Parasztregény 46 csillagozás

Csalog Zsolt: Parasztregény Csalog Zsolt: Parasztregény Csalog Zsolt: Parasztregény Csalog Zsolt: Parasztregény

Szociológia? ​Néprajzi monográfia? Ez is, az is: egy Tisza menti falu életének, kultúrájának rajzát adja. „Dokumentumregény”? Igen, ez a mind gyakrabban emlegetett műfaj is eszünkbe ötlik, ha a műről szólunk. Az írói módszer itt nem a fikció, a mese könnyebben járható útját követi. Ehelyett a hűség, a magnó hitelű megörökítés a cél. És mégis elsősorban szépirodalmat, regényt olvasunk. Egy élet útját, a falu szinte tudományos pontossággal megragadott világának háttere előtt. Tiszántúli középparasztsors, egy réteget is jellemző bőséges egyedi vonással – a sorsmotívumok így már általános érvényűek. Az egyéni, családi események mögött pedig a tulajdonképpeni téma, a vezérmotívum: a hagyományos falu elmúlása, a falu nagy, huszadik századi átalakulása.
Az eseményeket egy idősebb parasztasszony mondja el. Ő a modell, végig az ő szeme lát, az ő nyelve beszél, övé az életsors, és nemcsak a gazdag nyelv, hanem a prózastílus alapját adó pompás folklórepika is. És Csalog Zsolt alakította… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1978

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Korjellemző magyar próza/irodalom 1945-1990

>!
Alexandra / Magyar Rádió, Pécs, 2006
ISBN: 9633698502 · Felolvasta: Törőcsik Mari
>!
Babits, Szekszárd, 1999
376 oldal · ISBN: 9639015881
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1985
634 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631531244

1 további kiadás


Enciklopédia 4

Helyszínek népszerűség szerint

Törökszentmiklós · Brüsszel


Kedvencelte 5

Most olvassa 4

Várólistára tette 43

Kívánságlistára tette 22

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Ez a könyv mindannyiunké. Mert Magyarország népének zöme századokkal előbb földműves volt; s csak kevesen pogárok – iparosok, kereskedők; hogy a kisszámú értelmiségről, földbirtokosról ne is beszéljünk. Ha visszanézünk a múltba, legtöbbünk ősei közt két, három, vagy még több nemzedékkel ezelőtt ott vannak a falubeli népek: a parasztok.

A történet róluk szól; s egyben Magyarország fél évszázadáról, a húszas évektől a hetvenesekig, némi visszapillantással az első világháborúra. Az elbeszélő egy tiszavidéki református parasztasszony; jóeszű, alapos megfigyelő, s egyben nyelves, talpraesett, öntudatos. Kis magyar néprajz, szociográfia, és egy család, s benne az elbeszélő életregénye, ahogy azt Csalog Zsolt magnószalagra begyűjtötte, majd megszerkesztette.

Eszti néni elbeszélése – mint cseppben a tenger – tükrözi a magyar földművesek hétköznapjait, gondját-baját. Bár egy konkrét tájegység (Alföld, Tiszavidék), konkrét világnézet (református) és konkrét társadalmi réteg (önálló, kisbirtokos) képviselőjeként szólal meg, de elég elfogulatlan és széles látókörű, hogy másokról (földesurak, cselédek, katolikusok, zsidók, papok, jegyzők, tanítók) is eleven portrét fessen, és a falu szokásait, előítéleteit, ellentéteit, apró gonoszságait, babonáit, de összetartását, a rokoni kapcsolatok és a közösség erejét is megmutassa.

Móricz A boldog emberéhez hasonlítják az utószóban, és – irodalmi rangját, elevenségét tekintve – egyenrangú is azzal. Tartalmilag pedig még több is annál, mert, míg Móricz regénye valóban egy ember sorsára fókuszál, Muharosné elbeszéléséből egy egész falu élete bontakozik ki, ráadásul fél évszázad hosszában.

Engem nem zavart a magnószalagokról fonetikusan átírt (meglehet, a jobb érthetőség miatt mégis részben az irodalmi nyelvhez igazított) tájszólás; az élőbeszéd közvetlenségét nyújtotta. A fejezetbeosztás pedig – miközben időrendben is előrehalad – témakörök köré csoportosítja az anyagot. Ez a magyar parasztság regénye: jobbat, átfogóbbat nem ismerek.

