Ez a könyv nem ortodox módon közelít a politika világához, s nem illeszkedik be egyik szaktudomány kánonjába se. A szerző személyes tapasztalatok birtokában ír a politikáról azoknak, akik többet és mélyebben akarnak tudni a politikai hatalom jelenségeiről. Úgy véli, nekik hasznos lehet ez az írás, mely az emberi lét határhelyzetéről tudósít, ahol a rend és a káosz találkozik – ez pedig a legfelső politikai hatalom.
A könyv célja a politikai hatalom filozófiai antropológiai alapjainak a feltárása. A szerző áttekinti a hatalom megszerzésének és megtartásának a praktikáit, részletesen kitér a hatalom és az ember viszonyára, a politikai mező és a poli tikai cselekvés lehetőségeire, taglalja a politikus személyiségét, szerepét és szerepkészletét, továbbá a politikai kommunikációt, amely felhasználja a mani puláció és propaganda egész eszköztárát, beleértve a botrányt, a hajszát, a kampányt és a kormányzati kommunikációt is. Mind eközben soha nem téveszti szem elől, hogy a modern… (tovább)
A hatalom anatómiája 7 csillagozás
Enciklopédia 1
Kedvencelte 2
Várólistára tette 22
Kívánságlistára tette 11
Kiemelt értékelések
Nagyon világos és alapos könyv. Csepeli ebből oktat, szóval van benne egy tankönyves íz, de ez ne rettentsen el senkit, nem didaktikus, inkább közérthetőbben tiszta a fogalmazásmód. Ez amúgy Csepeli nagy erőssége, nagyon világosan írt minden tanulmányában, amivel eddig dolgom volt. Akit érdekel a politikai antropológia, vagy csak a hatalom maga, hogy hogyan épül fel, mik a hatalomszervezés alapjai, a kutatásának a története, nem fog csalódni a könyvben.
A hatalom misztifikálása és a politika varázstalanítása.
Csepeli György, a nagy tudású szociálpszichológus és szociológus professzor, Magyarország egyik legjelentősebb társadalomtudósa, és Csepeli György, a bukott politikus egyszerre írta ezt a viszonylag rövid, de annál tartalmasabb könyvet, amely kulturális antropológus szakos egyetemi hallgatók számára készült (filozófiai) politikai antropológiai előadásainak elméleti továbbgondolása.
A misztifikáció a politika hatalmi filozófiájának feltárása Anaximandrosztól Carl Schmittig, Platóntól Heideggerig, illetve egészen napjainkig, pl. Chomsky nyelvelméletéig – bravúros összefoglalás, rengeteg alapigazsággal és vitatható gondolattal.
A varázstalanítás a politika (a kormányzás) praxisának leírása, kissé talán túl vázlatosan.
Végig átláthatóan, könnyen olvashatóan, téziseit rengeteg szellemes és mély idézettel és példával igazolva.
Mindazok számára alapmű, akik a politika és a politizáló ember iránt érdeklődnek.
Csepeli számomra legvitathatóbb tézise szerint a politika egyetlen valóságos célja a hatalom megragadása és megtartása. A hatalmon kívül politikai értelemben csak az alávetettség van – csupán a művésznek van még hozzáférése a semmihez, amiből a valami teremthető. Csepeli nem tagadja az ember szabadságát, de a közösségi cselekvés tekintetében nem ismer más lehetőséget, mint a hatalmi politizálást. Nem véletlen, hogy olyan tekintélyelvű tudósok szerepelnek a legfontosabb hivatkozásai között, mint a náci szimpatizáns Carl Schmitt és Heidegger. Bibó István vagy Vacláv Havel nevével és szellemével nem találkozhatunk ebben a könyvben.
