A ​hatalom anatómiája 7 csillagozás

Csepeli György: A hatalom anatómiája

Ez ​a könyv nem ortodox módon közelít a politika világához, s nem illeszkedik be egyik szaktudomány kánonjába se. A szerző személyes tapasztalatok birtokában ír a politikáról azoknak, akik többet és mélyebben akarnak tudni a politikai hatalom jelenségeiről. Úgy véli, nekik hasznos lehet ez az írás, mely az emberi lét határhelyzetéről tudósít, ahol a rend és a káosz találkozik – ez pedig a legfelső politikai hatalom.
A könyv célja a politikai hatalom filozófiai antropológiai alapjainak a feltárása. A szerző áttekinti a hatalom megszerzésének és megtartásának a praktikáit, részletesen kitér a hatalom és az ember viszonyára, a politikai mező és a poli tikai cselekvés lehetőségeire, taglalja a politikus személyiségét, szerepét és szerepkészletét, továbbá a politikai kommunikációt, amely felhasználja a mani puláció és propaganda egész eszköztárát, beleértve a botrányt, a hajszát, a kampányt és a kormányzati kommunikációt is. Mind eközben soha nem téveszti szem elől, hogy a modern… (tovább)

>!
Kossuth, Budapest, 2013
164 oldal · ISBN: 9789630976084
>!
Kossuth, Budapest, 2013
208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630975230

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

dacecc>!
Csepeli György: A hatalom anatómiája

Nagyon világos és alapos könyv. Csepeli ebből oktat, szóval van benne egy tankönyves íz, de ez ne rettentsen el senkit, nem didaktikus, inkább közérthetőbben tiszta a fogalmazásmód. Ez amúgy Csepeli nagy erőssége, nagyon világosan írt minden tanulmányában, amivel eddig dolgom volt. Akit érdekel a politikai antropológia, vagy csak a hatalom maga, hogy hogyan épül fel, mik a hatalomszervezés alapjai, a kutatásának a története, nem fog csalódni a könyvben.

vargarockzsolt>!
Csepeli György: A hatalom anatómiája

A hatalom misztifikálása és a politika varázstalanítása.
Csepeli György, a nagy tudású szociálpszichológus és szociológus professzor, Magyarország egyik legjelentősebb társadalomtudósa, és Csepeli György, a bukott politikus egyszerre írta ezt a viszonylag rövid, de annál tartalmasabb könyvet, amely kulturális antropológus szakos egyetemi hallgatók számára készült (filozófiai) politikai antropológiai előadásainak elméleti továbbgondolása.
A misztifikáció a politika hatalmi filozófiájának feltárása Anaximandrosztól Carl Schmittig, Platóntól Heideggerig, illetve egészen napjainkig, pl. Chomsky nyelvelméletéig – bravúros összefoglalás, rengeteg alapigazsággal és vitatható gondolattal.
A varázstalanítás a politika (a kormányzás) praxisának leírása, kissé talán túl vázlatosan.
Végig átláthatóan, könnyen olvashatóan, téziseit rengeteg szellemes és mély idézettel és példával igazolva.
Mindazok számára alapmű, akik a politika és a politizáló ember iránt érdeklődnek.

Csepeli számomra legvitathatóbb tézise szerint a politika egyetlen valóságos célja a hatalom megragadása és megtartása. A hatalmon kívül politikai értelemben csak az alávetettség van – csupán a művésznek van még hozzáférése a semmihez, amiből a valami teremthető. Csepeli nem tagadja az ember szabadságát, de a közösségi cselekvés tekintetében nem ismer más lehetőséget, mint a hatalmi politizálást. Nem véletlen, hogy olyan tekintélyelvű tudósok szerepelnek a legfontosabb hivatkozásai között, mint a náci szimpatizáns Carl Schmitt és Heidegger. Bibó István vagy Vacláv Havel nevével és szellemével nem találkozhatunk ebben a könyvben.
Csepeli György korábbi kormányzatok alatt politikai államtitkár volt és „közpolitikai igazgató”. E funkcióiban szakpolitikusként érhetett el sikereket, de összességében az általa képviselt politika csúfosan megbukott, és ő is kikerült a hatalomból. Annak a nyolc évnek, amíg befolyással volt kormánypolitikára, jelentős eredményei is voltak (a nyolcból hat éven keresztül csökkentek a társadalmi különbségek Magyarországon), ugyanakkor a bukáshoz vezető súlyos hibák-bűnök nyilvános számbavétele és a konzekvenciák levonása még nem történt meg. Talán ez is oka lehet, hogy Csepeli számára nem látszik vissza út a hatalomba. Ez viszont a társadalomtudományok iránt érdeklődők számára nyereségnek tekinthető.

