A válasz, arra a kérdésre, hogy mi a búbánatos pékharagja tart nekem másfél hétig egy 250 oldalnyi, nyúlfarknyi esszéket, karcolatokat tartalmazó kötet olvasásában, az egyben megmagyarázza azt is, hogy miért is szeretem a Csernabandi írásait. Persze azon túl, hogy a keze alól kikerülő esszé, tárca, alkotás, mű, művecske, szösszenet, vagy akármi a legtöbb esetben szórakoztató, meg gördülékeny, meg ugye tele van sziporkázó nagyotmondásokkal, amikkel nem kell mindig egyetérteni, de jólesik rajtuk bajusz alatt somolyogni.
Jóval inkább az van ugye, hogy a kedves szerző munkát ad. Nem keveset. Meg elgondolkodtat. Ez a kedves szerző ugyanis bevezeti nyomorult, elveszett olvasóját a világirodalom fülledt dzsungelének legmélyére, ahol is az áldozat ösztönösen megkísérel valami kezdetleges Jumanjit. Veszettül csapkodja a klaviatúrát, meg söpri le a könyvespolcokat, hogy hirtelenjében kiutat találjon a fenyegetően morduló és sziszegő kérdések erdejéből, hogy meginduljon végre a rengetegből kivezető ösvényre, mely a tudás fényével vagyon megvilágítva.
Legfőbb érdeme talán az, hogy emlékeztet. Meg rávilágít. Meg kiemel. Meg figyelmeztet. Talán valahogy úgy, mint Bächer Iván, mégis teljesen másképp. Nem lehet az se véletlen, hogy mindjárt az elején rá emlékezik (az akkor nem oly rég elmentre), imígyen: Mindig két kisfröccsöt rendelt, ez a kisfröccs alapegysége, a kettő, így tartotta; olyan, hogy egy kisfröccs: nincs! spoiler
Merthogy Cserna emlékezik. És persze emlékeztet, …holtakra és ritkábban, élőkre is. És ahogy már írtam, kiemel. Kiemel jellemzőket szerzőkről, műveikről, ahogyan azokat/őket az utókor, vagy kedves szerzőnk látja-érzi. Bukowskiról csak ennyi: Nem érdekelte az irodalom. Csak az írás. Meg még ez is: Tiszta, egyszerű, őszinte, nyers, kegyetlen és bölcs novellisztika Bukowskié. Jack London, Hemingway és Faulkner egy lavór romlott őrületben áztatva. spoiler
Vagy itt van Carver. Tolom-tologatom magam előtt rövidke, magyarul megjelent életművét, de ha nincs a Csernabandi, aki azt mondja, hogy Carvert olvasni csak nagyon lassan érdemes, mert hihetetlenül tömény próza. Ha nem akarjuk elcsapni a lelkünk, hagyjunk magunknak időt az emésztésre, akkor talán soha nem ugrok neki. spoiler Pedig, jaj de fontos próza… És úgy is lett.
Aztán meg beszél sokat kulináriáról, alkoholról, meg csak úgy, az emberről is. Az aljasról, a gátlástalanról, a bűnösről, az ártatlanról, a lúzerről, a szerencselovagról. Meg amúgy az összes többiről. Persze, főképp a magyarról. Példának okáért: A sárkánytól nem kell tartanod, tőle igen. Ha látod, ne feledd, ő száműzte Hamvast könyvtárból raktárba, és ő verte agyon Szerb Antalt is. spoiler Vagy éppen Kölcsey bukott imájáról szólva: Lehet, hogy aki folyton mástól (Isten Úrtól, Sors Elvtárstól, Állam Bácsitól) várja a megváltást, ahelyett hogy maga állna neki a megváltozásnak, annak nincsen remény, nincsen remény? spoiler
Nagyon bejön ám az is, hogy kedves szerzőnk tudatosan hanyagolja a bölcsészhübriszt, és csak úgy magyarosan oda…ssza az asztalra az információt, az adalékot, a véleményt, az általa fontosnak tartott rezümét, aztán te, nyájas olvasó válogass, szűrd az infót, alkoss különvéleményt, netán vitatkozz, érezd másképp.
De legfőképp, olvass! Olvass például Bodort. Pedig Az ember, aki először olvas Bodort, értetlenül és felháborodva piszkálja a szöveget. Aztán böködés közben történik valami. Ciripelni kezd a lélek. Bodor szövegei fölött valami nyugtot nem hagyó hangulat lebeg, ami beeszi magát a szív szövetébe, ahogy dohányfüst a zakóba. spoiler
Vagy Tömörkényt, merthogy Tömörkény nélkül nem lenne Móricz-novella, de Bodor-, Tar- vagy Lázár Ervin-novella se. Ficsku vagy Grecsó se. spoiler
És legfőképp Mészölyt, akinek Varjak című elbeszéléséről azt írja, hogy Hol idegesítően aprólékos, hol elképesztően nagyvonalú, úgy ugrik át a cselekmény szempontjából létfontosságú részeken, hogy szinte beleőrülünk. Töredékes, kihagyásos, kavargó, feszült (Hitchcock!), a végén pedig semmi nincs, se csattanó, se feloldás, legföljebb valami enigmatikus zárlattöredék, darabka zajos csend – nem a megnyugvás csendje, inkább vibráló hiány. De a lényeg bizony annyi, hogy Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál. spoiler
Mert Mészölyt olvasni muszáj. Mert Mészölynek ugye ott van az a nagy marha köpönyege, az a bizonyos csehovi.
A címadó írásban pedig Krúdyra emlékezünk, akiről – a Boldogult úrfikoromban kapcsán – annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy Ha igaz az, amit Szerb Antal ír, hogy a Krúdy-technika akkor válik tökéletessé, mikor az elbeszélő elveszti a fonalat, akkor itt most a tartalom és a forma egy újabb és felettébb csinos együttállását leplezhetjük le spoiler
Csak még egy érdekes, elménc megjegyzés, amelyet a Dekameronról írtak kapcsán gondoltam kiemelni: A Dekameronban minden megtörténhet, és minden meg is történik, így aztán Boccaccio tulajdonképpen nemcsak föltalálja a novellát, de hat és fél év alatt csaknem ki is meríti a műfaj szinte minden lehetőségét. Mi, novellisták tulajdonképpen nem teszünk egyebet hat és fél évszázada, mint hogy nagyítóval nézzük a port, morzsák után kutatunk, azt keressük, mit hagyott a jó Giovanni nekünk, amit még megírhatnánk. spoiler Elgondolkodtató, évekig lehetne rajta agyalni.
Remélem, a lényeg átjöttt. A Mérgezett hajtűket azért (is) érdemes olvasni, mert évszázadok világ- és (nagyon fontos!) magyar irodalmáról beszél, slágvortokban, épp úgy, hogy kedvet csináljon, gusztust hozzon meg, étvágyat keltsen. És persze (megint csak nagyon fontos!), hogy gondolkodásra (is) késztessen. Na, hát ezért…
Végezetül egy vagány (és szerintem mérhetetlenül alázatos!) képzeletbeli levélváltás búcsúfordulata, mely Karinthyval történ(hetet)t (volna) meg:
Megszorítom kezedet, add át ölelésem Krúdynak és Füst Milánnak, Szép Ernőnek és Szomorynak, Móricznak és a legkisebb Cholnokynak, Tersánszkynak és Adynak, Bródynak és Hunyadynak, és mind a többieknek. Tudd, hogy nekünk ti nagyon sokat jelentetek. Szinte mindent. Legyetek jók, ha tudtok, és ne higgyetek senkinek! spoiler
Olvassátok! Érdemes.