Azok ​a régi csibészek 86% 18 csillagozás

Kamaszkorom óta, ami azért már elég régen volt, kerestem, kutattam a magyar beat, pop, rock történetének hanghordozóit, írott nyomait. Kezdetben csak csurrant-cseppent a dolog, de azért voltak nyalánkságok! Ugyan ki emlékszik még arra, hogy beszerezhetetlen volt valami lemez? Hogy rábukkanni az LGT első két lemezére, az Omega alumínium lemezborítójára, a Kex kislemezére mit jelenthetett, ma, a torrent és a streamelés orszakában már teljesen érthetetlen.

Ahogy az is, hogy egykor megjelent rocktörténeti könyvek mennyire kuriózumnak számítottak! Kincs volt, amikor egy antikváriumban váratlanul rábukkantam Miklós Tibor számomra addig ismeretlen interjúkötetére. Felfaltam. Hihetetletn likakat foltozott be, és veszett kíváncsiságot keltett addig nem ismert zenék felé.

Amikor ebbe, az értékelésem alanyát képező kötetbe belelapoztam, azonnal a fenti, Miklós Tibor kötet jutott eszembe. Okos, értelmes interjúk olvashatók, és bizony néha-néha jókat röhögtem. Aztán amikor belegondoltam, hogy egy csomó mindennek közönségként részese voltam (Fekete Bárányok koncert, Rolls az Ifiparkban, LGT-Mini a Tabánban, stb., stb.), s már az is mikor volt, egek, nos, akkor volt, hogy letettem a könyvet, és méláztam egy kicsit. A könyv csupa öreg emberrel készí interjút. Olyan öreg emberekkel, akik hatalmas dolgokat tettek le a magyar rock asztalára, akik, mi is szokott lenni a szakszó, igen, megkerülhetetlenek, ha a magyar rockzenéről van szó. S akik roppant jó zenéket csináltak, akiknek a zenéit nagyjából likasra hallgattam.

Kicsit büszke is vagyok magamra, mert találtam egy-két olyan véleményt, ami megegyezett az enyémmel, holott nem értek a zenéhez, csak hallgatom. Ilyen érdekesség volt, amikor Kóbor Mecky lefikázta a XI. lemezüket, amit soha nem szerettem, mert egyáltalán nem Omegás a rengeteg szinti, a szólógitár, basszusgitár és a dobok hiánya és valahogy xarul van keverve az egész. Mecky azzal fikázta a saját lemezüket, hogy túl sok az elektronika, nincs basszus, nincs dob és vacakul lett keverve. Ja és nem érezte magáénak, Omegásnak „Az arc” című lemezt sem (én sem). S ahogy én úgy éreztem, a „Babylon” egy összecsapott lemez, úgy Mecky azt mondta, nem voltak ötletek, nem voltak kidolgozva a számok.
Aztán: Szörényi Levente az állítja, hogy ha a „Jelenkor” című Fonográf lemez lett volna az első lemezük, akkor taán egészen más úton indulnak el, és máshová jutnak. A „Jelenkor”-t nem tudom megunni, máig hallgatom az egészet, és mindig is az volt a véleményem, kár, hogy nem csak ilyen lemezeket csináltak, és kár, hogy pont ennél hagyták abba!
Szóval így valahogy.

Tény, hogy nagyon szűk a keresztmetszett, nagyon-nagyon sokan kimaradtak, akik megérdemelnék, hogy interjú-alanyok legyenek. Ahogyan az is tény, hogy mind a riporterek, mind az interjúalanyok nagyon őszintének tűnnek. Néha megdöbbentően annak. Emberek beszélgetnek emberekkel. S ettől él a kötet.

Részemről nagyon köszönöm!

Alap. Röviden tényleg ezzel a szóval tudnám jellemezni ezt a kötetet, persze ez túlnyomórészt azoknak szól, akik hozzám hasonlóan érdeklődnek a Kádár-rendszer könnyűzenei világának kulisszái iránt és szeretnének többet megtudni a színpad mögött zajló dolgokról. (És esetlegesen nem ijednek meg egy kis szakmázástól sem. Aki mást, egészen mást vár, az nézze a TV2-t, vagy lapozza fel valamelyik bulvármagazint.)

Csatári Bence és Poós Zoltán neve garanciát jelenthet a minőségre, ez kétségtelen – előbbit akár Dr. Rocknak is nevezhetném, hiszen szinte fél életét levéltári dokumentumok és jelentések között tölti (egyébként vicc, hogy ezek egy része még mindig nem hozzáférhető…) és elismert szakértője a tárgyalt korszak zenéjének, valamint annak hátterének; utóbbi pedig bebizonyítja, hogy az irodalom felől érkező tag is lehet rock and roll arc, nem feltétlenül cinkes, ha akad egy Füst Milán-díj a zsebében, elvégre a Metallica is felléphetne a kiskundorozsmai majálison, csak éppen semmi értelme nem lenne… Mindketten profi szakértők, akik remekül kérdeznek, bár a beszélgetések elején elhelyezett biográfiákat és úgymond „fontos” dalokat, albumokat illetően baromira szubjektívek voltak, ennyi erővel én is odaírhattam volna a kedvenceimet, semmiképp nem lenne mérvadó. (Az például eléggé kiakasztott, hogy szerintük az 5-ös Edda-lemez után tizenkét évig nem készítettek igazán fontosat Patakyék, pedig hát éppen hogy a 20-as az, ami már halványabb volt az addigiaknál, de ebbe tényleg nem mennék bele. ’94-ig az összes anyaguk összehasonlíthatatlanul remek, és kész.)

