Olyan korszakban élünk, amelyben szinte minden tradíció felbomlani látszik, az együttélés klasszikus formái – a házasság és a család – meggyengültek, az újak pedig csak sok fájdalmas próbálkozás árán alakulnak ki. Hatalmas ambíciókkal vágunk neki párkapcsolatainknak, a legjobbat és a legtöbbet szeretnénk megadni gyermekeinknek, ám amikor utolérnek a hétköznapok nehézségei és kudarcai, sokszor kiderül: sem eszközökkel, sem energiatartalékokkal nem rendelkezünk, hogy a felszínen tartsuk magánéletünk süllyedő hajóját. Korunk emberében ezért egyszerre van jelen a hagyományos kapcsolatformák iránt érzett, mély kiábrándultság, valamint a biztonság, a rendezettség és a harmónia iránti óriási vágy.
A Mesterkurzus legújabb tanulmánykötetének kiváló szerzői – akik között van pszichológus, pszichiáter, orvos-genetikus és pap is – a családi együttélés modern problémáit veszik górcső alá, és igyekeznek választ adni arra a kérdésre, hogy a folyamatosan változó körülmények között miként… (tovább)
Olyan korszakban élünk, amelyben szinte minden tradíció felbomlani látszik, az együttélés klasszikus formái – a házasság és a család – meggyengültek, az újak pedig csak sok fájdalmas próbálkozás árán alakulnak ki. Hatalmas ambíciókkal vágunk neki párkapcsolatainknak, a legjobbat és a legtöbbet szeretnénk megadni gyermekeinknek, ám amikor utolérnek a hétköznapok nehézségei és kudarcai, sokszor kiderül: sem eszközökkel, sem energiatartalékokkal nem rendelkezünk, hogy a felszínen tartsuk magánéletünk süllyedő hajóját. Korunk emberében ezért egyszerre van jelen a hagyományos kapcsolatformák iránt érzett, mély kiábrándultság, valamint a biztonság, a rendezettség és a harmónia iránti óriási vágy.
A Mesterkurzus legújabb tanulmánykötetének kiváló szerzői – akik között van pszichológus, pszichiáter, orvos-genetikus és pap is – a családi együttélés modern problémáit veszik górcső alá, és igyekeznek választ adni arra a kérdésre, hogy a folyamatosan változó körülmények között miként teremthetünk mégis stabil és meghitt kapcsolatot a hozzánk legközelebb állókkal.
Sok újdonságot valóban nem hozott a kötet, az ismertebb szerzők (Ranschburg, Vekerdy, Csernus, Pál Ferenc…) a saját stílusukat, mindanivalójukat hozták. Tari Annamáriától a cím alapján többet vártam, Komlósi Piroska kicsit egyetemi előadás-szeű volt. Érdekes volt Angster Mária a családállítással különösen, hogy elmondja, nem tudják még, hogy működik, de működik, és Czeizel az irodalmi anekdotákkal. A végére tették Poppert, az ő látásmódja és stílusa mindig lenyűgöz, most is.
Még vírus előtt könyvtárból lett kivéve ez a könyv anyunak. Aztán a héten kezembe vettem én is annak apropóján, hogy Dr. RANSCHBURG Jenő szakpszichológus is ír benne a családról, személyiségről. Számomra ez azért volt fontos,mert pedagógia asszisztens vizsgára készülök, ahol – többek között – Ranschburg Jenő 4 nevelési stílusát kell tudni. Emellett több számomra kedves „nagy név”, szakmabeli írásával találkoztam a könyvben. Kijelentéseiket kimutatásokkal, szakmai igazolásokkal támasztják alá a szerzők. Érdemes odafigyelni, hiszen minden egyes sorban tanulság rejtőzik, magunkra, közvetlen vagy közvetett családunkra ismerhetünk benne.
Érdekes és hasznos olvasmány volt mind a hozzá kapcsolódó tanulmányom miatt, mind magánszemélyként olvasva.
Nem pesszimista könyv, hanem realista. Meg meri fogalmazni, a problémákat, mert tabudöntögető lenni. A család egy zárkózott közösségből, egy tágabban megfogalmazható valamivé vált. Azok a családi értékek, amelyek 50-100 évvel ezelőtt léteztek, mára elavultak, értékét vesztettek lettek. Nem kell ezt mindenkinek elfogadnia, de tudomásul vennie igen. Baj van a családokban, mert baj van bennünk, az egyénben. Ez persze csak általánosítás, de reprezentatív. Nem kell azért elkeseredni, lehet boldognak lenni, lehet boldog családot „vezetni”, csak tisztában kell lenni vele, hogy ez ma sokkal áldozatosabb munkával működik, mint korábban. És egy kicsit tisztábban látunk, ha elolvassuk a könyvet. Na szóval boldogság? – Ez lenne a cél!
