Véres ​délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen 142 csillagozás

Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​Nem vénnek való vidék szerzőjének legpokolibb regénye.

A Véres délkörök egy fiatal és nincstelen vándor története, aki kóborlása közben csapódik a törvényen kívülieket és skalpvadászokat tömörítő Glanton-bandához, melynek tagjai indiánokat irtottak Texas és Mexikó határvidékén, az 1840-es évek végén, a helyi elöljárók megbízásából. McCarthy regénye az amerikai álom keletkezésének ideológiai alapjait gondolja újra, ábrázolva a tudás és a hatalom, a fejlődés és az elembertelenedés, a történelem és a mítosz, de legfőképpen az elkövetett erőszak és az elbeszélt erőszak határmezsgyéit. Világában minden megtörténhet és meg is történik a túlélés érdekében. Nincsenek jók vagy rosszak. Nincsenek kiváltságosok, és kegyelem sincsen – sem öregnek, sem nőnek, sem gyermeknek. Feladatok vannak, melyeket a szereplők igyekeznek végrehajtani, anélkül, hogy túlságosan sokat gyötrődnének azon, mi helyes, és mi helytelen; indiánok és fehérek, harcosok és földművesek mind a dolgukat végzik… (tovább)

Eredeti mű: Cormac McCarthy: Blood Meridian

Eredeti megjelenés éve: 1985

>!
Magvető, Budapest, 2014
542 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631427141 · Fordította: Bart István
>!
Magvető, Budapest, 2009
542 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631427141 · Fordította: Bart István

Enciklopédia 3


Kedvencelte 37

Most olvassa 14

Várólistára tette 103

Kívánságlistára tette 61

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
mcgregor
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Azzal kezdeném, hogy a McCarthy védjegyévé vált jellegzetes egybefolyó próza bevallom, nekem kevésbé jött be, bár idővel megszoktam. Én a gondosan megszerkesztett mondatok híve vagyok és azt sem gondolom, hogy ez a diabolikus téma csak ilyen zaklatott vonalvezetésű szövegben tud igazán élni. Miközben nyilvánvaló, hogy ez McCarthy-nál nem képességhiány, hanem valamiféle (számomra mesterkélt) eredetiségre törekvés. Ha már választanom kell, szerintem stilárisan sokkal eredetibb és költőibb Marqueztől A pátriárka alkonyának liánszerűen kígyózó, oldalakon át tartó, központozás nélküli szövegfolyama.
A regény világa nagyon nyomasztó, az emberellenes környezetben életellenes emberek ölik egymást különösebb cél nélkül. A humánum, az erkölcs, a jó mint posztulátum teljesen hiányzik, egy Isten által elhagyott világ ez, ahol senki sem számíthat könyörületre, még a legvédtelenebbek és legelesettebbek sem, ami olvasóként szívbemarkoló érzést okoz, az igazságérzetünk pedig bőszen háborog. De ettől (is) működik a regény. McCarthy szenvtelen kegyetlenséggel tolja az arcunkba az akadályokba nem ütköző emberi gonoszság rétegeit. A skalpvadászok közé keveredő gyerek sorsa mexikóiak, indiánok és szerencsevadászok tarka és egymást tépő hordájában bonyolódik, ahol a pénzéhség diktálta kíméletlenség, a kannibalizmus, a kínzás csak előszobái a központi motívumnak: az ölés demisztifikált, nyersen és barbáran elénk tárt rítusának. Az önzés, a diabolikus vágy, a pusztítás apoteózisa ez. Mindennek pedig központi és pokoli alakja a titokzatos Holden bíró, a skalpvadász csapat alvezére, aki hatalmas, szőrtelen alakjával, kiszámíthatatlan viselkedésével és furcsa filozofálásra hajlamos ördögi intelligenciájával amolyan mefisztói alak.
A véres délkörök kopár és forró tájain prérifarkasok kaparják ki a földből a halottakat és szétszórják a csontjaikat, leölt emberek hullája mellett térnek nyugovóra az emberek, fák ágain halott csecsemők lógnak, minden áthat a por és a mocsok, az emberek bőre pedig megpörkölődik a napon, miközben az érzéketlenség és a piszok kettős páncélba rejti elfeledett lelküket, és védtelen mexiókiakat skalpolnak, hogy fejbőrüket indián skalpként eladhassák, az indiánok pedig semmivel sem szerethetőbbek: kegyetlen, barbár, vérszomjas vadállatok. Nincsenek hősök, csak antihősök. A részvétlenség, a közöny mindent átható jellege és a hideg, aberrált alakok körtánca kozmikus magánnyá növeszti az emberi teljes hiányát. A pokol szereplői téphetik olyan eszelős, céltalan és kétségbeesett borzadállyal egymást, mint McCarthy alakjai a tűző nap alatt. Mindenki cápa és mindenki préda. A könyv perverz erőszakossága a Bone Tomahawk és az Apocalypto kíméletlen világát juttatja eszembe.
Mindezek ellenére annak, akinek van lelki ereje hozzá, hogy elolvassa, sokat ad a Véres délkörök. Több olyan kérdést felvet, amire lehet, hogy nem kellemesek a válaszok, de elgondolkodtató és provokatív. Nem tabudöntögető, öncélú polgárpukkasztással teszi ezt, hanem önvizsgálatra sarkall és az ember és a gonosz természetét mutatja be egy sarkított és kevésbé reklámozott módon. Az apokalipszis ugyanis nemcsak természeti csapásként érkezhet.

