Mesék, ​amelyek rosszul végződnek 91% 181 csillagozás

– Van abban valami provokatív, ha a mesék rosszul végződnek. Mesék maradnak így egyáltalán?
– Úgy gondolom, nem, mert amint rossz végük lesz, kilépnek a kereteik közül, átalakulnak, emberivé válnak, és onnantól nem mese, hanem sors a nevük.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy valahol mindenki egy bukott mesehős?
– Azt akarom mondani?
– Szerintem igen.

Kizárólag erős idegzetű olvasóknak ajánlott ez a kötet! A rémálmok garantáltak!

Nem mesék ezek. Ne olvasd este, lámpafénynél, alvás előtt. Itt nincs boldog vég.
Ezek olyan mesék, amelyek rosszul végződnek. Lelked egy-egy sötét darabja, elméd démonai bukkannak fel bennük.
Rövid történetek ezek, és a végén egy pillanatra felszínre kerül mindaz, amit mindenki elhallgatott, amiről senki nem beszélt.
Ne olvasd lefekvés előtt! Mert nem ringat álomba – hanem egész éjjel ébren tart.
Elgondolkozol, és csak jár majd az agyad.
Mert ebben a világban kell élned.
És félni fogsz behunyni a szemed.

Mikor nagyon magam alatt vagyok, előveszem ezt a könyvet. Kinyitom találomra és elkezdem olvasni.. még mélyebbre kerülök :-D
Depressziós emberkék számára, mint tiltott olvasmányt kellene jelölni!!
Boldogság kórságban szenvedőknek meg nem kezébe való!
Akkor mégis kinek ajánlanám, ha tehetném?
– Mindenkinek, aki elég bátor szembenézni a lelke sötétebbik felével!
– Aki nem lusta gondolkodni!
– Aki szeretné tudni, hogy mi is az a Csáth-effektus :-)

Mindig is vonzott Csáth Géza munkássága. Ezt a kötetet szülinapom előtt találtam egy pesti antikváriumban, nem volt drága, így hazajött velem. Tömény, vaskos kötet, ismerkedéshez talán nagy falat, de belevágtam. Nem is kellett csalódnom.
Csáth meséi tényleg rosszul végződnek, vagy inkább csak a magyar valóságot tükrözik. Sajnos a mai napig eléggé komor nép vagyunk, sok minden ért minket, a történelmünket látva nem is csoda, hogy ennyire bizalmatlanok, némiképp önzők vagyunk és sötéten látjuk a jövőt. Persze ez egy durva általánosítás, de nem véletlen az a mondás sem, hogy sírva vigad a magyar.
Az emberek lelkéhez jól nyúl Csáth, de főképp a nőknél éreztem ezt. A legjobban a női főszereplőkkel írt történetei tetszettek, a szokványos diáklét már kevésbé hatott meg. Tipikus nyugatos téma, mondhatni, van mikor nagyon rákapok az ízére, van mikor viszont már sok. Csáth is hullámzó volt nálam, hol kicsit félretettem, hol pedig (főleg a végén) annyira megszerettem, annyira jólesett, még ha néha fájt is, hogy nem bírtam nem őt olvasni. Más könyvre rá sem néztem aztán mellette.
Érezhető, hogy Csáth pszichiáterként dolgozott, mert az emberi lélek rezdüléseit, rejtett bugyraiban tanyázó sötétséget, kilátástalanságot, igazságtalanságot mind-mind ismerte és érthetően, talán élvezhetően is (már akinek) tárta az olvasóközönség elé. Szomorú, hogy ő is érintettként került erre a pályára, elég csak arra gondolni, hogy végződött az ő rövid élete is. Sajnálatos, mert egy jó regény is kikerülhetett volna a tolla alól (ha jól tudom, csak elbeszéléseket írt).
Őrizni fogom ezt a kötetet és mikor kicsit fáj a lét, akkor újra előveszem, hadd érezzem, hogy hasonszőrűek között vagyok.

Lassan haladtam vele, mert mindig közbejött valami, de ez nem azt jelenti, hogy nem élveztem. Csáth Gézával ez volt az első találkozásom, mert sajnos mi irodalomórán sosem jutottunk el a modern korig, úgyhogy felnőtt fejjel kell pótolnom ezt a súlyos hiányosságomat…
A novellák többségében egyszerű, hétköznapi emberek egyszerű és hétköznapi tragédiái tárulnak a szemünk elé, és ettől lesznek igazán szívhez szólóak.
A kedvencem egyértelműen a „Mese az emberek rosszaságáról” lett; ez a kis történet igazi esszenciáját adja a novella élménynek – rövid, tömör és akkorát csattan a végén, hogy csak na.
Egészen biztosan fogok még Csáth Gézát olvasni!

Ezek a mesék tényleg rosszul végződnek. Vagy legalábbis nem happy enddel, ez azonban semmit nem von le az értékükből. Bár elég komor, szomorkás a világa, de a történetek lebilincselőek és magával ragadóak. Egyik-másik azért engem sokkolt, és nem voltam benne biztos, hogy folytatom a gyűjtemény olvasását, de aztán ezen túllendültem. Mondhatnám, hogy minden jó, ha a vége jó, de nem. :)

Viszonylag hamar elolvastam. Nagyon tetszettek, és azt vettem észre, hogy gyorsan olvasom. Nem volt szenvedős. Vártam, hogy legyen időm olvasni. Az elején kicsit tartottam tőle, de valamiért most mégis azt érzem még kell olvasnom tőle.

Ha csak annyit mondok, hogy: jó, vagy azt, hogy: nagyon jó. Még a közelében sem vagyok.

(A feleség) „A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen (…) érzelem.” Nem a cigaretták szipkáinál, de még a kleodemeródnál sem (vajon mi a bánat az?), hanem ebben a pár sorban éreztem igazán, hogy másik kort olvasok. Egyébként meg tiszta nosztalgia ez a gyűjtemény: érdekes, hogy „mágikus realizmus” már akkoriban is létezett, csak ópium kellett hozzá. Rossz évszámba születtem, hogy igazán értékelni tudjam, de van egy-két igazán kortalan írás is – miattuk megéri szemezgetni.

(Hájlájt: Anyagyilkosság, A kis Emma, A varázsló halála, Gimnazista fantáziák, Johanna.)