Megjelenésekor, 1978-ban, alighanem az éppen hogy csak megtűrt kategóriába tartozott, s ez sajnos későbbi sorsára is rányomta a bélyegét. Míg a Puszták népe és A boldog ember a magyar irodalmi kánon része, Csalog Zsolt (és Eszti néni) műve még ma is alig-alig ismert, pedig nem alábbvaló azoknál. A Babits Kiadó példányában az utószó utolsó mondatában ez áll: A jelen kötet része kíván lenni annak a folyamatnak, mely felszámolni készül e kötetek mesterséges elhallgatását…

Azt hiszem, ez az elhallgatás még koránt sincs felszámolva. Ez a könyv, mind irodalmi színvonalát, mint tartalmi fontosságát tekintve jóval nagyobb figyelmet érdemelne!

3 hozzászólás
Pumukli82 >!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Vártam az értékelés megírásával mert a könyv elolvasása után találkoztam a hangoskönyv változatával Töröcsik Mari felolvasásában. A könyv elolvasása is mély nyomokat hagyott bennem, de a felolvasás elképesztően jól adta vissza Eszter néni „hangját”. Nem volt különleges élete neki, mégis a mai felgyorsult világunkban sok elveszett és hiányzó értéket megtalálhatunk itt.

„A Parasztregény lapjain egy parasztasszony mondja el az életét – valóban egy paraszt hangját halljuk, amikor az olvasás során belső fülünk számára hallhatóvá tesszük Csalog Zsolt szövegét. Eszter néni ugyanis „paraszt” – így mondja ezt magáról ő is, regénye címe is. Végig a hősnő „beszél”, „mesél”, „vall” ismeretlen olvasóinak (s önmagának) mindarról, amiről beszélni lehet, de arról is, amiről – mint utóbb kiderül – hallgatni illene.”

Goofry>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Íletemnek tán ez csak a második társadalom-rajzúlatú óvasmánya. No, dejez szíp vót ám nagyon!
A rádióba Töröcsik Mari tómácsolásába tanálkoztam először a regíny egy-kít ríszletjível. No, aszt kerestem is a vinághányón a hangoskönyvit, de csak az elektrónikus vátózatát tőtőttem be, oszt így óvastam. Evvel óvastam el a parasztregínyt.
Tiszatabrúl szól a rege, meg még Órszágos dógokrúl is.
Óaj, Muharosné nagyszájú olyas kissé pletykálkodó, élőbeszíje tájszólásossan előgyött a visszaemlíkezésibe. Leginkább a korhely fírj figurájó tetszett nekem, nagy kár hogy ollan szomorú víget írt.
Nem vót rossz az a szembenizís a paraszti lít zártkörű bensősíges világával se. Na meg a jóviseletű emberek termíszetyível és a rossznípek hibajokkal. A családi ílet egísz dógai is előgyöttek. Kít kedves fejezetem vót: az „Iszik az uram” meg a „Nevelem a fiaimat”.
Csak tán rossz vót az elejibe az a rengeteg epizódista! Nohát, hogy az egy egísz ílet mindenfajta formáit köllött a Csalog úrnak úgy fölvonultatnia!? A törtinelmi alapvetíse meg mán egészibe megfelelt a valóságnok, három emberültőt is átkarult az.
Sose óvasak én ezentúlon rosszabbat!
Attúl fílek mostmegmán rákapok majd a szocigrafikára, oszt napeste olyasit fogok óvasni csak!

3 hozzászólás
Nyájas_Olvasó P>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Dialektus írásbeli nyelvhasználatban… hát, nem is tudom. Nekem az elején kicsit erőltetettnek tűnt ez a megoldás, de ez az érzés legalább a végére sem múlt el. Kicsit azt éreztem, mintha egy egyébként nagyon jó alapötleten és történeten valaki teljesen feleslegesen próbált volna tekerni még egyet – minek. Az elbeszélés önmagában is nagy érték, szociológiailag, néprajzi szempontból roppant fontos, az alföldi embernek pedig megmelegszik a szíve tájéka már attól is, hogy a Tisza vidékének népéről olvas, s teszi ezt mindezt ráadásul teljesen hiteles forrásból. Arra ugyanis jól ráéreztek, hogy a narratíván felesleges változtatni, le kell írni mindent úgy, ahogy a néni mondja, a történet lendületes, a szálak követhetők így is – sőt, így a leginkább. De hogy mindezt dialektusban tegyék – nekem ez kicsit hatásvadásznak tűnt. Írásban ugyanis mindenki a köznyelvet használja. Eszter néni is. Még a moly.hu értékelést író felhasználói is.

