Véres ​délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen 174 csillagozás

Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​Nem vénnek való vidék szerzőjének legpokolibb regénye.

A Véres délkörök egy fiatal és nincstelen vándor története, aki kóborlása közben csapódik a törvényen kívülieket és skalpvadászokat tömörítő Glanton-bandához, melynek tagjai indiánokat irtottak Texas és Mexikó határvidékén, az 1840-es évek végén, a helyi elöljárók megbízásából. McCarthy regénye az amerikai álom keletkezésének ideológiai alapjait gondolja újra, ábrázolva a tudás és a hatalom, a fejlődés és az elembertelenedés, a történelem és a mítosz, de legfőképpen az elkövetett erőszak és az elbeszélt erőszak határmezsgyéit. Világában minden megtörténhet és meg is történik a túlélés érdekében. Nincsenek jók vagy rosszak. Nincsenek kiváltságosok, és kegyelem sincsen – sem öregnek, sem nőnek, sem gyermeknek. Feladatok vannak, melyeket a szereplők igyekeznek végrehajtani, anélkül, hogy túlságosan sokat gyötrődnének azon, mi helyes, és mi helytelen; indiánok és fehérek, harcosok és földművesek mind a dolgukat végzik… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1985

>!
Magvető, Budapest, 2014
542 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631427141 · Fordította: Bart István
>!
Magvető, Budapest, 2009
542 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631427141 · Fordította: Bart István

Enciklopédia 4


Kedvencelte 46

Most olvassa 11

Várólistára tette 117

Kívánságlistára tette 96

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

mcgregor>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Azzal kezdeném, hogy a McCarthy védjegyévé vált jellegzetes egybefolyó próza bevallom, nekem kevésbé jött be, bár idővel megszoktam. Én a gondosan megszerkesztett mondatok híve vagyok és azt sem gondolom, hogy ez a diabolikus téma csak ilyen zaklatott vonalvezetésű szövegben tud igazán élni. Miközben nyilvánvaló, hogy ez McCarthy-nál nem képességhiány, hanem valamiféle (számomra mesterkélt) eredetiségre törekvés. Ha már választanom kell, szerintem stilárisan sokkal eredetibb és költőibb Marqueztől A pátriárka alkonyának liánszerűen kígyózó, oldalakon át tartó, központozás nélküli szövegfolyama.
A regény világa nagyon nyomasztó, az emberellenes környezetben életellenes emberek ölik egymást különösebb cél nélkül. A humánum, az erkölcs, a jó mint posztulátum teljesen hiányzik, egy Isten által elhagyott világ ez, ahol senki sem számíthat könyörületre, még a legvédtelenebbek és legelesettebbek sem, ami olvasóként szívbemarkoló érzést okoz, az igazságérzetünk pedig bőszen háborog. De ettől (is) működik a regény. McCarthy szenvtelen kegyetlenséggel tolja az arcunkba az akadályokba nem ütköző emberi gonoszság rétegeit. A skalpvadászok közé keveredő gyerek sorsa mexikóiak, indiánok és szerencsevadászok tarka és egymást tépő hordájában bonyolódik, ahol a pénzéhség diktálta kíméletlenség, a kannibalizmus, a kínzás csak előszobái a központi motívumnak: az ölés demisztifikált, nyersen és barbáran elénk tárt rítusának. Az önzés, a diabolikus vágy, a pusztítás apoteózisa ez. Mindennek pedig központi és pokoli alakja a titokzatos Holden bíró, a skalpvadász csapat alvezére, aki hatalmas, szőrtelen alakjával, kiszámíthatatlan viselkedésével és furcsa filozofálásra hajlamos ördögi intelligenciájával amolyan mefisztói alak.
A véres délkörök kopár és forró tájain prérifarkasok kaparják ki a földből a halottakat és szétszórják a csontjaikat, leölt emberek hullája mellett térnek nyugovóra az emberek, fák ágain halott csecsemők lógnak, minden áthat a por és a mocsok, az emberek bőre pedig megpörkölődik a napon, miközben az érzéketlenség és a piszok kettős páncélba rejti elfeledett lelküket, és védtelen mexiókiakat skalpolnak, hogy fejbőrüket indián skalpként eladhassák, az indiánok pedig semmivel sem szerethetőbbek: kegyetlen, barbár, vérszomjas vadállatok. Nincsenek hősök, csak antihősök. A részvétlenség, a közöny mindent átható jellege és a hideg, aberrált alakok körtánca kozmikus magánnyá növeszti az emberi teljes hiányát. A pokol szereplői téphetik olyan eszelős, céltalan és kétségbeesett borzadállyal egymást, mint McCarthy alakjai a tűző nap alatt. Mindenki cápa és mindenki préda. A könyv perverz erőszakossága a Bone Tomahawk és az Apocalypto kíméletlen világát juttatja eszembe.
Mindezek ellenére annak, akinek van lelki ereje hozzá, hogy elolvassa, sokat ad a Véres délkörök. Több olyan kérdést felvet, amire lehet, hogy nem kellemesek a válaszok, de elgondolkodtató és provokatív. Nem tabudöntögető, öncélú polgárpukkasztással teszi ezt, hanem önvizsgálatra sarkall és az ember és a gonosz természetét mutatja be egy sarkított és kevésbé reklámozott módon. Az apokalipszis ugyanis nemcsak természeti csapásként érkezhet.

