Nővérek ​és démonok 66% 30 csillagozás

Nem elég, hogy egyre durvább Róma-éhséggel küzdök, pár hete egy Botticelli művészetéről szóló remek dokumentumfilmhez is volt szerencsém, ami végképp elmélyített minden hiányérzetet, egyúttal őrületes vágyat ébresztett bennem valami rómás-művtöris tematikájú olvasnivaló iránt.

Ilyen állapotban akadtam rá Costantino D'Orazio művére, és döntöttem némi tétovázás után a vásárlás mellett, bár, igaz, ami való, nem voltam teljességgel biztos benne, hogy azt kapom majd, amire vágyom. Jobban mondva reméltem, hogy nem azt kapom, amit távolról (internetes vétel volt, szokás szerint) a kötet sugall. A keressük a titkos valakinek a titkos valamijét a titkos valahol, amire a maffiától az egyházi elöljárókon át a politikusokig mindenki pályázik, mert ha a kezébe kaparintja, övé lesz az örök élet meg a világuralom, nagyon nem az én pályám, és míg bele nem lapoz az ember, csak a fül-, illetve a borítószöveget tekinti át és meg, komoly esélyét érzi annak, hogy D'Orazio meséje efféle história lesz. Vagy esetleg egy pokoli bűnöktől terhelt rémálom, mert pillantsunk csak rá erre a kissé pornós borítóra, rajta a rúzsozott szájú nővérrel – hát nem jelenik meg rögtön lelki szemeink előtt a szájszélét nyalogató atyus, amint rámarkol szegény kis anyáca törékeny derekára…?

Nos, jelentem, nagy kő. Akik viszont arról szeretnének olvasni, hogyan csörtet a rák gyógyszere után a maffia az apácakolostorba, ahol a titkos elixírt Szent Lótuszpiktusz ereklyetartójában őrzik, vagy egy rémregényt remélnek arról, miként mosogatják szenteltvízzel a kolostorfalak közti szexuális visszaélések sosem hegedő sebeit, azok nagyon nagyot fognak csalódni. A Nővérek és démonok ugyanis egy jó értelemben véve hétköznapi és hétköznapi módon szép történet az útkeresésről és a mindennapi démonokról, valamikor a líra, a walkman és a betárcsázós internet idején, főszerepben Virginiával, az évek óta főállásban a korán elhunyt anyját helyettesítő, apját pátyolgató, ezért a saját álmait és érzéseit háttérbe szorító lánnyal, aki élete egy pontján úgy határoz, kolostorba vonul, vagy legalábbis néhány hétre beköltözik egy római zárdába, hogy mindenféle külső hatást kizárva, csendben, nyugalomban át tudja gondolni, merre tart az élete. Csakhogy semmi sem úgy alakul, ahogy Virginia eleinte tervezte, és az ambiciózus művészettörténész, Andrea (ha ezen a ponton bárkinek kövér, rózsaszín szívecskék kezdenének nőni a szeme helyén, akkor érdemes kicsit hátrébb pattannia az agarakkal) feltűnése, jobban mondva fékezhetetlen kutatószenvedélye okozta bonyodalmak mellett sokadrangú problémává silányul, hogy Virginia vajon hány nap alatt lesz képes késés vagy baki nélkül alkalmazkodni a kolostor szigorú napirendjéhez.

Costantino D'Orazio, mint láttam, több, nem fikciós művet is jegyez, és már az elején átfutott az agyamon, hogy ha mód lenne rá, tulajdonképpen szívesebben olvasnék tőle egy tanulmánykötetet – mindössze azért, mert még nagyon hevített az említett Botticelli-kaland, és istenigazából az adott pillanatban jobban vágytam egy tudományos munkára, mint egy regényre. Utóbbi elolvasása után csak erősödött benne az érzés, amikor ugyanis D'Orazio Andrea szájával szólt – és úgy egyáltalán: művészettörténeti témákról értekezett –, a fülem is kettéállt a gyönyörűségtől. [Eszembe jutott az a klassz kurzus az egyetemen, amit a Szépművészeti Múzeumban tartottak nekünk, és visszaemlékeztem a levéltárazás izgalmára is, meg arra, mekkora agyeldobós élmény volt, amikor egyszer egy olyan jelentés vagy levél (hú, melyik volt?) penderült elém, ami a végére biggyesztett dátum alapján pontosan azon a napon volt száz éves, mikor a kezembe került. Jaj, imádtam…!] Viszont a zömmel képzelet szülte történet számomra már közel sem volt olyan erős, mint a mindvégig csodás és érdekfeszítő szakmázás, amit Virginia, az apácák és Andrea néhány kalandos napjának krónikájába csomagoltak. D'Orazio könnyedén elérte, hogy őrületesen kíváncsi legyek az ismeretterjesztést szolgáló köteteire, azonban a regénye, hiába van benne valami tagadhatatlanul kedves és megkapó, sem a sztori, sem a karakterábrázolás szempontjából nem rabolta el a szívemet.