Egyéb tekintetben élmény volt, én amúgy is eléggé rajongok az ilyesmiért. A népi íróktól bármit alapon már régóta terveztem elolvasni a Parasztregényt, de valamiért mindenhonnan az jött, hogy ezt inkább hallgatni kellene. Azt meg én nem szeretem annyira. Így utólag értem, miért ajánlja mindenki ezt a megoldást, nyilván ott természetesen hat a dialektus, nem zavar, mint írásban, de én akkor is olvasni szeretek, nem tehetek róla.

Ami még feltűnt, hogy a regény, az elbeszélt történet(ek), a néni szándékos vagy akaratlan kommentárjai, melyekkel az elbeszélteket minősíti, mind nagyon emberi, ha elcsépelten hat a szó, ha nem. Semmiben nem éreztem mesterkéltséget, talán a végén a levelezés közlése tűnt csak helyenként úgy, mintha mosdanánk egy kicsit, hogy hát ennyi csúnya dolgot is leírtunk a falubeli emberekről, de lehet, hogy csak én vagyok cinikus. Mindenesetre az elbeszélő nagyon szimpatikus, az a fajta egyszerűség (nem butaság), életszeretet, az a fajta gondolkodásmód és világlátás, ami az alföldieket jellemzi, mind megfigyelhető nála. Már csak ezért is megérte.

ppeva P>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Nagyon szeretem az ilyen „élet-írta” könyveket.

dtk8>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Érdekes olvasmány volt, és ismerős is, mivel a falusi élet általam ismert jellemzőit hozta. A legjobban az angliai kirándulás tetszett, a kulturális különbségek felismerése. A legkevésbé viszont a mesélő személye. Egy olyan történet nem volt, amiben ő bármit hibázott volna. Ő nagyszájú, igazságos, de mindenki elismeri, szereti. Remélem, amikor ilyen idős leszek, fel tudok mutatni majd némi önkritikát.

Kallós P>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

A mai reggel úgy kezdődött, hogy indulás előtt bekészítettem három hangoskönyvet, ez volt az egyik. majd úton, munkaközben non-stop hallgattam. Ez most nagyon jól esett. Törőcsik Mari Örök!

alaurent P>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Megkapóan, naívan őszinte életvallomás Muharos Bálintnéé, átíveli a huszadik század magyar történelmének három nemzedéknyi idejét. Minden mondata hozzátett valamit a környezetről, a faluról, a benne lakó emberekről, pontos, lényegre törő megfogalmazással. Eszti néni éles szemmel látta meg mindenben és mindenkiben a lényegit, a fontosat és megkerülhetetlent. A sorcsapásokról is valami egészen különleges távolságtartással tudott beszámolni, mintha kívülről figyelte volna akkor a drámát, mégis, minden mondata a csillapíthatatlan fájdalomról szól.
Méltósággal élte az életét, ahogy akkoriban sokan. Nem volt különleges, sem más, mint a körülötte élők – csak megvolt a képessége arra, hogy lásson és emlékezzen, analizáljon és összekapcsoljon. Csalog Zsolt élő személy visszaemlékezései alapján írta ezt a szociografikus regényt, amelyben bemutatja a már régen letűnt paraszti világot a viselkedés-formáival, környezetével, mozgatórugóival. És nem utolsósorban a túlélési technikáival, amelyek a század csaknem minden időszakában szükségesek voltak a boldoguláshoz, gyakran az életben maradáshoz.
Minden azt sugallja, hogy valódi élettörténetet olvasunk, hús-vér emberekkel, akiknek neve és története van – mégis elbizonytalaníthat, hogy már maga a falu sem létezik, fiktív. De mert minden emberi élet regény, Eszi nénié is az, a környezet hitelesnek tűnik, a sorsa beilleszkedik mindabba, amit akár a családi hagyományokból, akár máshonnan tudunk a korról és a faluról, hát elfogadhatjuk kordokumentumnak a könyvet is. Különösen akkor, ha Törőcsik Mari hitelesítésében, az ő hangján hallgatjuk végig, garantáltan elgondolkodtató élmény.