Csepeli György korábbi kormányzatok alatt politikai államtitkár volt és „közpolitikai igazgató”. E funkcióiban szakpolitikusként érhetett el sikereket, de összességében az általa képviselt politika csúfosan megbukott, és ő is kikerült a hatalomból. Annak a nyolc évnek, amíg befolyással volt kormánypolitikára, jelentős eredményei is voltak (a nyolcból hat éven keresztül csökkentek a társadalmi különbségek Magyarországon), ugyanakkor a bukáshoz vezető súlyos hibák-bűnök nyilvános számbavétele és a konzekvenciák levonása még nem történt meg. Talán ez is oka lehet, hogy Csepeli számára nem látszik vissza út a hatalomba. Ez viszont a társadalomtudományok iránt érdeklődők számára nyereségnek tekinthető.
Azon vettem észre magam, hogy kb. a könyv egyharmadától gyakorlatilag majdnem a teljes szöveget aláhúztam, megjegyzéseket írtam hozzá, könyvjelzőztem, gyömöszöltem, időnként hangosan felvihogtam, visszalapoztam, rábólintottam.
Noha más véleménybuborékban élünk off, szerettem vele vitatkozni magamban. A hatalomról szóló elemzése piszkosul jó.
A hatalom, mint a Semmi létállapota, és ebben a politikus, mint cselekvő.
Kiből lesz politikus?
Mivé válik?
Mi is a politika? Egyedül a hatalom megragadásának és megtartásának eszköze?
Mi a komunnikációja? Eszközei?
Sir Bertrand Russell-től olvastam a hatalomról írt könyvét. Ez a kis könyv annak méltó párja.
A könyv megjelent e-book formában is off.
Olvassátok.
Az első egyharmad egy kicsit szárazabb, aztán elszabadul.
Ez a könyv egyszerűen zseniális. Az idézett művek többségét olvastam, szóval nekem talán így többet adhatott a könyv. Érdemes elolvasnia annak is, aki nem feltétlenül akar politikáról olvasni, vagy foglalkozni, mert nagyon olvasmányosan ír Csepeli.
Szociológusoknak kötelező, történelem rajongóknak választható.
A politikáról így még sosem olvastam. Egyszerű, érthető magyarázatokkal az egész politika kristálytisztán érthetővé válik mindenkinek! Iskolákban kötelező olvasmánynak kellene lennie, mert annyira zseniális!
Népszerű idézetek
A politikus magánya szükségképpen termeli a nagyzásos és üldözéses téveszméket, miközben nincs betegségtudata. A szabvány pszichiátriai diagnosztika skatulyái szerint a politikus személyisége paranoid skizofrén tünetek valóságos tárháza.
Sértődékenység, az ellentmondás és a kritika nem tűrése, a hiúság, exhibicionizmus, bizalmatlanság, féltékenység tartozik még hozzá e tünetcsoporthoz. A saját arc, a saját test nem mint tükörkép, hanem mint külső tárgy jelenik meg számára, mely munkája eszköze. Miként Nárcissus a patak vizében csak önmagát látta, a politikus is csak azt nézi a mások szemében, hogy őt hogyan látják. Innen az empátia hiánya.
134. oldal
Akiben nincs meg a hatalom akarása, az alkalmatlan a politikára. A politikus személyiségének jellemzői: az én-felnagyulása, az empátia hiánya, az időhorizont beszűkülése, agresszivitás, palástolt paranoia és alakváltoztatási képesség.
131. oldal
Pesszimizmus-optimizmus
Bármelyik dimenzióban is nézzük az emberről alkotott felfogásokat, mindegyik dimenzióban az egyik pólus leíró, megállapító, míg a másik inkább normatív. Az időben egymással társalkodó gondolkodók között az igazi vita abban van, hogy az embert elfogadják-e vagy sem olyannak, amilyennek mutatkozik. Akik az embert az irracionalizmus, a konfliktus és a verseny mintái szerint írják le, nem gondolkoznak azon, hogy lehetne-e másképpen is. Az alternatíva egy eszmény, miszerint az ember racionális, konszenzuskereső és kooperatív. A pesszimisták nem hisznek az eszményben, vagy ha hisznek is benne, nem tartják lehetségesnek, hogy nevelés révén az eszményből valóság lehet. Az optimisták viszont vagy eleve kétségbe vonják a pesszimisták emberképének valóságát, vagy ha el is ismerik, azt állítják, hogy az ember nevelés révén javítható, tökéletesíthető, aminek eredményeként az eszményből valóság lesz.
