Ede ​a levesben 91% 34 csillagozás

Finom volt!
Az a szerencsém, hogy nem hatnak rám étvágygerjesztőként az ilyen könyvek. :) Mert különben képes lettem volna végigcsipegetni, -majszolni, -zabálni az olvasást, telecsöpögtetve-morzsázva a könyvet színes-szagos illusztrációkkal. És a végén meg még a mérleggel is összevesztem volna.
Nagyon élveztem a gasztrotörténeti kutatásokat és fejtegetéseket. Teljesen elégedett voltam a hozzávalókkal és az adagolással is, nem vitte túlzásba egyiket sem, és pont megfelelően váltogatta a történeti hivatkozásokat a receptekkel és az irodalmi utalásokkal.
Mindig csodálkoztam azon, miért feszülnek egymásnak az emberek olyan kérdésekben, hogyan KELL elkészíteni egyes népszerű ételeket. Hát mindenki főzze úgy, ahogy tanulta, ahogy kikísérletezte, ahogy neki tetszik és ízlik. Hiszen ahány ház, annyi paprikáskrumpli.

Mikszáth Kálmán előszavát és a szerzők mentegetőzését (nyugi fiúk senki nem várt rendszeres gasztronómiatörténetet) a következő témák követik. (In order of appearance)
– A gasztrotörténet kutatásainak nehézségei, a fennmarad nemesi-polgári és az elenyészett népi história különbségei, a magyar konyha fő fejlődési irányai.
– A burgonya. Apja nem ette, nagyapja nem is hallott róla.
– A pacalpörköltről. (Kedvenc, de csak ha én pucolom – étteremben soha.)
– A magyarság paprikafogyasztásáról.
– A kocsonyáról. (Én körömmel, [ha van, füllel, farokkal] sok hússal és zöldséggel, főtt tojással.)
– A „Czifray” kapcsán a szakácskönyvek családfájáról.
– A német befolyásról szakácskönyv-irodalmunk kezdeteinél.
– A magyar konyha külhoni megítéléséről a 17-19. században.
– Az összepancsolt és konzervált „nemzetközi” konyháról.
– A hazánkban dívó milánói kultuszról.
– Az Újházy levesről, ami öreg kakasból készítve életelixír.
– Móráné Walleshausen Ilona szakácskönyvéről, aki kifőzte az írót a vagyonából.
– A lecsóról. (A hagymát szigorúan karikára, hogy szottyos legyen és ne szaftos!)
– A halászléről. (Nem passzírozok, az úri huncutság.)
– A csík tündökléséről és bukásáról – és ennek kapcsán a lápi életforma eltűnéséről.
– Ínyesmester „szakácskönyvéről” – amiről Babits rajongó kritikát írt a Nyugatba. Valamint Ignotus Emma asszony álnéven kifejtett szakácskönyv-szerkesztői tevékenységéről.
– Dobos C. József (a tortás) feldolgozatlan életművéről.
– A tokány színeváltozásairól – 1 név, 100 féle étel.
– Hamvas Béláról és a bor filozófiájáról.
– Körner András gasztroszociológiájáról, amit a vidéki zsidóság életmódjáról írt, miután rátalált dédanyja Baruch Riza receptjeire.
– Krúdyról és az Esterházy (Puskin) rostélyos körül dúló értelmezési zavarokról.
– Mikszáth hasáról és Mauks Ilona csuszáinak felelősségéről az író korai halálában.
– A barabolyról. (Ugye? Hát ez az!)
+ Rengeteg recept, jó része ma már megfőzhetetlen, de azért…
Remek könyv, kell egy saját.

Szeretem az ehhez hasonló szakkönyv-jellegű írásokat. Fehér Béla az előszavában nyelvtudomány, néprajz, gasztrotörténet, konyha-technológia, biológia, történelem tárgyú kutatásokról írt, és ez így is történt. Érdekes, színes, ízes és gazdagon illusztrált gyűjtemény. A szerzők megpróbálják végigjárni az egyes főbb nemzeti karakterrel bíró ételeink történetét. Így például a kocsonya, halászlé, lecsó, Dobos-torta, tokányok, Esterházy-rostélyos amikről olvasni lehet az elméleti alapokat nyújtó szakácskönyv-irodalmon és azok szerzőin túlmenően.
Ha szabad egy kis hibát felhozni: hiányoltam a könyv végén az összegyűjtött irodalomjegyzéket és névmutatót. A könyvet végig kell böngészni, ha forrásokra kívánok keresni. Az látszik hogy sok energiát belefektettek a megírásába, könnyed és olvasmányos stílusban tálalják az anekdotákat, tényeket, recepteket. Elégedett vagyok, tetszett a könyv. Végezetül egy apró figyelmeztetés, ahogy a fülszövegben is írják: „Fogyókúrázóknak ellenjavallt!”