Véda P>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Szociológia? Néprajzi monográfia? Dokumentumregény? Mindhárom, melyet az élet írt. Közben meg Csalog Zsolt.

Színek>!
Csalog Zsolt: Parasztregény

Csalog Zsolt Muharos Bálintné élet történetét vetette papírra. Nagyon szimpatikus ez az egyszerűség, őszinteség ahogyan Eszti néni vall életéről. Nem szépíti az eseményeket, nem akar többnek látszani, mint ami. Vele együtt szurkoltam családjáért sorsuk jobbra fordulásáért. Élet története mellett sokat adott az akkori korról, a településről, az akkor élt emberek szokásairól, gondjaikról.Nagyon emberinek találtam a könyvet, és ez köszönhető Eszti néni különleges egyéniségének,érző lelkének, ízes beszélőkéjének és Csalog Zsolt jó ráérzésének amiért megismertette velünk Muharos Bálintné Eszti nénit. Nagyon jó könyv!


Népszerű idézetek

ppeva P>!

… mindig könyörgött a kis Bálint, hogy ű hagy háljon velem.
– Nem lehet kisfiam, – mondom – mán te nagy kisfiú vagy!
– Úgy?! – aszondja. – Hát idesapám? Ű még nagyobb, aszt itt hálhat idesanyámmal?! Aszt nem is rokon!
– Hát hogyne vóna rokon, kisfiam! – mondom. – Hát hiszen tudod hogy Zsuzsa nagyanyádnak a fia!
No csakugyan, hát ha a nagyanyja fia, akkor rokon – nagynehezen belenyugodott.

230. oldal

ppeva P>!

Ki vót tíve tányérra a sok sütemíny, meg datolya, banán – Tabon meg Pesten színit se láttuk még akkor – torták, cukorkák, nagy tányírokkal, – de nem kínáltak minket. Mink meg nem mertünk hozzányúlni! Csak úgy meresztgettük a szemünket, hogy de jó vóna! Mer ha kínálta is Olív, ha mondtuk hogy köszönöm, „tenk jú”, akkor mán kapta el aszt vitte odább, nem írkeztünk venni belűle.
[…]
Hát ez napokig így ment. Olív rítt, hogy nem esszük meg amit kíszít, mink meg bőgtünk íhen.
Én a banánt roppant szeretem. Mondom aszt Istvánnak:
– Istvánkám, mink NAGYON íhessek vagyunk! Én veszek egy banánt!
– Az isten áldjon meg, – aszondja Pálházi – itt van minden előtted!
– De nem KÍNÁLJÁTOK! – mondom. – Nem mondod, hogy vegyünk! Mink hozzá nem nyúlunk, de a szemünk kopog íhen!
– Jaj, – aszondja – hát elfelejtettem én mán azt, hogy minállunk úgy szokták!
Azután aszt kínált, meg mondta Olívnak is, hogy kínálja, tartsa oda nekünk. Hát Olív ugye ezt megszokni nem tudta, ha megköszöntük, rögtön elkapta előlünk. Megbeszíltük aszt Zsuzsikával:
– Zsuzsika, ha kínál Olív, ne köszönjük, míg ki nem szedtük – mondom. – Mer hát ez BORZASZTÓ! Nem köszöngetünk, nem udvariaskodunk gyerekem, mer így íhen leszünk!

371-372. oldal

Goofry>!

Csak ám az vót a baj: az uram máskípp bánt velők. Térgyepel a két gyerek a kemence mellett; az apjok kinn vígeződött az istállóba, begyön: − Na mi van gyerekek? De nagyba vattok anyátokkal! − aszondja. − Álljatok fel, hát íllyen korán reggel még nem illik térgyepelni! Meg mir nem szaladtok el anyátok elől?
Ne úgy beszílj a gyerekeknek! − mondom. − Ha így beszílsz, tessék neked is odatérgyepelni!
Odatérrgyepelt! Ű is!
Hát aztán, készítem a fröstököt, sütöm a kemencébe a tepsiskrumplit, mondom Bálintnak:
− Hallod-e, jól van most mán, itass meg! Mán itatni kell!
Één?! − aszondja. − Hát hogy gondolsz ollyant? Hát meg vagyok büntetve!
− Dehogy vagy, − mondom − állj fel aszt vígezz, hát addig nem ehetünk, míg a jószágnak nem adsz!
− Ollyan nincs. Meg vagyok büntetve, én innét nem állok fel! − aszt ott vertík a kártyát, hármasba a padkán, térgyepelve!
Ríttam is, nevettem is, könyörögtem, kiabáltam − de nem, az istennek fel nem állt onnat.
Nekem kellett odakint is elvígezni mindent, malacot, tehenet, bornyúkat, mindent! Mikor aszt gyövök be, aszondja Bálint:
− Na gyerekek, felállni, bocsánatot kérni! Ászt fröstököljünk, mer halad az idő!