5 hozzászólás
RosszQtya P>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Nem volt egy könnyű olvasmány. Semmilyen formában nem volt az, de hihetetlen túlzásai ellenére is megvolt benne az a mélység, ami az olvasót beszippantja, és a könyv elolvasása után is csak nehezen engedi el. Roppant elgondolkodtató könyv az Emberről.

henryhill>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Rendkívüli kaland, az állandó élet-halál harc vérmocskos tengerében! Sejtelmesen gyönyörű nyelvezetű, poétikusan kíméletlen posztmodern western. McCarthy a háború, a pusztítás szuverén istenéről mesél barokkos, cizelállaltan túlcsorduló szövegfolyamában s igazi ereje pont ebben az ellentmondást nem tűrő, mérnökien megszerkesztett, a pillanat mikro-részeit lajstromzó kontextusban s a dialektikusságban rejlik. Tanítani kellene ezt a stílust, ám valami azt súgja, erre születni kell.
Orbitális remekmű!!!!!

BlissX I>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

De nehéz könyv ez, nagyon nehéz. Az sem segített, hogy nagyon szakaszosan olvastam, sőt szerintem ez nyírta ki az igazi élményt, így már most eldöntöttem, hogy ha legközelebb elkezdem, mert el fogom még egyszer olvasni, akkor semmit nem olvasok vele párhuzamosan.

Elmondom, mi a helyzet. Én nagyon szeretem a szerző könyveiből készült filmeket, de mint könyvéhez, ehhez volt először szerencsém és egyébként sem ezt ajánlják nekiugrásnak a szakavatottak. Nekem furcsa írásmódja különösen bejött, mármint a központozás hiánya. Volt, hogy egy levegővétellel zuhant rám egy fél oldalnyi cselekmény egy mondatba sűrítve és megállás nélkül özönlöttek az indiánok olyan színes hacukákban, amiket holtakról nyúztak le, mintha egy Marquez világba csöppentem volna, amit vérgőz lep be.

A regény hangulata, sodrása az elején elkapott mint a gépszíj, de egy idő után annyira tömény lett ez az univerzum, ez a bendőjéből negatív bőrére fordított belekben és skalpokban térdig gázoló western, hogy belefásultam…ki megy most hová, jaja, megint leölnek egy falut, jójó, megint letolják a whiskyt, mennek bele a préribe, de kik meg minek? Delavárok, komancsok, mexikóiak, sápadt arcúak, szóval belevesztem.