6 hozzászólás
snowwolf P>!
Csepeli György: A hatalom anatómiája

Azon vettem észre magam, hogy kb. a könyv egyharmadától gyakorlatilag majdnem a teljes szöveget aláhúztam, megjegyzéseket írtam hozzá, könyvjelzőztem, gyömöszöltem, időnként hangosan felvihogtam, visszalapoztam, rábólintottam.
Noha más véleménybuborékban élünk off, szerettem vele vitatkozni magamban. A hatalomról szóló elemzése piszkosul jó.

A hatalom, mint a Semmi létállapota, és ebben a politikus, mint cselekvő.
Kiből lesz politikus?
Mivé válik?
Mi is a politika? Egyedül a hatalom megragadásának és megtartásának eszköze?
Mi a komunnikációja? Eszközei?

Sir Bertrand Russell-től olvastam a hatalomról írt könyvét. Ez a kis könyv annak méltó párja.

A könyv megjelent e-book formában is off.
Olvassátok.
Az első egyharmad egy kicsit szárazabb, aztán elszabadul.

M_Titi>!
Csepeli György: A hatalom anatómiája

Ez a könyv egyszerűen zseniális. Az idézett művek többségét olvastam, szóval nekem talán így többet adhatott a könyv. Érdemes elolvasnia annak is, aki nem feltétlenül akar politikáról olvasni, vagy foglalkozni, mert nagyon olvasmányosan ír Csepeli.
Szociológusoknak kötelező, történelem rajongóknak választható.

szikszai_2 P>!
Csepeli György: A hatalom anatómiája

A politikáról így még sosem olvastam. Egyszerű, érthető magyarázatokkal az egész politika kristálytisztán érthetővé válik mindenkinek! Iskolákban kötelező olvasmánynak kellene lennie, mert annyira zseniális!


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

A politikus magánya szükségképpen termeli a nagyzásos és üldözéses téveszméket, miközben nincs betegségtudata. A szabvány pszichiátriai diagnosztika skatulyái szerint a politikus személyisége paranoid skizofrén tünetek valóságos tárháza.
Sértődékenység, az ellentmondás és a kritika nem tűrése, a hiúság, exhibicionizmus, bizalmatlanság, féltékenység tartozik még hozzá e tünetcsoporthoz. A saját arc, a saját test nem mint tükörkép, hanem mint külső tárgy jelenik meg számára, mely munkája eszköze. Miként Nárcissus a patak vizében csak önmagát látta, a politikus is csak azt nézi a mások szemében, hogy őt hogyan látják. Innen az empátia hiánya.

134. oldal

4 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Akiben nincs meg a hatalom akarása, az alkalmatlan a politikára. A politikus személyiségének jellemzői: az én-felnagyulása, az empátia hiánya, az időhorizont beszűkülése, agresszivitás, palástolt paranoia és alakváltoztatási képesség.