Egy kolostornak is lehetnek világra szóló titkai. Nagyon mást kapunk ettől a könyvtől, mint amit a borító és a cím sejtet, mégsem fogjuk csalódottan becsukni. Bevallom őszintén, engem a borító fogott meg, és valami Dan Brown-szerű izgalmas nyomozásra számítottam, ehhez képest egy művészettörténeti érdekesség körül forognak a lassan kibontakozó események. Talán vannak ennél pergősebb kalandregények, de az biztos, hogy nem kapnánk ilyen tűpontos leírást egy zárda egyszerűnek tűnő, valójában mégis nagyon sokrétű és sokszínű életéből. Nem minden az, aminek látszik, mindenkinek megvannak a kis titkai, és szépen lassan kiderül, hogy ez a zárda bizony nagyon komoly rejtélyt őriz. A főszereplő lánnyal, Vivivel együtt kezdünk el nyomozni, akinek egyrészt fogalma sincs, hogy mit keres, másrészt pedig egyre vadabb elképzelései alakulnak ki arról, hogy mit is találhat. A valóság egyszerre realistább és misztikusabb, mint amire gondol, és teljesen más szempontból jelent óriási felfedezést, mint ahogyan a történet addigi szálai sejtetnék, ezért tud katartikus lenni. A regény igaz történeten alapul, éppen ezért nagyon izgalmas rádöbbenni arra, hogy mi is az a rejtély, amit a kolostor őriz sok évszázada, és melyek azok a démonok, amelyekkel még a legszentéletűbb apácáknak is szembe kell nézniük. Tényleg nagyon más, mint amire számít az olvasó, nem is könnyen lehet belefeledkezni, de mégis nagyon érdekes és izgalmas az összhatás.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2022/02/07/konyvkritika_…

Szerintem még soha nem tapasztaltam olyat, hogy sem a cím, sem a fülszöveg ennyire ne illeszkedjen a tartalomhoz.
Ez a könyv egyáltalán nem egy misztikus krimi, sokkal inkább egy zárda mindennapi életéről szóló, némi lélektani utazással és egy kis művészettörténeti nyomozással megfűszerezett regény.
Az első 50 oldalnál nem nagyon értettem, merre akar vinni a szerző, de aztán viszonylag irányba álltunk. Vivì, a fiatal lány beköltözik egy római zárdába, hogy megtudja, el tud-e teljes mértékben köteleződni az apácák szigorú rendben zajló élete mellett. Közben mozaikszerűen rajzolódik ki a múlt, az, hogy hogyan jutott erre az elhatározásra, miért pont ezt a zárdát választotta és a művészettörténész felbukkanásával az is elkezd derengeni, hogy miért érdekes művészettörténeti szempontból ez a kolostor.
A szerző nem győzött meg, bár olasz, de azt hiszem, ő az a kivétel, aki erősíti a szabályt…
Szerintem jobb lett volna, ha ragaszkodik a művészettörténeti vonalhoz, ahogy az utószóhoz érve rá is talált erre a hangra. Vivì lelki utazása érdekes, bár néhol dühítően elvágólagos, máshol lezáratlan. Összességében szerintem annyira nem rossz ez a könyv, mint amilyen százalékon jelenleg áll, de aki a fülszöveg alapján valami Da Vinci-kód szerű izgalomra számít, az egészen biztosan csalódni fog.

Nehéz meghatározni mit is gondolok erről a könyvről. Bevallom a címe alapján, és még a fülszöveg olvasása után is valami egészen másfajta történetet vártam, mint amit végül megismerhettem a Nővérek és démonok lapjait olvasva.
Persze nem azt mondom, hogy ettől rossz lenne a könyv, mert másmilyen lett végül, mint vártam. Nem, ettől nem rossz. Szokatlan, de számomra egy kivételes történet.