19. oldal
A politikus soha nem beszélhet magáról a tárgyról. Nem mondhatja ki, hogy célja a hatalom. Helyette beszélhet közjóról, igazságosságról, rendről, reformokról, nemzeti egységről, s bármi egyéb tárgyról, ami kellőképpen általános ahhoz, hogy a befogadók ne tudhassák, hogy a közlő mire gondol. […]
Az üzenet egyébként viszonyszinten nagyon is releváns: „Higgyetek nekem!”
187. oldal
A politikusnak nemcsak a lényegről nem szabad beszélnie. Amikor a lényegtelen tárgyakat veszi sorra beszédében, a figyelem elterelése érdekében a szükségesnél jóval több szót kell mondania. Folyondár hosszúságú mondatai, körülményeskedései, szószaporításai elandalítják a közönséget, különösen, ha jó szónok, aki tud szünetet tartani, fel tudja kelteni a tömeg érzelmeit, fenyeget és ígérget. Másik módszer, ha a politikus a szükségesnél kevesebb szót mond. Várják, hogy bejelentse a döntést, de a bejelentés rövid és szófukar. A kevés szó felszabadítja a tömegben a vágyakat és a szorongásokat. Már a jelenlévők is azt vetítenek be az elhangzottakba, amit akarnak, s ez a hatás megsokszorozódik a nem jelenlévők értesülései révén.
187. oldal
A politikai kommunikáció tartalmai tárgyszinten nem épülhetnek az igazságra, de ez nem azt jelenti, hogy a hazugságra kell épülniük. A lényegtelenség, a semmitmondás, az érthetetlenség maximái nem egyszerűen taktikai elemek, melyek alkalmazásának célja a politikai partnerek félrevezetése. A tartalmasnak látszó tartalmatlanság a politikai kommunikáció lényege. Az ismeretelméleti és morális elkötelezetlenség révén nyitva az út a meghatározatlanság felé, melynek meghatározása a hatalom dolga. Önmaga alatt vágja a fát az a politikus, aki leköti magát igazságokhoz és értékekhez, melyeket akkor is számon kérhetnek tőle, amikor már más igazságok, más értékek képezik döntései alapját.
188-189. oldal
Az „ész arisztokráciája” szemben áll a „szív demokráciájával”. Széchenyi és Kossuth példája mutatja a tárgyszinten és a viszonyszinten történő politikai kommunikáció hatékonyságának különbségét. Széchenyi a reformkor politikai közvéleményét racionális javaslatokkal bombázta. Hidat épített, folyót szabályozott, adófizetésre bíztatta a nemeseket is. Kerülte a nemzeti szuverenitás sürgetését, bármennyire is népszerű követelés volt. A független magyar állam veszélyét abban látta, hogy egyszerre teremt végzetes konfliktust a nemzetiségekkel és a birodalommal, melynek Magyarország része volt. Kossuth ezzel szemben ráérzett a nemzeti függetlenség témájában rejlő kollektív energiákra, s belevitte a nemzetet egy forradalomba, mely Széchenyi predikcióinak megfelelően el is bukott.
189-190. oldal
Szabadság – egyenlőség
Az optimisták azzal vádolják a pesszimistákat, hogy emberképükből hiányoznak az ideálok, míg a pesszimisták szerint az optimisták nem számolnak a realitással. A két emberkép ellentmondása azonban látszólagos, hiszen éppen a politikai folyamatok elemzése mutatja meg, hogy az emberben egyszerre és egyidejűleg benne van a „jó” és a „rossz”. A politikai együttélést szervező értékeken múlik, hogy melyik jut érvényre.