pdf.: 101/192

ppeva P>!

Sosem felejtem el, mikor a fiam nősűlt, akkornap esküdött. Felkelünk reggel, aszondja Bálint:
– Na, – aszondja – esküdik mámma a gyerek. Hát az isten adná, hogy ollyan boldogok lennének, mint mink!
Mondom neki:
– Bálint. Az ESTE veszekedtem rád! Hát ollyan ríszeg vótál, mint a KUTYA!
– Az este? Ó, a jóisten áldjon meg, – aszondja – még most is eszedbe van? Énnekem nincs eszembe. az van eszembe, hogy űk is illyen boldogok lennének!
– Na, – mondom – hát adja a jóisten, hogy húsz év múlva a fiam is így érezze, ha te most így érzed.
– Ugyan, mi a fene bajjod van? – aszondja. – Hát hogyne vónánk mink boldogok?

127-128. oldal

ppeva P>!

Előgyött a vígrehajtó egy cigánnyal, foglalni. Aszt ott erőszakoskodott, hogy
– Értse meg asszonyom, ha nem fizeti az adót, elveszem a tehenit!
Mondom: – Én járok jól, mer akkor a vőm leszel, kedves fiam!
– Én? – aszondja. – Hogyhogy?
– Hogyhogy hogyhogy? A fiam elvette a Dónát Mihály jányát, veje lett a Dónát Mihálynak. Te meg fiam elveszed a tehenemet, aszt vőm leszel! Ez úgy megy!
Gondolkodott egy darabig, aszt elkezdett káromkodni. Szidott! Kiabált!
– Nahát aztán – mondom – mi van ezen haragudnivaló? Tizennyóc éves, igaz hogy kelengyéje nincsen, csak az van neki amire a farkát rászorítja, dehát ugye a vőlegínt az érdekli!
Az uram csak ment kifele, ki az ajtón. – Ezír – aszondja – törvínbe megyünk! – Mondom: – Jó van, hát a házasságot ott lehet elintézni! – De az a cigány is úgy nevette, a ládárul leült a fődre aszt ott rázta a nevetís.
Hát aszt a vígin aszondja a vígrehajtó: – Ne tessík má mondani ezt sehun!
– Én nem, kedves fiam, csak két hellyen. Az úton, meg a kúton. Hát mit titkolnék ezen? Nem a kazalba húztad el, ha megkérted rendesen! Így nem titok ez! Meg hát öröm is ez nekem, nagyon, hát ugye nem akárki kérte meg; hát örömömbe csak kibeszílem maj biztos!
[…]
Azt mondja a vágóhídon a kunhegyesi míszáros:
– Hallja-e asszonyom! Nem ez az a mesebeli tehén, akit el akart venni a vígrehajtó?
– De, – mondom – de ez az! Hunnan tudják?
– Aa, hát itt ollyan híre van! Még a vígrehajtó felesíginek is megírták, hogy vigyázzon, mer nősülni akar az ura! Tizennyóc évest vesz el!

299-300. oldal

ppeva P>!

Elmentünk a Temze-partra, ott vót a Tóer-híd, szembe vót rá a Parlament, azt is láttuk. Abba a negyedbe is vótunk, ahol a színházak vannak – ott nem úgy van, hogy ebbe a városríszbe is, amoda is eggy, szítszórva, hanem ott van egyrakáson. Nem tudom mindet kimondani, ahon jártunk, hát mind máskípp van az leírva! Az ügyetlen angolok annyi mindent leírnak, utánna a torkukbul szólnak eggyet, aszt kimondták az egíszet!

