatta bemutatni itt, hogy az emberek akár a múltban, akár a jelenben, de még esetlegesen a jövőben is esendőek, törékenyek és korlátoltak. Ettől függetlenül mégis van valami a földön, amiért érdemes élni, ami reményt adhat, ezek pedig azok az emberek, akiket Förgeteges Edigej, és barátai, Kazangap és Abutalip jelentenek. Bár mint látjuk a világban valami nem szereti a „jókat”, és az igazakat, sokszor őket taszítja a legmélyebb szakadékok mélyére…

Nem lehet a történetből kihagyni Förgeteges Karagart, Edigej tevéjét, aki egy fantasztikus állat, csodálatos és fékezhetetlen, kiegészíti a gazdáját. Az a jelenet, ahol elszabadul, és nőstényekre „vadászik” rendíthetetlenül, és állatiasan, az egyik legerősebb jelenet a szövegben.

De ilyen gyöngyszem a két mítosz is, amit olvashatunk, Ana-Bejit és Rajmali-aga története. Az egyikből egy anya fájdalmát ismerjük meg, akinek fia mankurttá (tudattalan rabszolgává) vált, a másikban pedig egy idős férfit követhetünk figyelmünkkel, aki beleszeret egy fiatal gyönyörű lányba, és a szerelem kölcsönösnek bizonyul. Az emberek azonban nem nézik jó szemmel az öregember vágyait, így erőszakot vesznek rajta…

A történet meglehetősen lassan hömpölyög, azoknak ajánlom, akiket ez nem zavar. Bár nem hibátlan a regény, talán néhány részt ki lehetett volna hagyni (pl az idegeneket), de mindenképpen értékes, és jó mű született, valódi emberekről, és életekről szól. Szenvedésről, szeretetről, boldogságról, és drámáról. Olyan, mint az Aral tenger, ahonnan Edigej származik. Csak hömpölyög és hömpölyög, förgetegesen, és egyre mélyebbre és mélyebbre merülhetünk mélységében, kincseket találhatunk, miközben a tenger egyre jobban kiszárad, és ezek a fajta emberek egyre kevesebben lesznek.

2 hozzászólás
Chivas>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Nagyon tetszett!!! Annyira szerethető a főszereplő… Együtt sírtam és nevettem vele. A sci-fis részét sajnáltam nagyon, valahogy tényleg nem illett a történetbe nagy bánatomra… A politikai vonal engem hidegen hagyott, nem gondolkodtam rajta, meg sem érintett igazán. Csodálatosan lett megírva, ha nem lenne tele minden könyve állatokkal, biztosan olvasnék még tőle. Ebben is sajnáltam a rókát is és a tevét is. Kicsit érzelgős vagyok, na… :)

StJust I>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Csingiz Ajtmatov az az ürge, aki jól elküldi az anyjába a rendszert, és még ki is tüntetik érte. Na, jó, nem egészen, de azért ügyesen forgatta a tollat. Pontosan látta, hogy hol a probléma, és a kisember panaszain keresztül elmondta ezt. Nem akart forradalmat, csak meg akarta húzni a lazuló csavarokat. Más kérdés, hogy ezek a csavarok egy haszontalan monstrumot tartottak össze, de ez Ajtmatov munkássága szempontjából közömbös. Úgy alkotott, hogy művei képesek voltak értékhordozóvá válni amellett, hogy ideológiailag szalonképes maradt a szovjet „birodalomban”.
Már a cím megragadott: „Évszázadnál hosszabb ez a nap”. Annyira szépen fejezi ki a mű mondanivalóját… a legszebb cím, amit valaha megismertem.
A régi és az új világok találkozása mindig konfliktust hordoz magában, ez itt több síkon is megvalósul.
Edigej és Kazangap generációja még egy természethez közelálló, hagyománytisztelő és ezáltal részben egy transzcendentalitással átitatott világban él. Szemben az újabb nemzedékkel, ahol már alig van nyoma a régi értékeknek. spoiler
Ennek egy tágabb perspektívája az űrállomás párhuzamos története, ami még magasabb síkra emeli a fent említett konfliktust. Az általam olvasott példányban van egy értekezés is a könyv végén, ami természetesen még vörös szemüvegen át magyarázza az olvasottakat. Itt elég érdekes magyarázatot kapunk a földiek bezárkózására. Nyilván nem olyat, amit Ajtmatov szándéka szerint való.
Ajtmatovnak a régi és új párhuzamba állítása, sajátja, az általam eddig olvasott összes művében megjelenik. Hősei keresik a helyüket a jelenben, de inkább a múlthoz kötődnek, így nehezen azonosulnak az új normákkal. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem támadják a rendszer alapjait, a meglévőből akarnak jobbat formálni, így válnak Ajtmatov szócsöveivé.
Figyelemre méltó még a jóslat a gépekről, robotokról, ami akkor még távoli jövőnek tetszett, az ma már valóság.
Amellett, hogy részeseivé válunk a Kazah/Türkmén mondavilágnak, tanúi vagyunk egy átalakuló világnak is, ahol egyre kevésbé van befolyása a természetfeletti erőknek. Hasonló értékválság egyébként napjainkban is igen erősen érezteti hatását.
Egyfajta szocialista tanulság is megjelenik a műben. Edigej, a kisember kijárja a nagy hivatalnál, hogy rehabilitálják egykori barátját. Ez mutatja, hogy a rendszer képes önkritikára, és akár a legkisebb ember is bebizonyíthatja igazát. Talán ez győzte meg végképp az elvtársakat, hogy Ajtmatov jó oldalon áll.
Ízlésemhez képest kissé sok leírást tartalmazott, néha már vontatottnak éreztem, de pusztán ennyi a negatívum, amit le tudok írni. spoiler