5 hozzászólás
>!
RosszQtya P
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Nem volt egy könnyű olvasmány. Semmilyen formában nem volt az, de hihetetlen túlzásai ellenére is megvolt benne az a mélység, ami az olvasót beszippantja, és a könyv elolvasása után is csak nehezen engedi el. Roppant elgondolkodtató könyv az Emberről.

>!
henryhill
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Rendkívüli kaland, az állandó élet-halál harc vérmocskos tengerében! Sejtelmesen gyönyörű nyelvezetű, poétikusan kíméletlen posztmodern western. McCarthy a háború, a pusztítás szuverén istenéről mesél barokkos, cizelállaltan túlcsorduló szövegfolyamában s igazi ereje pont ebben az ellentmondást nem tűrő, mérnökien megszerkesztett, a pillanat mikro-részeit lajstromzó kontextusban s a dialektikusságban rejlik. Tanítani kellene ezt a stílust, ám valami azt súgja, erre születni kell.
Orbitális remekmű!!!!!

>!
BlissX I
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

De nehéz könyv ez, nagyon nehéz. Az sem segített, hogy nagyon szakaszosan olvastam, sőt szerintem ez nyírta ki az igazi élményt, így már most eldöntöttem, hogy ha legközelebb elkezdem, mert el fogom még egyszer olvasni, akkor semmit nem olvasok vele párhuzamosan.

Elmondom, mi a helyzet. Én nagyon szeretem a szerző könyveiből készült filmeket, de mint könyvéhez, ehhez volt először szerencsém és egyébként sem ezt ajánlják nekiugrásnak a szakavatottak. Nekem furcsa írásmódja különösen bejött, mármint a központozás hiánya. Volt, hogy egy levegővétellel zuhant rám egy fél oldalnyi cselekmény egy mondatba sűrítve és megállás nélkül özönlöttek az indiánok olyan színes hacukákban, amiket holtakról nyúztak le, mintha egy Marquez világba csöppentem volna, amit vérgőz lep be.

A regény hangulata, sodrása az elején elkapott mint a gépszíj, de egy idő után annyira tömény lett ez az univerzum, ez a bendőjéből negatív bőrére fordított belekben és skalpokban térdig gázoló western, hogy belefásultam…ki megy most hová, jaja, megint leölnek egy falut, jójó, megint letolják a whiskyt, mennek bele a préribe, de kik meg minek? Delavárok, komancsok, mexikóiak, sápadt arcúak, szóval belevesztem.

Kevésbé költőien, mint ahogy eddig is beszéltem róla, de most tömörebben úgy tudnám leírni, hogy egy jó minőségű tömény italhoz sem ülünk le úgy, hogy na akkor most kiisszuk az egész üveggel. Valahogy így érzek a Véres délkörök iránt. A 3,5 ellenére mindenképp újraolvasós. Fel kell nőnöm ehhez a könyvhöz.