369. oldal

ppeva P>!

Bálint sohase mondta énnekem, hogy ű szeret! Szígyelte vóna ű aztat. Biztosan úgy gondolta, hogy szígyen az, ha ű nekem hízeleg, vagy tudomisén. Pedig azír az csak hiánzik egy asszony íletibül. Mondtam is oszt neki:
– Bálint! Nem szeretsz te engem!
– Oogyan mán – aszondja.
– Mondjad hát akkor, hogy szeretsz!
– Öhön! – aszondja.
Nem, hát nem mondja. Akinek mondani kellett vóna, nem mondta; aki szerette vóna mondani, annak nem hattam – így telt el az íletem.

116. oldal

ppeva P>!

Mikor idesapám meghalt, haragosa vót Soltész István bácsi, Orvos Soltész István. Jó ember vót pedig mind a kettő, de valamin összekaptak. […] Mikor aszt idesapám a terítőn vót, virrasztottuk, nem feküdtünk le. Aszt vót mán úgy tíz óra fele az idő, halljuk, hogy gyön valaki.
– Patonai Sára, megengeded-e, hogy az uradho bemenjek? Nem akarok haraggal elválni tűle!
– Gyöjjön, István bátyám! – én szóltam hozzá, én eresztettem be, hát idesanyám lázba feküdt.
Begyütt, levette a kalapját, aszondja:
– Mindenkit kérek, menjetek ki!
De azt szinte FÍLTÜNK otthagyni! Kimentem az udvarra, de úgy álltam, közel az ablakho, úgy lestem be hogy mit csinál.
Odatette a kalapját idesapám lábáho, aszt így rátette a kezit, úgy imádkozott. Csak magába – mégse akarta hogy ottlegyünk.
Kigyött aszt, aszondja:
– Na, elintéztem a pajtással, megkértem. Most má bemehettek.
Hallottam aztán én ezt máshol is, hogyha valakinek haragosa vót, akkor ha az meghalt, így elment hozzá, engedelmet kérni a halottul. Aszt én ezt nagyon meg is értem. Komolyan is vettík ezt, biztos, hát István bácsi is egy nagyon rendes komoly ember vót, ű aztat nagyon komolyan vette. Hogy ű most bocsánatot kért, aszt megkönnyebbedett a lelke.

264. oldal

6 hozzászólás
dittta>!

Most mán ugye sokkal jobb a helyzet, de negyvenöt után bízon ollyan vót, mint amikor felkavarjuk a vizet, aztán még az iszap is felvetődik, meg a szemetje! Mer ollyanok gyöttek elő a falut vezetni, mint a szélhajtótövisk, sehun se tudtak legyökerezni, csak mentek amerre a szél fútt. Ezelőtt bírónak is gazdag embert választottak meg mindíg, aki a vagyonával kezeskedett, hogy hűsíges lessz a közsíghe. Negyvenötbe ez máskípp lett. Falubelit azontúl nem is igen tettek felelős helyre, csak az idegent hozták ide. Az aszt ha ártott is valakinek, haragost szerzett se törődött vele, ment tovább aszt kísz. Ha került is Tabrul níha valaki, ollyan csak, akit azelőtt észre se vettek. Jó kommunisták vótak – mer azt mondták hogy azok. Aszt az elíg vót. Annyit tudtak arrul is csak, mint az a bírónk, aki aszondta a gyűllís elejin:
– Most pedig álljunk fel emberek, aszt énekeljük el az intercunálét! – Így: intercunálét. Körűlbellől kimondta, aszt úgy is jó vót.

300. oldal

dtk8>!

Ott lógott egy kíp tiszteletes úrék, egy meztelen nő. Háttal fordulva persze, fekve, felette vót egy ág, azon danolt egy kismadár. Elnízegette ebéd közbe Baltazár
püspök, egyszer aszondja:
− Aaj, de nagy feneket kerítettek ennek a pici madárnak!


Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Magda: Régimódi történet
Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Fehér Klára: Hová álljanak a belgák?
Gion Nándor: Virágos katona
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Jókai Anna: Ne féljetek
Ágh István: Kidöntött fáink suttogása
Tornyai János: Gyere, kicsim!… Gyere!
Viola Stern Fischer – Veronika H. Tóth: A Mengele-lány
Bauer Barbara: A fekete rózsa