Fél ​négy / Fél hét / Félelem és reszketés Nagyhályogon 81% 15 csillagozás

Sok Cserna után ideje volt már rámozdulni a csikóévekre is… Ehhez kiváló alkalmat szolgáltatott a Fél négy/Fél hét/Félelem és reszketés Nagyhályogon, úgyis mint a szerző első három kötetének gyűjteményes kiadása.
Óhatatlan, hogy bevillan egy Jim Carrey kultfilm címe, Egy makulátlan elme örök ragyogása. A makulátlant, csak a hitelesség kedvéért nagy sietve cseréljük káprázatosra, sziporkázóra, vagy akár tündöklőre is, és csak abba gondoljunk bele, hogy a Csernabandi mindösszesen 24 éves volt, amikor ’98-ban elkövette a Fél négyet, amiben rögvest a harmadik elbeszélés („A legnagyobb szentesi barokk metafizikus költő”) maga az alanyi költészet csodája, a líra kivetülése minden korok szentesi becsületvesztőinek legmélyebb bugyraiba.
Az első kötet annyira ösztönös, áradó, veleszületett tehetségről árulkodó és egyben pimaszul polgárpukkasztó, hogy még a többhektónyi fröcsögő ondó, valamint a nagykereskedelmi mennyiségű égetett és egyéb szesztermék sem tudja elvenni tiszta, őszinte „báját”. A kötet második felében Kevab, Liza és a mágikus meggymag immár ciklusba rendezett történetei pedig szinte valami koncepció látszatát keltik a felkészületlen olvasóban.
Erre mondhatná a tanult irodalomkritikus a szakma elcsépelt közhelyével, hogy az ifjú alkotó páros lábbal rúgta be a kortárs irodalom kocsmaajtaját. Annyit még hozzátennék, hogy szerintem oda is sercintett egy hegyeset az ivó padlatára.

A rá három évre, 2001-ben Fél hét címen megjelent permanens őrület, mint második novellagyűjtemény tökéletesen hozta a már elvárt csernai észveszejtés minőségi színvonalát. Menetrendszerűen érkezett az elszabadult fantázia, a kreatív nyelvi leleményekkel, a feszes szerkezettel a hagymázas lázálom kellemes szirupjában dagonyázva.

Ami viszont a harmadik kötetet a Félelem és reszketés…t illeti, úgy éreztem, ide már betévedt a kereskedelmi szellem, a kommercializmus. Meg kellett csinálni, merthogy egy már befutott íróembernek muszáj alkalmanként valamit odarakni az olvasó kezébe. Merthogy az meg (mármint az olvasó, szentem) olyan állatfajta, hogy amúgy könnyen felejt, ha nem etetik feszt… Na mármost, írni tudunk, szeretünk is, történet meg annyi van a világban, mint égen a csillag, akkor meg miért ne. Megszületik hát a „Nagyhályog-saga”, amiben a párosodás, a jó zabálások, meg a kontinuin ivás, már csak amolyan csernai védjegyként kacsintanak elő a néhol kínosan kimódolt sztorik mélyiből. Érződik az erőlködés, hogy mindenáron kisuniverzumot akarnánk teremteni ennek a, Nagyhályogként megbélyegzett, tiszatáji seholfalu-semmivárosnak. Ámde valahogy nem megy ez, vértelen, néha meg igen rossz is, mint például a „Rekordkísérlet” című valamiben.

Összességében igen erős, csoda sziporkázó őrületből jutottunk el a középszer dögunalmába. Mindemellett érdemes egyhuzamban abszolválni a három kötetet, hiszen jó kéthavi – hol kiugróan színvonalas, hol erősen visszafogott – olvasmányélménnyel lát el és kihagyhatatlan része a szerző életművének.

Egyszer-egyszer írtam pár mondatot az egyes novellákról is, olvasás után:
https://moly.hu/konyvek/cserna-szabo-andras-fel-negy-fel-het-felelem-es-reszketes-nagyhalyogon/en-es-a-konyv/gesztenye63

Szeretem a CsernaSzabót, de ezzel most picit megszenvedtem, és leginkább az elejével. Folyik itt minden: vér, pia, ondó, mindenféle ideológia és képtelen helyzetek sora. Vannak részek, amelyek hangosan felolvasva sírva röhögősek, mások pedig odaszögeznek a fotelhez. A nagyhályogi lét abszolút filmes téma, szatíra a javából. Néha azt gondolom, hogy tudatmódosító kéne hozzá, hogy úgy igazán üssön. A kék disznó rajzfilmért kiált.
Nekem kicsit vegyes, de mindenképpen el kellett olvasnom, hogy meglegyen az eleje is a munkásságnak.

    Minthogy egy idő után majdnem belefulladtam a sok trágárságba, a blaszfémia határát súroló odavetett félszavakba, a mindenféle nyílásokból, mindenfelé özönlő-áramló, mindent elborító (test)nedvekbe, muszáj volt szünetet tartanom.
    Annak ellenére, hogy bár e három novelláskötet egyik-másik történetének játszási ideje éppen a téli időszakra esik, vagyis hogy – ebből a szempontból – jókor olvastam őket, a nagyon nyers téma és stílus sokszor taszított. (Azért „csúszott be” közben öt nagyon másik könyv.)

    Olykor-olykor viszont igen üdítő volt az az irodalmi áthallás, félmondatos utalás, amely a legváratlanabb pillanatokban bukkant elő. Ilyenkor a(z én szép)lelkem kissé megnyugodott, sőt, a képtelen képzettársításoktól olyankor fel-felnevettem. Örömmel vettem: a szerzőnek van humora. Nem is akármilyen! :)

    A Fél hét novellái között aztán végre eljutottam a Kilencedik fejezethez. (Na, kérem szépen, hát ez az, ezért megérte!) Nem lehet a véletlen műve, hogy ebben a kötetben csak ennek az írásnak van ilyen – boccacciói hagyományokat is felelevenítő – sorszámos summázata.
    De ne feledkezzünk meg Kosztolányi Dezső: Esti Kornél novellafüzérjéről, amelynek szintén a kilencedik fejezetében beszélget az ottani címszereplő egy bolgár kalauzzal. Itt viszont – némi (nem is akármilyen!) csavarral spoiler – most a „hallgattassék-meg-a-másik-fél-is” esete forog fent, avagy ha úgy tetszik, a történetmesélés „váltott szemszögből” szól. (Érdemes lenne a két írást összevetni, szembesíteni egymással.)

    És bár a harmadik Fél…kötet novellái között is akadtak olyanok, amelyekben folytak bőven (test)nedvek, azért halványan, igen távolról felderengett bennük az a – viszonylag kis teret többnyire egymást ismerő szereplőkkel betöltő – mikszáthi elbeszélői hagyomány is, amely a maga körülhatárolhatatlan időtlenségében mégis kora Görbeországának/Nagyhályogának erkölcsét-erkölcstelenségét (is) állítja az olvasói elé.

Mindig pajorból lesz a cserebogár.

Szarrá röhögtem rajta az agyam.
Egyszerűen imádtam.
(CsernaSzabò fan vagyok. )