"Elkezdtünk kijárni budapesti családokhoz és hosszú beszélgetéseket folytattam a szülőkkel arról, hogy milyen gyereket szeretnének. Természetesen azt is megkérdeztem, hogy milyen nemű gyerekre vágynak. Ismerik a tipikus választ? „Nekem teljesen mindegy csak egészséges legyen!” Ha azonban az ember megkapargatja egy kicsit, mindig kiderül, hogy „Nekem teljesen mindegy csak egészséges fiú legyen!” Ezt persze (néha saját maguk előtt is) le szokták tagadni a szülők, azt mondják „Nekem tényleg mindegy”, csak éppen a statisztikai adatok szerint, ahol lány születik elsőnek, ott sokkal nagyobb a valószínűsége egy újabb gyerek vállalásának, mint ahol fiú születik. Ez egész Európában, sőt a tengerentúlon is így van: valamilyen oknál fogva a szülők 75%-a mindenképpen fiút szeretne első gyerekként." Dr. Ranschburg Jenő
„Éppen ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint a vidéki nagyvárosokban élő családok 13-14 éves lánygyermekei előbb létesítenek orális szexuális kapcsolatot, mint csókolóznak. Nem tudták? Vajon ezek a 13-14 éves lányok sokszor láthatták otthon, hogy a szüleik mély érzésből megsimogatják egymás kezét? Nem. Mivel nem tanulták meg, nem látták kiskoruktól kezdve a szeretetnek és az intimitásnak ezeket a formáit, éppen ezért nem is tudják használni őket.” Dr. Csernus Imre
„Mindig azt kell bizonyítani szavakban és jelszavakban, ami nincs, ami van az nem szorul igazolásra. Erre szoktam példaként felhozni azokat a férfiakat, akik állandóan a szexuális teljesítményükkel dicsekszenek társaságban és mindenkinek arról ömlengenek, hogy bomlanak utánuk a nők, és miféle kalandjaik vannak, voltak, lesznek. Ezektől az uraktól már harminc perc elteltével bátran meg lehet kérdezni, hogy mióta tetszik potenciazavarokkal küzdeni?” Popper Péter
„A gyerek pedig ha depressziós, nem olyan mint a felnőtt, nem roskad magába. Amikor a gyerek magába roskad, akkor rendszerint szomorú. De amikor depressziós, a szónak a klinikai értelmében, akkor ingerlékeny lesz, hihetetlen erők feszülnek benne és nekimegy az atyaúristennek is. A felszínen szemlélődőben azt a látszatot kelti, hogy kezelhetetlen, antiszociális és durván agresszív személyiség, de a felszín mögött egy reszkető, önértékelési zavarokkal küzdő, nyomorult kis kölyök várja, hogy valaki végre észrevegye.” Dr. Ranschburg Jenő
A ’60-as években a szabad-és ünnepnapokon a házasságban élő férfiak 8-10%-a elment szórakozni, horgászni, klubba, a nők pedig házimunkát végeztek otthon. A kilencvenes évekre ez is megszűnt, mint különbség, ehelyett mindketten 9 óra körül kelnek fel és együtt elmennek – nem horgászni, nem klubba, nem futballmeccsre – a bevásárlóközpontba csatangolni, császkálni. Ez az új közösségi forma. Nem biztos, hogy vásárolni akarnak, csak nézelődnek, kérdezősködnek, emberek között vannak." Popper Péter
A sokféle megközelítés érdekes volt, bár nagyon nagy újdonságot nem találtam benne, azért megerősítést jelentett.
A szövegen érezhető, hogy előadások elhangzott anyaga, néhol egy kicsit nagyobb szerkesztői beavatkozás még olvashatóbbá tette volna, de nem zavaró.
Szegény Pál Ferenc előadása nekem kicsit kilóg a sorból, az ő vallásos megközelítése meglehetősen tudománytalannak tűnt, és ezen pajtáskodó modora sokat rontott.
Remélem, egyszer az általános oktatás keretei közé is beférkőzik ez a tananyag.