Kevésbé költőien, mint ahogy eddig is beszéltem róla, de most tömörebben úgy tudnám leírni, hogy egy jó minőségű tömény italhoz sem ülünk le úgy, hogy na akkor most kiisszuk az egész üveggel. Valahogy így érzek a Véres délkörök iránt. A 3,5 ellenére mindenképp újraolvasós. Fel kell nőnöm ehhez a könyvhöz.

mongúz>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Valóban elég véresek voltak ezek a délkörök. Nagyon nyomasztó könyv és nincs kibe kapaszkodni, mert egyetlen pozitív szereplő sincs a történetben. Ez a Cormac nagyon komolyan kiábrándulhatott az emberiségből.

Dominik_Blasir >!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Kitépte a szívemet a helyéről, hogy aztán megrágva adja vissza, hátha szeretném még használni. Még nem döntöttem el, valóban szükségem van-e rá.
Van bővebben is, az ekultura.hu virtuális hasábjain.

1 hozzászólás
EmKatona P>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Hullámvasút volt nekem ez a regény. Egy kis szünettel olvastam, elég nehezen emészhető volt, több más könyvet elolvastam vele párhuzamos.

Először tetszett, az első pártísz oldal, könnyedén olvasható volt, csak úgy ömlött.
Aztán nem tetszett a stílus. Sok volt a stílus. Úgy éreztem, mintha a Virágot Algernonnak elején lennék (kivéve, hogy bő a szókincs és jó a helyesírás). Nem tudtam, mikor jön a dialógus a leírás után a gondolatjelek hiánya miatt, néha azt sem ki beszél, vissza kellett mennem mondatokhoz, és újraolvasni őket, más karakter elgondolt hangján elképzelve, de aztán megszoktam, és kb. a könyv feléltől ráált az agyam.
Tetszettek a végtelen folyó leírások. Nagyon jó képeket használt hozzájuk.
Néhol sok (hosszú) volt azért, ugyanígy egykét a kontextus (előzmény vagy következmény) nélküli esemény. Repetitív volt így itt-ott a sok kalandozás, skalpolás és erőszak.

Egyértelműen a karakter-momentekre vártam. A Bíró, Glanton részei voltak a legjobbak, arra vártam olvasás közben, mikor jön egy jó monológ vagy párbeszéld ezek a karakterek között. Ezek viszont mind arany voltak, emlékezetesek egytől egyig.

Sokáig vegyes élmény volt a regény. Tetszett, amiről beszélni szeretne, de fölöslgesnek éreztem sok eseményt és a túlfutott leírásukat. Azt hittem, hogy öncélú erőszak és brutalitás lesz, de végül nem így volt. Néhol az ignerküszöböt kellett vele átütnie McCarthy-nak, hogy új norma, alapvonal legyen onnantól az a brutalitás, amit megalapozott, és elzsibbassza az olvasónak ezt a részét.
Mert hát igen, az erőszak….. az több, mint, nos…bármely horrorban. Nem élvezhető gore, hanem lélekevő brutalitás. Elég nehéz volt itt-ott, letettem pár napra, egy két jelenet után.

Aztán kb. 350 oldaltól már pozitív élmény volt végig, az utolsó 200-150-et pedig imádtam! A cselekmény is egy határozottabb mederbe terelődött itt már, egyértelműbb karakter – nem is motivációk- de szerepek rajzolódtak ki, és innentől igazán tudni akartam, mi lesz a szereplők sorsa. Jót tett, hogy [kicsi spoiler] spoiler, mivel hogy kedvelhető karakter alig, vagy nem is akad a regényben, legalább az érdekesebbekkel töltöttünk időt.

És köztük is legérdékesebb a Bíró.
A Bíró karaktere az egyik legjobb negatív figura, akit olvastam vagy láttam. Excentrikus, rejtélyes, furcsa, intelligens, félelmetes (nem ijesztő, hanem egyenest félelmetes!) a kiszámíthatatlansága, valami ördögit gyanítasz róla az elejétől fogva a tarkódban. Az egyébként nem sok külső leírása is, valamiféle, a természetellenestől való félelmet kelt.