A beszélgetések még nekem is okoztak meglepetéseket, igaz a már ismert történet és információ sem volt kevés, és hát ha nem olvasom el, hogy éppen kivel társalogtak, még akkor is simán levágom, hiszen a megszólaltatott művészek stílusa már az első mondatokból lejön, ezek szerint nemcsak zenei munkásságukkal épültek be a mindennapokba. Ami a szerzők hozzáállását illeti, az Omega felé talán vádolhatóak lennének némi részrehajlással, ez a látványos körbenyalogatás egyáltalán nem hiányzott, ellentétben Presser Gáborral, számomra óriási rejtély, vajon miért maradt ki. (Tippem: talán nem akartak tengelyt akasztani Kóborral és Frenreisszel, de ez már tényleg konteó.)

Apró hiányosságai ellenére azonban tényleg hiánypótló ez a kötet, akit csak egy kicsit is érdekel a téma, mélyedjen el benne pár órára, garantáltan nem fogja megbánni!

Különös kötettel van dolgunk, amelynek lapjain interjúkat olvashatunk a Kádár-korszak könnyűzenéjének oszlopos tagjaival. Mondhatni folytatása az Ész a fontos, nem a haj című kötetnek, mégis más. A szerzők itt monográfia helyett megszólaltatják a korszak néhány képviselőjét, mégis egy olyan képet kapunk erről az időszakról, mintha egy monográfia született volna. A 11 interjúban leginkább a Budai Ifjúsági Park és az ott fellépő zenekarok vannak középpontban, de sokkal többet tudunk meg róluk. Mindegyik interjúalany más és más stílusú képviselője a korszak zenéjének, a többségüket a mai fiatalok is ismerik a rádióból. A velük készült interjúkból képet kaphatunk a korabeli bulijaikról, külföldi sikereikről és persze szerepet kap a hatalomhoz való viszonyuk is. Megtudhatjuk többek között, hogy a Korál Homok a szélben című dala miért nem nyerte meg a Táncdalfesztivált, a Beatrice koncertjein volt-e csirkedarálás, illetve a P. Mobil koncertjein hogyan terjesztette az általános műveltséget Schuszter Lóránt két dal között. De képet kaphatunk Bródy János finom rendszerkritikájáról és arról, miért számított nagy dolognak, hogy a miskolci EDDA országszerte ismert lett. Az interjúk előtt lexikonszerűen bemutatják az adott interjúalanyt, majd a szöveget képek egészítik ki, ami még közelebb hozza hozzánk az adott személyt. A könyv végén pedig kislexikon segíti az interjúk során szóba kerülő személyeket és együttesek iránti tájékozódást. A könyv ajánlható bárkinek, akit érdekel a Kádár-korszak könnyűzenéje.

Múltidéző beszélgetések a magyar rock legendás alakjaival arról az időről, amikor még nem a DJ-k írták a zenét. Jó kérdések, frappáns válaszok, és a végén egy „Ki kicsoda?”, hogy az ifjabb korosztályok is képben legyenek. Ismeretterjesztés felső fokon.

Nagy lelkesedéssel kezdtem bele a könyvbe, mert szeretem ezeket a „régi csibészeket”, sajnos elég öreg vagyok hozzá, hogy ismerjem a zenéjüket. Alapvetően minden beszélgetés hasonló témákat rág körül: főként az akkori államhatalom és a zenészek kötélhúzása kerül előtérbe, a szerzők mindenkit erről faggatnak: milyen volt a kapcsolat Erdős Péterrel, az ORI-val, a sanzonbizottsággal, stb. Főleg a tiltott kategóriába tartozó egykori zenekarok tagjai kendőzetlen őszinteséggel válaszolgattak a kényes kérdésekre, bepillantást engedve, hogy is zajlottak ezek a harcok az akkori popszakmában. Mivel egy bizonyos tekintetben egy kaptafára mennek az interjúk, a vége felé sok újat már nem tudunk meg, maximum az adott zenekar privát életéből (ami egyébként ugyanúgy érdekes). Ami a hiányérzetemet okozza: felmerül néhány olyan, közérdeklődésre igencsak számot tartó téma, mint pl. Szörényi Levente és Koncz Zsuzsa közel sem ideális kapcsolata, amiről az átlagember úgy gondolná, hogy legalábbis gördülékeny szakmai, de még inkább baráti kapcsolat lehetett, és itt kiderül, hogy messze nem… Viszont a riport nem megy bele a kérdésbe mélyebben, pedig sok aspektusa megismerhető volna a dolognak. Most hirtelen több példa nem jut eszembe, de van még jó pár ilyen. Ezért az egy csillag levonás, valamint a már említett, egy sémára felépülő riportok miatt. Amúgy kordokumentum, nagyon jó összeállítás! Ajánlom!

Nagy élvezettel olvastam ezt az interjúkötetet. Sok érdekességet megtudtam a ’60-as, ’70-es és ’80-as évek rockzenéjéről, és miközben olvastam a megemlített dalok nagy részét meg is hallgattam. Izgalmas volt, bár a többségét ismertem. Miért nem hallgattam én eddig Minit? Ezután fogok…