Ez a kötet tényleg csak annak mond újat, aki még semmiféle (család)pszichológiai kézikönyvet nem olvasott. Nekik viszont jó ízelítő lehet, bár egy bibliográfia még jól jönne, hogy merre érdemes tovább keresgélni. Nekem egyedül Angster Mária írása mondott újat, mert a családfelállításról még nem sokat olvastam.
Az alapvető elméleteket és gondolatokat a család kapcsán szépen összefoglalja a mű, ennél mélyebbre nem megy, pedig nagyon vágytam volna rá. Ajánlott azoknak, akik először találkoznak a témával, illetve a családi pokol léte – nem léte felől szeretnének hiteles információhoz jutni.
A kreativitás genetikai gyökereit kevéssé ismerjük. Négy országban azonban megállapították, hogy amikor a gyermekek belépnek az általános iskola első osztályába, 220%-kal kreatívabbak, mint mire leérettségiznek. Az iskolák tehát kiölik a gyermekekből a természetes kreativitást.
Ha szétnéznek a mai magyar társadalomban, rengeteg olyan embert látnak, akik nem teszik bele az életükbe mindazt, amire képesek volnának, de jajveszékelni azt tudnak.
Képesek vagyunk-e beleélni magunkat különböző életkorú gyerekeink helyzetébe? „Kisfiam, rakd el a játékaidat, moss kezet és gyere vacsorázni!” Öt perc múlva visszamegyek. „Petikém! Öt perce mondtam, hogy rakd el a játékaidat, és te meg még mindig ugyanúgy játszol?!” Miért játszik Petike ugyanúgy? Azért, mert normális, mert a kisgyerek legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék. Ő az egész lényével, az egész testével-lelkével benne van a játékfolyamatban, és nem fogja – nem tudja – megszakítani, csak azért, mert „kértem”. Ha azt akarom, hogy jöjjön vacsorázni, kedvesen felemelem, és viszem.
A boldogságot a fájdalom nélkül sajnos nem lehet elérni. Miért? Mert a változás és a fejlődés mindig fájdalommal jár. Mindig, kivétel nélkül. Amikor két ember találkozik, egy adott idő után óhatatlan, hogy az együttélés alkalmazkodást kell jelentsen mindkét fél részéről. Ha ez csak az egyik részről következik be, a kapcsolat a megalkuvás és a játszmák színtere lesz. Az egymásra figyelés és az alkalmazkodás mind a két ember részéről kölcsönös engedékenységet jelent. Egymáshoz csiszolódunk.
Belső béke? A legtöbb emberben nincs meg. Ezt legjobban hétfő reggel lehet felmérni, amikor az emberek zöme elindul a munkába vagy az iskolába. Vajon mosolyogva indulnak el vagy sem? Az emberek zöme nem, hanem búvalbélelten, feszülten, megkeseredetten, agyonhajszoltan, szorongva, roggyant vállakkal, vegetálva.
Ha megnézzük a mai családokat, általában nem azt látjuk, hogy a szülők kiegyensúlyozottak és boldogok, hanem azt, hogy kiégettek, elfásultak, az anyagi javak kötik össze őket, gyilkolják egymást, megszokásból vannak együtt, és nagyon kevés verbális vagy nonverbális intimitási formát használnak egymás közt. Verbális intimitási forma például, ha azt mondom a partneremnek, hogy gyönyörű vagy, olyan szép a szemed, ragyog a hajad, de ügyesen megcsináltad ezt vagy azt, de szép – és így tovább. Ezek a verbális, vagyis szóbeli simogatások. És vannak a nonverbális intimitási formák, a tapintás, simogatás, odabújás, puszi, egyebek. Nézzék meg a szüleiket! Legtöbbször mit látnak? Hát, ezt nem.
Gary Chapman által bevezetett fogalom [minőségi idő], amely számos írásában megjelenik. A szerző szerint öt szeretetnyelv létezik: az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékok, a szívességek és a testi érintés nyelve.
Hatalmas erőt és gazdagságot adhat az embernek, ha élvezni és szeretni tudja Beethoven és Mozart zenéit. De ez nem azt jelenti, hogy ne tudna átélni egy jó disznóölést.
Szeretni akarlak téged, anélkül, hogy beléd kapaszkodnék. Becsülni szeretnélek, anélkül, hogy megítélnélek. Együttműködni veled, anélkül, hogy rád nehezednék. Hívni téged, anélkül, hogy követelőznék. Elhagyni bűntudat nélkül. Kritizálni, anélkül, hogy felelősségre vonnálak. És segíteni neked, anélkül, hogy tolakodó lennék.
(Virginia Satir)