A remekül sikerült első rész után nagyon kíváncsi voltam a folytatásra, bár az utóbbi időben valahogy mindig sikerült elé tennem valami más, sürgetőbb olvasnivalót. Bevallom, kicsit meglepett, hogy míg az első kötet rendkívül sodró lendületű történetet adott, addig a másodikban erőteljesen befékezett a cselekmény. Mindezt talán azért is, mert előtte egy olyan trilógia két kötetét olvastam, ahol pont fordított volt a felállás.
A kötet első harmada Gönc ostromával foglalkozik, aprólékos részletességgel. A kezdeti portyáktól kezdve az erősség utolsó szegeltének az elfoglalását is nyomon követhetjük. Szívemnek azért volt kedves ez a rész, mert magam is többször jártam a gönci Amádé-vár romjainál. Kiscserkészként itt volt az első olyan portyánk, ahol szabad ég alatt aludtunk, amikor pedig az Országos Kéket igyekeztem teljesíteni, kétszer is a vár közelében haladtunk el. Próbáltam is felidézni a környezetet, de bevallom, hogy a vártól keletre eső mély völgyön kívül, amely nyáron csodás napfelkeltéket biztosít, sajnos nem sok mindenre emlékszem.
A tempó egyébként később valamelyest felgyorsul, a következő momentum, a délvidéki hadjárat, már csak fele olyan hosszú, a folytatás pedig egyre rövidülő események láncolatát hozza, Visegrád sikeres ostroma szinte már csak egy pillanat. Bevallom, hogy emiatt egy kicsit jobban tetszett az első kötet, mint a második, de ez talán azért is lehet, mert egy tulajdonképpen révbe ért ember története talán kevésbé vonzóbb, mint egy feltörekvő fiatalé.
Márpedig a főhős, Ócsárd nembeli Imre, tulajdonképpen révbe ért, magas tisztsége, szerető családja és minden egyebe megvan ahhoz, hogy boldog életet éljen. A királyi szó azonban akkortájt elég erőteljesen befolyásolhatta a boldog életet ahhoz, hogy egy szemvillanás alatt félbeszakadjon. I. Károly (ahogy a szerző helyesen használja, és nem Károly Róbert, ahogyan sokan, néha még én is, szoktuk használni, amiért nagy piros pont jár az írónak) esendő emberként jelenik meg, a hirtelen harag, a dicsvágy és persze a nagylelkűség sajátos elegyeként van ott végig a történet hátterében.
A többiek igazából kevés szerepet kaptak, a már megismert régi karakterek, és a behozott újak is felvillantanak a személyiségükből érdekes vonásokat, de túl rövid ideig vannak a szemünk előtt ahhoz, hogy viszonyuljunk hozzájuk. A Gizellában és Violában megtestesülő két nőtípus egy kicsit Waltarit juttatta az eszembe, de szerencsére akadnak más hölgyek is a regényben. És ahogy az író jelezte nekem az első kritikánál, Niklasdorf tényleg egy szimpatikus osztrák, ami azért nagy szó, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány társa akad magyar szerzők történelmi regényeiben.
Volt egy-két hely, ahol egy kicsit értetlenül pislogtam. Bekény egyszer szögediesen Bökénnyé változott, vagy csak én néztem el nagyon valamit. A tulipános láda viszont legjobb tudomásom szerint későbbi fejlemény a magyar néprajzi hagyományokban, legalábbis a tulipán mindenképpen, ládák maradtak fent a középkorból.
Egy valamin viszont biztos változtatnék: a fülszövegen. Egyfelől elárulja Gönc sikeres ostromát, ami igazán kár, mert ezt hosszabban tárgyalja a könyv, és nehéz úgy izgulni érte, hogy már előre tudjuk a végeredményt. Másfelől utal ugyan Gizella összeesküvésére, de ez a legvégső csattanó a könyvben, az utolsó ötven oldalon tárgyalva, így viszont sokkal kisebb a hatása, pedig ha anélkül kaptuk volna meg a sötét tervet, akkor sokkal nagyobbat szólt volna.
A folytatást mindenesetre már elhoztam a könyvtárból, mindenképpen kíváncsi vagyok rá.