>!
mongúz
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Valóban elég véresek voltak ezek a délkörök. Nagyon nyomasztó könyv és nincs kibe kapaszkodni, mert egyetlen pozitív szereplő sincs a történetben. Ez a Cormac nagyon komolyan kiábrándulhatott az emberiségből.

>!
Dominik_Blasir
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Kitépte a szívemet a helyéről, hogy aztán megrágva adja vissza, hátha szeretném még használni. Még nem döntöttem el, valóban szükségem van-e rá.
Van bővebben is, az ekultura.hu virtuális hasábjain.

1 hozzászólás
>!
JuDait
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Gyerekkoromban nagyon szerettem az indiános filmeket, mert elrepítettek egy egészen más világba. Természetesen akkoriban csak „jók és rosszak” csatáztak egymással.

Amikor ezt a könyvet a kezembe vettem és elkezdtem olvasni, újra átéltem picit azt, ami anno megfogott mindig: a kopár, végtelen síkság, a lovak patkójának dobogása, az indiánok rikkantgatása, a puska durrogása, sőt, még egy-két indiános filmben hallott zene is duruzsolt a fejemben. Csak itt már a véres valóság is felbukkant. Mert itt már semmi sem csak fekete és fehér. A sápadt arcú banda is ugyanúgy eszeveszetten öl és brutálisan elbán nőkkel, csecsemőkkel, mint ahogy az indián bennszülöttek.
McCarthy egyedi írásmódja hozzájárult ahhoz, hogy olvasás közben semmi se zökkentsen ki. Bár több száz oldalon keresztül viszi a történetet, mégse éreztem unalmasnak, vagy vontatottnak.
Na és a befejezés…öt csillag és landolt is a kedvencek között. :-)

2 hozzászólás
>!
utazó
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Bocsánat azoktól akiknek ez nagy kedvence, nekem még fél csillag mínusz. Egyszerűen Az út az etalon, ahhoz képest kevesebb az élmény, több a durvaság, a kegyetlenség, nem annyira tömören fogalmazott….. Közben azért kíváncsi vagyok a vadlovas regényre is, de azt talán majd egy kis szünet után vállalom.

9 hozzászólás
>!
kolika
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Hű és ha! És hűha! Nem semmi ez a könyv. Annyi durvaság, erőszak, vérben gőzölgő és vérben fröcsögő test jelenik meg, hogy bármennyire is felkeltette kíváncsiságomat a szerző, hagyom pihenni egy ideig az olvasási élményt.
Itt nem különül el annyira a jó és rossz világa, inkább attól függ, hogy merre fordul a kocka, hogy akkor éppen melyik oldalon állsz. Egyszer üldözők, majd üldözöttek. Egyszer győztesek, s máskor éppen puszta bőrüket mentő szerencsétlenek.
Kezdetben nagyon zavart a vesszők hiánya, de aztán megszoktam.
A nyelvezete a könyvnek külön kiemelendő: érdekes és szép képsorokkal eleveníti a természetet. Néha úgy éreztem, mintha a szerző ezzel szeretné enyhíteni azt a sok-sok barbárságot, amit leír. A fokozás és a tartalmak egy mondatba sűrítésének is mestere McCarthy. Néha úgy éreztem, hogy ennél jobban nem lehet visszaadni a borzalmakat, s akkor a következő mondatban ott volt a húr tovább feszítése.
Mély benyomást keltett bennem a szerző, fogom még olvasni (miután pihentetem az olvasottakat).