A könyvnek számos csodás jellemzője van*, de a legjobban az idegnyugtató hatását élveztem. Ahogy elkezdtem olvasni a különböző lecsókat, halászleveket, tokányokat, leveseket és sülteket övező rejtélyekről és vitás kérdésekről, hirtelen elfeledkeztem mindenről, és ebben a percben az a legnagyobb kérdés az életemben, hogy vajon ehetek-e még egyszer olyan jó halászlét, mint amilyet utoljára tizenhat éves koromban ettem, s amit akkor – nyilvánvalóan – nem becsültem meg kellőképpen. (Bár ha belegondolok, ez elég nagy probléma, mivel véletlenül tudom, hogy pont olyat már úgyse ehetek többet.)

*érdekes, izgalmas, humoros, néha megható, jó stílusú stb.

Akit érdekel a gasztronómia (a magyar gasztrotörténelem), annak kötelező olvasmány! De szigorúan jóllakottan lehet csak olvasni! :) Igazi gasztrotörténelmi tudományos kalandozás a paprikától a Dobos tortáig, gazdag illusztrációval és receptekkel.
„Ezzel szemben én azt mondom, kocsonyához ne bort, hanem pálinkát igyunk, hiszen ahogy a kocsonya a disznó esszenciája, úgy a pálinka a gyümölcs lelke, lényege. Lényeget lényeggel fogyasszunk, ez fontos alapszabály!” -Gyönyörű! <3

Remek könyv, szeretem ezeket a magos kultúrához lazán kapcsolódó históriákat, amik néha jobban rávilágítanak a lényegre, mint az egyetemes történelem eseményei (lásd háborúk).
Hogy mégsem adtam rá 5*-ot annak inkább szerkesztési mint írásbeli okai vannak.
Egyrészt úúúútálom, amikor a kép feliratok a könyv végén vannak, és ha meg akarom tudni mi van a képen, akkor lapoznom kell, megszakítva az olvasást.
Másrészt azt sem értem, hogy ha egy képhez csak annyi információt lehet odaírni, hogy pl. FOTO FORTEPAN, akkor az mit keres egy ismeretterjesztő könyvben? Arról nem is beszélve, hogy a képek nagyrészt évszámmegjelölés nélkül szerepelnek. Trehány munka.
Azonkívül egy Magvető kiadványban nekem ne legyen ennyi lejterjakab.
És hogy befejezzem a morgolódást jó lett volna a könyv végére (ha már lábjegyzetben nem megy) némi szómagyarázat, mert rengeteg olyan régies, tájjelegű szó szerepel a könyvben, aminek jelentéséről nem lebben fel a fátyol.
No de nem ez a lényeg, ha szereted a gasztronómiát, akkor feltétlenül olvasd el. Ha nem akkor is.

Ezt csak jóllakottan szabad olvasni (És szemüveggel, mert a betűtípusok…)

szeressük mint az összes csernabandit…egy kicsit hullámzóbb, de azért alapmű, rengeteg infóval.

A fülszöveg óvva int az olvasásától, merthogy éhes leszek tőle: hát ez nagyon igaz. Nálam ez fejezetfüggő volt, a fogamra való ételeknél, mint a halászlé, elindult a nyálelválasztás, a pacalosnál kevésbé. Egy bizonyos, valóban résen kell lenni, diétázóknak szigorúan ellenjavallt.
A könyv irodalom- és konyhatörténeti kalandozás, a tudományos igényességet elérő, mégis olvasmányos formában. Igazolja a „mindannyian Mikszáth köpönyegéből bújtunk elő” mondást (ha van ilyen, és miért ne lenne), a bevezető és az utolsó fejezet is őt idézi, mintegy keretbe foglalva az elmúlt mintegy kétszáz (vagy több) év étekjeit.
A legtöbb fejezet ételekről szól: a forráskutatások szerint (azaz régi szakácskönyvek alapján) mikortól emlegetik, hol fordul elő, ki főzte/sütötte, milyen változatokban, vagyis: hogyan alakult ki az a fogás, amelyet ma azon a néven ismerünk, akkor is, ha másképp tudjuk Baján, mint Debrecenben. Mi tagadás, a mai ételek neve alapján őseink nem sokat ismernének fel. A jövevényekről nem is beszélve: a német, francia szakácskönyvekből átszármazott, „igazi magyar” konyhaként több kiadást megért szakácskönyvek segítettek elterjeszteni a fűszerezés, az alapanyagok, a készítési módok változatait. Nagyon érdekesnek találtam, amikor megpróbáltak leásni a mélyére, mi is az, ami a magyar konyha ősi része.
A legjobban nekem mégis a szakácsokról, szakácskönyvek szerzőiről szóló részek tetszettek, Móra feleségéről, Mikszáthról, Magyar Lajosról, Jókairól és a honi gasztronómia számomra eddig ismeretlen közkatonáiról.
Élvezetes olvasmány, tele receptekkel, nem fog elsüllyedni a polc mélyére, az bizonyos.

Sok érdekességet tudtam meg a magyar konyhával, a magyar ételekkel kapcsolatban. A receptek nem jöttek be, helyenként már-már undorítóak voltak. (nekem legalábbis, de én nem vagyok egy nagy húsevő…)
A két legérdekesebb rész számomra az volt, amelyik a paprikáról szólt, illetve amelyik Dobos C. Józsefről.