Érdekes, hogy a karakter, aki egyértelműen A Negatív figura, és nem is a főszereplő, egyértelműen a fő karakter végig, ő diktálta a regény üzeneteét, témáját, mindent amiről beszélni akar a könyv. És akármi is a Bíró üzenete és agendája, annyi biztos, hogy rémisztő sikerrel viszi véghez.

Aminek örültem volna: itt ott a cselekményre hatástalan részek megnyírbálása, valamint a Bírón kívül is több személyiség a karaktereknek, például a sodródó főhősünknek, a Gyereknek. Voltak karakterjegyek, de teljesen száraz volt mindenki más, és egyforma, bár utóbbi talán szándékos, és passzol is a regény világához: egy csapat hiéna vagy keselyű tagjai közt sem látunk sok különbséget egyénenként, és a Bíró még jobban kiemelkedett közülük.

Számomra a regény a háború és az emberi gonosz természetéről szólt, egy érdekes irányból megközelítve, ami inkább filozofikus mint sem kézzel fogható: a háborút megszemélyesítve, aminek/akinek a gonoszság csupán alaptermészete, nem hibája vagy rosszakarata, és akitől az ember még nem tudott szabadulni. És sosem alszik. Csak táncol.

Most ezt láttam benne legalábbis, néhány év múlva újraolvasom, meglátom, hogy látom akkor. Az biztos, hogy velem marad élénken, nem lesz egy nehezen felelevenítendő könyv évek múlva sem.

>!
Magvető, Budapest, 2014
542 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631427141 · Fordította: Bart István
utazó>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Bocsánat azoktól akiknek ez nagy kedvence, nekem még fél csillag mínusz. Egyszerűen Az út az etalon, ahhoz képest kevesebb az élmény, több a durvaság, a kegyetlenség, nem annyira tömören fogalmazott….. Közben azért kíváncsi vagyok a vadlovas regényre is, de azt talán majd egy kis szünet után vállalom.

9 hozzászólás
kolika>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Hű és ha! És hűha! Nem semmi ez a könyv. Annyi durvaság, erőszak, vérben gőzölgő és vérben fröcsögő test jelenik meg, hogy bármennyire is felkeltette kíváncsiságomat a szerző, hagyom pihenni egy ideig az olvasási élményt.
Itt nem különül el annyira a jó és rossz világa, inkább attól függ, hogy merre fordul a kocka, hogy akkor éppen melyik oldalon állsz. Egyszer üldözők, majd üldözöttek. Egyszer győztesek, s máskor éppen puszta bőrüket mentő szerencsétlenek.
Kezdetben nagyon zavart a vesszők hiánya, de aztán megszoktam.
A nyelvezete a könyvnek külön kiemelendő: érdekes és szép képsorokkal eleveníti a természetet. Néha úgy éreztem, mintha a szerző ezzel szeretné enyhíteni azt a sok-sok barbárságot, amit leír. A fokozás és a tartalmak egy mondatba sűrítésének is mestere McCarthy. Néha úgy éreztem, hogy ennél jobban nem lehet visszaadni a borzalmakat, s akkor a következő mondatban ott volt a húr tovább feszítése.
Mély benyomást keltett bennem a szerző, fogom még olvasni (miután pihentetem az olvasottakat).

JuDait>!
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Gyerekkoromban nagyon szerettem az indiános filmeket, mert elrepítettek egy egészen más világba. Természetesen akkoriban csak „jók és rosszak” csatáztak egymással.