A politikai értékeknek két ideáltípusa van: a szabadság és az egyenlőség. E két érték megléte vagy hiánya alapján a politikai együttélés négy ideáltípusát írhatjuk le, melyek különböző mértékben nyithatnak teret az emberi természetnek.
Lehet olyan a társadalom, hogy nincs benne sem egyenlőség, sem a szabadság. Ezek a társadalmak despotikus uralom alatt élnek. Nincs bennük kezdeményezőképesség, dinamizmus, egyetlen erejük a tömegük, s egyetlen lehetőségük a tömegükben rejlő erő mechanikus bővítése, melynek eszköze az expanzió. Amikor terjeszkedésük kritikus pontját elérik, összeomlanak, s nyom nélkül eltűnnek. De amíg az inflexiós pont fel nem tűnik, addig töméntelen szenvedést képesek alattvalóikra és a befolyási övezetükben élőkre zúdítani.
A despotizmus szöges ellentétét képezik azok a társadalmak, ahol mind a szabadság, mind az egyenlőség érték. Ezek a társadalmak a rend és a rendetlenség különös kombinációjaként egyszerre hagyják kibontakozni az egyéni képességeket, miközben nem teszik lehetővé, hogy az egyik egyén alávesse magának a másikat.
Vannak olyan társadalmak, ahol az egyenlőség maga alá gyűri a szabadságot. Az egyenlőség bázisán a társadalomban erős lesz az összetartás, de az egyéni kezdeményezések visszafogása, az egyéni célok közösségi mederbe terelése kevéssé dinamikus, a külső körülmények változásához alkalmazkodni képtelen társadalmat eredményez.
A másik véglet, amikor a szabadság korlátlanul érvényesül, miközben nincs egyenlőség. Ilyen társadalomban az érvényesülni akaró egyén nem válogat a céljai megvalósítását szolgáló eszközökben, miközben nincs korlát, mely határt szabhatna az elszabadult egyéni ambícióknak
20-21. oldal
A politikai kommunikáció akkor sikeres, ha a befogadók ráéreznek, hogy kit kell szeretniük és kit kell gyűlölniük. Taktikai kérdés, hogy a kommunikáció során az elsődleges cél a szeretet vagy inkább a gyűlölet kialakítása legyen. Mindkét eljárás a saját politikai tábor megszilárdítását szolgálja. A szeretetre építés előnye a tömegben rejlő konstruktív energiák felszabadítása. A gyűlölet jobban mozgósít, de nincs benne konstruktív inspiráció.
190. oldal
Az igazsághoz talán Marx jár a legközelebb, amikor azt vélelmezi, hogy az emberek ugyan szabadok a mindenkori cselekvésben, de lehetőségeik adott, megváltoztathatatlan körülményekből fakadnak.
A „második természet” hajdan volt emberi akaratokból származik, elmúlt opciók terében zajlott interakciók eredménye, s ily módon az „első természettel” ellentétben pszichológiailag aktív környezet, mely szüntelen párbeszédre késztet a halottakkal, akiknek foglyai az élők.
76. oldal, 6. A politikai mező.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Edward T. Hall: Rejtett dimenziók 87% ·
Összehasonlítás - Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig ·
Összehasonlítás - Anthony R. Pratkanis – Elliot Aronson: A rábeszélőgép 85% ·
Összehasonlítás - Hankiss Ágnes: A bizalom anatómiája ·
Összehasonlítás - Erős Ferenc: Analitikus szociálpszichológia ·
Összehasonlítás - Forgács József: Érzelem és gondolkodás ·
Összehasonlítás - Pataki Ferenc: Érzelem és identitás ·
Összehasonlítás - Hermann Imre: Az antiszemitizmus lélektana ·
Összehasonlítás - Zsolt Péter: Hírnév! Jólét! VV! ·
Összehasonlítás - Hankiss Elemér: Az ezerarcú én 93% ·
Összehasonlítás