131. oldal

16 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Pesszimizmus-optimizmus

Bármelyik dimenzióban is nézzük az emberről alkotott felfogásokat, mindegyik dimenzióban az egyik pólus leíró, megállapító, míg a másik inkább normatív. Az időben egymással társalkodó gondolkodók között az igazi vita abban van, hogy az embert elfogadják-e vagy sem olyannak, amilyennek mutatkozik. Akik az embert az irracionalizmus, a konfliktus és a verseny mintái szerint írják le, nem gondolkoznak azon, hogy lehetne-e másképpen is. Az alternatíva egy eszmény, miszerint az ember racionális, konszenzuskereső és kooperatív. A pesszimisták nem hisznek az eszményben, vagy ha hisznek is benne, nem tartják lehetségesnek, hogy nevelés révén az eszményből valóság lehet. Az optimisták viszont vagy eleve kétségbe vonják a pesszimisták emberképének valóságát, vagy ha el is ismerik, azt állítják, hogy az ember nevelés révén javítható, tökéletesíthető, aminek eredményeként az eszményből valóság lesz.

19. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

A politikus soha nem beszélhet magáról a tárgyról. Nem mondhatja ki, hogy célja a hatalom. Helyette beszélhet közjóról, igazságosságról, rendről, reformokról, nemzeti egységről, s bármi egyéb tárgyról, ami kellőképpen általános ahhoz, hogy a befogadók ne tudhassák, hogy a közlő mire gondol. […]
Az üzenet egyébként viszonyszinten nagyon is releváns: „Higgyetek nekem!”

187. oldal

vargarockzsolt>!

A politikusnak nemcsak a lényegről nem szabad beszélnie. Amikor a lényegtelen tárgyakat veszi sorra beszédében, a figyelem elterelése érdekében a szükségesnél jóval több szót kell mondania. Folyondár hosszúságú mondatai, körülményeskedései, szószaporításai elandalítják a közönséget, különösen, ha jó szónok, aki tud szünetet tartani, fel tudja kelteni a tömeg érzelmeit, fenyeget és ígérget. Másik módszer, ha a politikus a szükségesnél kevesebb szót mond. Várják, hogy bejelentse a döntést, de a bejelentés rövid és szófukar. A kevés szó felszabadítja a tömegben a vágyakat és a szorongásokat. Már a jelenlévők is azt vetítenek be az elhangzottakba, amit akarnak, s ez a hatás megsokszorozódik a nem jelenlévők értesülései révén.

187. oldal

vargarockzsolt>!

A politikai kommunikáció tartalmai tárgyszinten nem épülhetnek az igazságra, de ez nem azt jelenti, hogy a hazugságra kell épülniük. A lényegtelenség, a semmitmondás, az érthetetlenség maximái nem egyszerűen taktikai elemek, melyek alkalmazásának célja a politikai partnerek félrevezetése. A tartalmasnak látszó tartalmatlanság a politikai kommunikáció lényege. Az ismeretelméleti és morális elkötelezetlenség révén nyitva az út a meghatározatlanság felé, melynek meghatározása a hatalom dolga. Önmaga alatt vágja a fát az a politikus, aki leköti magát igazságokhoz és értékekhez, melyeket akkor is számon kérhetnek tőle, amikor már más igazságok, más értékek képezik döntései alapját.

188-189. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Az „ész arisztokráciája” szemben áll a „szív demokráciájával”. Széchenyi és Kossuth példája mutatja a tárgyszinten és a viszonyszinten történő politikai kommunikáció hatékonyságának különbségét. Széchenyi a reformkor politikai közvéleményét racionális javaslatokkal bombázta. Hidat épített, folyót szabályozott, adófizetésre bíztatta a nemeseket is. Kerülte a nemzeti szuverenitás sürgetését, bármennyire is népszerű követelés volt. A független magyar állam veszélyét abban látta, hogy egyszerre teremt végzetes konfliktust a nemzetiségekkel és a birodalommal, melynek Magyarország része volt. Kossuth ezzel szemben ráérzett a nemzeti függetlenség témájában rejlő kollektív energiákra, s belevitte a nemzetet egy forradalomba, mely Széchenyi predikcióinak megfelelően el is bukott.

189-190. oldal

vargarockzsolt>!