Amikor ezt a könyvet a kezembe vettem és elkezdtem olvasni, újra átéltem picit azt, ami anno megfogott mindig: a kopár, végtelen síkság, a lovak patkójának dobogása, az indiánok rikkantgatása, a puska durrogása, sőt, még egy-két indiános filmben hallott zene is duruzsolt a fejemben. Csak itt már a véres valóság is felbukkant. Mert itt már semmi sem csak fekete és fehér. A sápadt arcú banda is ugyanúgy eszeveszetten öl és brutálisan elbán nőkkel, csecsemőkkel, mint ahogy az indián bennszülöttek.
McCarthy egyedi írásmódja hozzájárult ahhoz, hogy olvasás közben semmi se zökkentsen ki. Bár több száz oldalon keresztül viszi a történetet, mégse éreztem unalmasnak, vagy vontatottnak.
Na és a befejezés…öt csillag és landolt is a kedvencek között. :-)

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Sárhelyi_Erika I>!

(…) amikor az embert teremtette az Isten maga az ördög tartotta neki a gyertyát.

34. oldal

Amadea>!

Az embereket nem a közösen megszegett kenyér köti össze hanem a közös ellenség.

494. oldal

Irasalgor>!

Ez az ember csakugyan azt hiszi-e hogy ártatlan abban a romhalmazban amivé az élete lett?

531. oldal, XIII. fejezet

3 hozzászólás
mcgregor>!

Hetekig kóboroltak a határvidéken az apacsok nyomát kutatva. Tér és idő hasadékában haladtak a nagy lapályon át a világ felosztásának rendelt eszközeként kiölve belőle mindent ami eléjük került és ami soha többé nem lesz olyan mint azelőtt volt. Porlepte fehér szellemlovasok névtelen kísértetek a húsukat marcangoló hőségben. Kitéve az ősvéletlennek felfüggesztve az időben minden rend és irány nélkül. Mintha a sziklából szólította volna elő őket valami ismeretlen erő hogy imbolygó árnyékukhoz kötözve bolyongjanak kiéhezetten a végzetük felé s némán kimeredt szemű szörnyekként vánszorogva a régmúltban az ősvilági Gondwana kietlen pusztaságában amikor még nem volt neve a dolgoknak és még mindenből minden lehetett.

Sárhelyi_Erika I>!

(…) tudod mi a sorsa az olyan népnek amely nem képes rá hogy magát kormányozza? Úgy bizony. Mások fogják kormányozni őket maguk helyett.

58. oldal (Kalligram)

3 hozzászólás
Amadea>!

Az ember a játékra született. És nem másra. A gyerek is tudja már hogy a játék nemesebb mint a munka. És tudja azt is hogy a játék értelme nem a játékban magában van hanem abban hogy mennyire értékes az amit a játékban kockára teszünk.

404. oldal

1 hozzászólás
psn>!

Nagy rejtély ez az egész élet. Az ember sose tudja hogy mit is akar igazán mert nincsen hozzá elég esze. Csak azt tudhatná hogy a szíve mit akar azt meg nem akarja tudni. Jobb is. Jobb ha nem kutakszik hogy mi van a szívében. Mert nincsen olyan teremtmény akinek az van a szívében amire a Jóisten megteremtette. A legkisebb bogárkában is benne lakik az aljasság de amikor az embert teremtette az Isten maga az ördög tartotta neki a gyertyát.

Kapcsolódó szócikkek: Az ember teremtése
EmKatona P>!

Elnémultak amint az gyakran megesik utazókkal amikor a céljuk felé közelednek.

488. oldal, 22. fejezet (Magvető, 2009)

Szelén>!

Négy dolog van ami a pusztulásba viszi a világot – mondta. A nők a whisky a pénz meg a nigger.

33. oldal

Kapcsolódó szócikkek: whisky

Hasonló könyvek címkék alapján

David Mitchell: Felhőatlasz
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán
Alberto Vojtěch Frič: Karaí Pukú
Charles Alden Seltzer: A jóbarát bűne I-II.
Charles Alden Seltzer: A csodálatos Pedro I-II.
Charles Alden Seltzer: A vetélytársak I-II.
Max Brand: Silvertip
Max Brand: A keményöklű cowboy I-II.
John Hamlin: Kaland a lávamezőn I-II.
H. Birney: Egy rejtélyes fiatalember I-II.