>!
Nagy_Atilla_Tas
Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen

Messze a legjobb és legőrültebb könyve a Nem vénnek való vidék mellett! Egyik személyes kedvencem, ami megérdemelne egy teljes csillagos égboltot.Egyetlen hibája van csak, hogy egy délután kivégzed, (tudom a Nem vénnek valót is persze máskor előveheted ismét de jó) ha nem zavar a stílusa és a vérfagyasztó thrillereket sápadásra késztető őrült beteges kegyetlensége, vagy az a fekete humor ami keringő sátáni kacajként követi végig a könyvecskét, akár keselyűraj a készletéből teljesen kifogyott karavánt , emberünk nem szarozik, de nem is önkényeskedik ha gyilkol azt megemlegethetjük.Nagyon kellemes olvasmány ez, azonban aki nem bírja a szélsőségesen durvább megviselő részeket az kerülje el mert ez a könyv erősen maró hatású jócskán az ingerküszöbön túli, irodalmi ínyencség,többek közt arról, hogy, miféle perverz aljadékká is válhat az ember ha egyszer kitérve a hitéből elveszíti a tartását ami miatt embernek tarthatta magát egykoron.
.


Népszerű idézetek

>!
Sárhelyi_Erika I

(…) amikor az embert teremtette az Isten maga az ördög tartotta neki a gyertyát.

34. oldal

>!
Amadea

Az embereket nem a közösen megszegett kenyér köti össze hanem a közös ellenség.

494. oldal

>!
Irasalgor

Ez az ember csakugyan azt hiszi-e hogy ártatlan abban a romhalmazban amivé az élete lett?

531. oldal, XIII. fejezet

3 hozzászólás
>!
mcgregor

Hetekig kóboroltak a határvidéken az apacsok nyomát kutatva. Tér és idő hasadékában haladtak a nagy lapályon át a világ felosztásának rendelt eszközeként kiölve belőle mindent ami eléjük került és ami soha többé nem lesz olyan mint azelőtt volt. Porlepte fehér szellemlovasok névtelen kísértetek a húsukat marcangoló hőségben. Kitéve az ősvéletlennek felfüggesztve az időben minden rend és irány nélkül. Mintha a sziklából szólította volna elő őket valami ismeretlen erő hogy imbolygó árnyékukhoz kötözve bolyongjanak kiéhezetten a végzetük felé s némán kimeredt szemű szörnyekként vánszorogva a régmúltban az ősvilági Gondwana kietlen pusztaságában amikor még nem volt neve a dolgoknak és még mindenből minden lehetett.

>!
Amadea

Az ember a játékra született. És nem másra. A gyerek is tudja már hogy a játék nemesebb mint a munka. És tudja azt is hogy a játék értelme nem a játékban magában van hanem abban hogy mennyire értékes az amit a játékban kockára teszünk.

404. oldal

1 hozzászólás
>!
Amadea

Mindig rom és titok s valami nevenincs harag üledéke marad utána ha valami magasabb rendű alacsonyabb rendűvé válik.

241. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

(…) tudod mi a sorsa az olyan népnek amely nem képes rá hogy magát kormányozza? Úgy bizony. Mások fogják kormányozni őket maguk helyett.

58. oldal (Kalligram)

3 hozzászólás
>!
Irasalgor

Világéletében a tökéletesség bálványát követte de soha el nem érhette. A halott apja kiforgatta az örökségéből. Mert a gyermeknek az apja halála volt az igazi öröksége és nem is a javai. De ez a fiú nem látta az apját ravaszkodni és nem látta küszködni hogy kimásszon a csapdából amit magának ásott. A világ amit örökölt hamis tanúja volt az apának. Fagyba dermedt istenség előtt térdepel és ezért soha nem is fogja meglelni az útját a világban.

240. oldal

>!
balage79

„Az egyenes és a görbe út végül is egy és ugyanaz és most hogy itt vagy mit számítanak az évek melyek elteltek azóta hogy utoljára találkoztunk? Oly téveteg az emberi emlékezet és ami megtörtént alig különbözik attól ami sohasem létezett.”


Hasonló könyvek címkék alapján

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán
James Fenimore Cooper: Vadölő / Az utolsó mohikán
James Fenimore Cooper: Nyomkereső / Bőrharisnya
James Fenimore Cooper: A nagy indiánus-könyv
James Fenimore Cooper – Honti Rezső: Úttörők
Zane Grey: Az elveszett folyó
Michael Blake: Farkasokkal táncoló / A szent út
Zane Grey: A sivatag aranya
Zane Grey: Ragyogó csillagok
Zane Grey: Leányrablás a vadonban