Szabadság – egyenlőség

Az optimisták azzal vádolják a pesszimistákat, hogy emberképükből hiányoznak az ideálok, míg a pesszimisták szerint az optimisták nem számolnak a realitással. A két emberkép ellentmondása azonban látszólagos, hiszen éppen a politikai folyamatok elemzése mutatja meg, hogy az emberben egyszerre és egyidejűleg benne van a „jó” és a „rossz”. A politikai együttélést szervező értékeken múlik, hogy melyik jut érvényre.

A politikai értékeknek két ideáltípusa van: a szabadság és az egyenlőség. E két érték megléte vagy hiánya alapján a politikai együttélés négy ideáltípusát írhatjuk le, melyek különböző mértékben nyithatnak teret az emberi természetnek.

Lehet olyan a társadalom, hogy nincs benne sem egyenlőség, sem a szabadság. Ezek a társadalmak despotikus uralom alatt élnek. Nincs bennük kezdeményezőképesség, dinamizmus, egyetlen erejük a tömegük, s egyetlen lehetőségük a tömegükben rejlő erő mechanikus bővítése, melynek eszköze az expanzió. Amikor terjeszkedésük kritikus pontját elérik, összeomlanak, s nyom nélkül eltűnnek. De amíg az inflexiós pont fel nem tűnik, addig töméntelen szenvedést képesek alattvalóikra és a befolyási övezetükben élőkre zúdítani.

A despotizmus szöges ellentétét képezik azok a társadalmak, ahol mind a szabadság, mind az egyenlőség érték. Ezek a társadalmak a rend és a rendetlenség különös kombinációjaként egyszerre hagyják kibontakozni az egyéni képességeket, miközben nem teszik lehetővé, hogy az egyik egyén alávesse magának a másikat.

Vannak olyan társadalmak, ahol az egyenlőség maga alá gyűri a szabadságot. Az egyenlőség bázisán a társadalomban erős lesz az összetartás, de az egyéni kezdeményezések visszafogása, az egyéni célok közösségi mederbe terelése kevéssé dinamikus, a külső körülmények változásához alkalmazkodni képtelen társadalmat eredményez.

A másik véglet, amikor a szabadság korlátlanul érvényesül, miközben nincs egyenlőség. Ilyen társadalomban az érvényesülni akaró egyén nem válogat a céljai megvalósítását szolgáló eszközökben, miközben nincs korlát, mely határt szabhatna az elszabadult egyéni ambícióknak

20-21. oldal

2 hozzászólás
vargarockzsolt>!

A politikai kommunikáció akkor sikeres, ha a befogadók ráéreznek, hogy kit kell szeretniük és kit kell gyűlölniük. Taktikai kérdés, hogy a kommunikáció során az elsődleges cél a szeretet vagy inkább a gyűlölet kialakítása legyen. Mindkét eljárás a saját politikai tábor megszilárdítását szolgálja. A szeretetre építés előnye a tömegben rejlő konstruktív energiák felszabadítása. A gyűlölet jobban mozgósít, de nincs benne konstruktív inspiráció.

190. oldal

vargarockzsolt>!

Az igazsághoz talán Marx jár a legközelebb, amikor azt vélelmezi, hogy az emberek ugyan szabadok a mindenkori cselekvésben, de lehetőségeik adott, megváltoztathatatlan körülményekből fakadnak.

A „második természet” hajdan volt emberi akaratokból származik, elmúlt opciók terében zajlott interakciók eredménye, s ily módon az „első természettel” ellentétben pszichológiailag aktív környezet, mely szüntelen párbeszédre késztet a halottakkal, akiknek foglyai az élők.

76. oldal, 6. A politikai mező.

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Edward T. Hall: Rejtett dimenziók
Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig
Anthony R. Pratkanis – Elliot Aronson: A rábeszélőgép
Hankiss Ágnes: A bizalom anatómiája
Erős Ferenc: Analitikus szociálpszichológia
Forgács József: Érzelem és gondolkodás
Pataki Ferenc: Érzelem és identitás
Hermann Imre: Az antiszemitizmus lélektana
Zsolt Péter: Hírnév! Jólét! VV!
Hankiss Elemér: Az ezerarcú én