2 hozzászólás
sztinus>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Nehezen haladós volt számomra, a vonat-vonal történései lassúak, néha soknak és nem odaillőnek éreztem.
A scifit jobban vártam, mert szinte soha nem olvastam még ilyen könyveket. Ezt a beavatást nem ettől a könyvtől kapom meg, pedig azok az apró űr-szösszenetek nagyon tetszettek.
Rengeteg akkori aktuálpolitikát beleszőtt, tudom ez nekik nagyon fontos lehetett, nekem most poros volt.
Sajnos a könyvtári példány régi darab, és tele volt aláhúzással, ez is zavart.
Mégis hálás vagyok molytársamnak, hogy rábeszélt erre a könyvre, igazából mindig érdekes egy új világba utazni általa. Csak ez most túl sárga volt és homokos.
Plusz a nevek irtó gázul hangzottak, bocsánat!!!

2 hozzászólás
ppeva P>!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

Gyönyörű szép történet hagyományról, helytállásról, emberekről, állatokról, bölcsességről és szenvedélyről. Szívszorító.
A „scifis-űrhajós-idegenbolygós” rész tulajdonképpen számomra ki is maradhatott volna. Nem az Ajtmatov igazi területe. Még ennek ellenére is (azokat az oldalakat mintegy zárójelve téve…) csillagos ötös.
De a kazah sztyeppe történetét még nagyon sokáig olvastam volna.

Noro >!
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

A XX. században sok ország tekintette legfőbb céljának, hogy akár erővel is, de felzárkózzon a tudomány és a technika élvonalába. Különösen igaz ez azokra, ahol a „szocializmust építették”. A múltból a jövőbe vezető úton a jelen egészen háttérbe szorult. Ahogy én látom, ez jelenik meg a kirgiz író regényében is, ahol egy jelentéktelen vasúti megálló fél lábbal a kazah múltban, fél lábban a szovjet jövőben próbál létezni. Bár ami az utóbbit illeti, nem mindig értik a Nagy Vezér útmutatásait (a leghatásosabb jelenetek az 50-es években játszódnak, amivel elvileg mindent elmondtam), de a háttérben meghúzódó, idealista elveket őszintén hiszik és elfogadják.

A sci-fi vonal mindezzel ellenpontot képez: amikor a világ vezetői előtt megnyílik az út a valódi jövőbe, de ők azt álszent módon visszautasítják, akkor pontosan ezeket az egyszerű, de mindig többre törekedő embereket árulják el. Ajtmatov mindehhez nem értelmiségi módjára közelít, mint lényegében minden „valódi” Sf író, hanem tényleg alulról, a hétköznapi ember szemszögéből. Csakugyan kár, hogy Edigej nem kerül személyes kapcsolatba az űrhajósokkal, de szerintem valahol az egész sokszoros közvetettsége is üzenet. Amikor Förgeteges pont azért nem tud visszatérni a helyre, ami népe múltját szimbolizálja, mert az elvtársak épp teljes gőzzel próbálják távol tartani maguktól a jövőt, az az egész kazah létforma kifordítása önmagából. A múlt és a jövő szerves összekapcsolása helyett mindkettőtől elszigetelik magukat.


Népszerű idézetek

Ákos_Tóth IP>!

Ha a javaidat elveszik – azt még kibírod, megmaradsz. De a lelked úgy marad, összetaposva, azt nem simíthatod ki semmivel…

69. oldal (Európa, 1986)

Ákos_Tóth IP>!