A borítón szerepel az a mondat, hogy „Egy művészettörténeti kaland a lélek útvesztőjében.”, ami egészen pontosan kifejezi azt, amiről ez a könyv szól.

Rázós volt a kapcsolatom ezzel a kötettel, mert amikor elkezdtem, azt gondoltam, hogy talán nem az én könyvem, de mégis tovább olvastam, mert egyrészt hajtott a kíváncsiság, hogy kiderítsem mi áll a háttérben, milyen titkokat rejt a zárda, másrészt vitt tovább valami megmagyarázhatatlan késztetés, ami arra ösztönzött, hogy ne hagyjam félbe az olvasást.
Később azt éreztem, talán kezd izgalmasabbá válni, de közben olyasmiről is szó volt, ami számomra picit soknak tűnt, amit nehezebben emésztettem. Ám még ekkor sem adtam fel, egyszerűen fényt kellett derítenem a titkokra.

Végül kiderült, hogy teljesen más irányt vettek az események, mit számítottam rá, és mire az utolsó sorokat is elolvastam, azt éreztem, hogy habár egészen mást kaptam, mint amire számítottam, mégis valahol egy egészen érdekes, és kivételes olvasmányt ismerhettem meg ezzel a kötettel.

A művészettörténet nem igazán az én asztalom, nem mondhatnám, hogy lázba hoz ez a témakör, de mindenképpen érdekes volt ahogy a ez a téma a magját adta a Nővérek és démonoknak.

Be kell vallanom, hogy bizony azt éreztem többször is olvasás közben, hogy érdekes történet, de nem igazán az én könyvem, és felmerült bennem, hogy miután a végére érek, továbbadom, hogy hátha olyan olvasóhoz kerül, aki kellőképpen értékelni tudja. Ám az utolsó oldalak, utolsó sorok után hirtelen máshogy kezdtem gondolkodni erről. Arra jutottam, hogy mégsem adom másnak, marad a gyűjteményem darabja, és az is felsejlett bennem, hogy egyszer még újra el fogom olvasni, amikor talán más szemmel tudok majd nézni erre a kötetre.

Noha nem olyan történetet kaptam, mint ahogy számítottam rá, mégis azt érzem, hogy egy kivételes olvasmányt ismerhettem meg.

Aki misztikus olvasmányra, izgalmas krimire vagy hátborzongató horrorra vágyik, az csalódni fog. A cím megtévesztő, az eredetivel nincs összhangban.
A főszereplő döntés előtt áll: apáca lesz vagy sem. Épp ezért az eleje kissé lassú folyású. A cselekmény akkor indul be (kb. a felénél), amikor a művészettörténész megjelenik, onnantól kezdve olvastatja magát.
Összességében egy kellemes olvasmány, nem érdemli meg az alacsony értékelést.

Ha előbb olvasom az értékeléseket, hogy ne arra számítsak, amire a fülszöveg és a borító következtetni enged, akkor megfelelő hangulatban és elvárásokkal tetszett volna, azt hiszem… így viszont… nem erre számítottam, most nem ilyen történetet szerettem volna olvasni. Pedig kár érte :(

A Nővérek és démonok jó példázat arra, hogy mennyire fontos egy jó szerkesztő, főleg a kezdő írók mellett. D’Orazio Constantino első könyve tanulságos, több szempontból is. Egyrészt a legközelebbi római utunk során biztos, hogy ellátogatunk a Santi Quattro Coronati templomba, hogy lássuk azt, amit oly sokszor, oly sok helyen próbáltam már a Nőknek megmutatni: a pillanatot, amikor a reneszánsz – ha még csak nagyon kezdetlegesen is – megszületik.
A recenzió folytatása: http://mirelle.hu/…

Dan Brown munkásságának köszönhetően mindmáig nagyon népszerűek a művészettörténettel vegyített nyomozós történetek, ám ha valaki Costantino D’Orazio Nővérek és démonok című regényétől is ezt várja, akkor bizony csalódni fog. A Nővérek és démonokban vannak titkok, rejtélyek, azonban senki ne várjon körömrágós izgalmakat, véres holttesteket, adrenalintól fűtött akciójeleneteket. A cím és a borító ilyen szempontból erősen megtévesztő lehet. Ám ha valaki komolyan szeretne elmerülni a reneszánsz születésének titkaiban, és szereti a lélektani regényeket, annak remek választás Costantino D’Orazio első regénye
Bővebben: http://cornandsoda.com/wp/muveszettortenet-es-lelektan-…