Lám, milyen az élet rendje. Milyen rettenetes, milyen bölcs, és minden összefügg egymással. Vég, kezdet, folytatás…

191. oldal (Európa, 1986)

Timár_Krisztina I>!

A Sárga Homok ritkán látott olyan gyönyörű időt: barna volt az ősz, mint a kenyérhéj.

190. oldal (Európa, 1982)

Kapcsolódó szócikkek: kenyér · ősz
Spaceman_Spiff IP>!

Ami a fantasztikum jelentőségét illeti, már Dosztojevszkij azt írta: „A fantasztikusnak annyira kell érintkeznie a reálissal, hogy már majdnem hihető legyen.” Dosztojevszkij pontosan fogalmazta meg a fantasztikum szabályát. Valóban, az ókori mitológia, Gogol, Bulgakov vagy Marquez fantasztikus realizmusa, a sci-fi − minden különbözőségük ellenére éppen azzal meggyőzők, hogy a realizmus határát súrolják. A fantasztikus felnagyítja a reális némelyik oldalát, és betartva a „játékszabályokat”, filozófiai általánosításokkal ábrázolja azt, igyekezve a végsőkig feltárni az általa kiválasztott vonások fejlődésének erőforrását.

prupul P>!

Hallgatva Abutalip kinyilatkoztatásait, Edigej arra a következtetésre jutott, hogy a legfőbb jó, amit az ember másokért tehet, az, hogy a maga családjában méltó utódokat neveljen. És nem valaki segítségével, hanem napról napra, lépésről lépésre beleadni ebbe mindenestül saját magát, amennyire lehet és ameddig lehet, mindig együtt lenni a gyerekekkel.

133. oldal, VII. (Európa, 1986)

3 hozzászólás
sztinus>!

Illuminátorainkon látjuk messziről a földet. Úgy tündöklik, mint egy sugárzó briliáns a roppant tér fekete tengerében. Gyönyörű a föld, hihetetlen, páratlan halványkékségében, s olyan törékenynek látszik, mint egy csecsemő feje. Úgy tűnik innen, hogy a földön élő valamennyi ember nővérünk, fivérünk, akik nélkül magunkat sem tudjuk elképzelni, bár tudjuk, hogy ez egyáltalán nem így van a földön…

70. oldal

Timár_Krisztina I>!

De nem maradt meg. Pedig minden gyermeket azzal a reménnyel várnak, hogy megszületik és sokáig, nagyon sokáig él, még elképzelni is nehéz, milyen sokáig, különben nemzenének-e, szülnének-e gyermeket az emberek?…

272. oldal (Európa, 1982)

Jesper_Olsen P>!

…magad elől nem mehetsz sehova. Akárhova vetődöl, a magad baja elől nem menekülhetsz. Az veled jár mindenütt. … itt próbáld legyőzni magadat. Elköltözni – nem nagy vitézség. Elmenni mindenki tud. De nem mindenki tud erőt venni magán.

323. oldal

Timár_Krisztina I>!

Ritka szép idő volt. A nyár végi nap elcsendesedett utolsó órája megkönnyebbülten szállt el, mint egy hosszú sóhajtás. Úgy tetszett, a Sárga Homokon nincs sem erdő, sem folyó, sem rét, de a kihunyó nap úgy láttatta, mintha a föld nyitott arcán láthatatlanul fények és árnyak mozognának, azok telítenék a sztyeppet. A lélegzetelállító térség homályos, áradó sötétkékje megnemesítette a gondolatokat, s azt a vágyat keltette az emberben, hogy sokáig éljen és sokat elmélkedjen…

187. oldal (Európa, 1982)

prupul P>!

A nap megduzzadt, elnehezedett lenyugvóban, tulajdon nehezen bírt súlyától mind közelebb és közelebb süllyedt a látóhatárhoz. A távolodó égitest fénye percről percre változott. Az alkonyat méhében láthatatlanul megfogant a sötétség, mély kékséggel öntötte el a ragyogó aranyban úszó térségeket.

296. oldal, XII. (Európa, 1986)


A sorozat következő kötete

Abutalip sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen King: A Setét Torony – Puszta földek
Martin Amis: Koba, a rettenetes
Alekszandr Szolzsenyicin: A pokol tornáca I-II.
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Tizenkét szék
Tom Rob Smith: A 44. gyermek
Jevgenyij Zamjatyin: Mi
Philip Reeve: Csillagvonatok
Vlagyimir Mihajlov: Irány a Mars!
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Nehéz istennek lenni
Szathmári Sándor: Hiába