Az ​út 87% 685 csillagozás

Furcsa véletlen, egy elejtett kommentből látom, hogy a filmet napra pontosan egy éve láttam. Emlékszem egyedül néztem, és amikor vége lett, utána percekig mozdulni se bírtam, csak lestem kifelé magamból és belül fáztam. Akkor gondoltam, hogy majd a könyvet is akarom, de várnom kellett vele. Nemrég eszembe jutott .. ma fejeztem be. Ha a film ütős, akkor a könyv elsodor. A lehető legkilátástalanabb világvégét festi le. Szürke hamu lep be mindent árnyalatok nélkül, elszenesedett természet, egykor megbecsült, azóta elértéktelenedett holmik halmában gyalogolva. Hétköznapi hősök nélküli világban névtelenségben menetelve vaksötétségben, éhségben. Lehet így jónak maradni? Szenvedéstörténet, itt minden mondatnak súlya van.
Mindennapi luxusban élünk, több ruhám és könyvem, tárgyam van a kelleténél, turkálom az ételt, megáll a számban a falat, bámulom a villanykapcsolót, magamra húzom a takarót. Lelkileg kiszívott ez a könyv. Egyetlen anyagi holmi sem olyan értékes, mint az élet. Becsüljük meg, hogy így élhetünk.

„a veszélyben élő ember álmai csak a veszélyről szólhatnak és minden más a kimerültség és a halál kiáltása.”

Névtelen túlélők hamuval szórt pokoljárása. Kimondatlanul is Godot keresése a várakozás helyett. És a remény, hogy talán szembejön az úton. Nem jön. Senkinek nem lenne szabad, emberségének maradékait őrizve, csak a túlélésért, örök harcban léteznie.

Az emberi agy perverz szerkezet, hajlamos eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha a szeretteit valami katasztrófából kellene kimenteni. Különös kéjjel forgatja a földrengések, árvizek, háborúk, iskolai lövöldözések képeit, beléjük képzelve gyerekeit, feleségét, szüleit. A rohadt, aljas dög.
Az út egy világégés utáni kietlen és kíméletlen világba viszi az agyunkat. Ebben a világban vándorol apa és fia. Mennek, mert nincs más választásuk, mert úton lenni az élet, megérkezni a halál. Pedig könnyebb lenne feladni, megállni, meghalni. De az apai ösztön ezt nem engedi.
McCarthy szövegéből már az első oldalakon olyan szomorúság és kilátástalanság árad, hogy az ember szíve belefacsarodik, csaknem fizikai fájdalmat okoz az olvasása.
A sötétben, hidegben, éhesen és szomjasan bolyongó két ember arcára hol a fásultság, hol a félelem ül ki. Ősemberi rettegéssel figyelik alkalmi menedékhelyeikről a hamuval borított tájat, az úton vonulókat. Vérkultusz hívőket és istentanukat, rablóhordákat – jobb mindenkit elkerülni.
Én azon töprengek olvasás közben, szent-e még az élet, ha már semmi szentség, semmi öröm nincs benne, csak testi és lelki kín. Az apa azon töpreng, hogy képes lesz-e megölni saját fiát, ha már nem lesz más választása. A fiú azon töpreng, élnek-e még jók rajtuk kívül, vagy már mindenki más gonosz. (És az ember óhatatlanul beleképzeli saját magát és a fiát ebbe a helyzetbe!) Csakhogy ők ott vannak egymásnak, és támogatják egymást, ha megrendül a hitük, az olvasó pedig magányos.
Az idő már régen nem létezik. Lassan vánszorognak dél felé, ahol talán megtalálják a jókat, a „tűz őrzőit”, az embernek megmaradt embereket – talán igen, talán nem, a keresés a fontos. Reményüknek nincs semmi reális alapja. Minden egyes nap egy újabb hazugság, amihez ragaszkodni kell, mert ha beismerik, hogy reménytelen a helyzetük, akkor mi értelme volt az éveken át tartó vándorlásnak? Pedig a tüzet, a jóságot nem is kellene keresniük, mert az a fiúban van. Ha a körülöttük lévő világ az abszolút gonosz, akkor a fiú az abszolút jó, az abszolút tisztaság. A férfi racionális döntéseket hoz, mert nem tehet mást, ő felelős a fiúért, aki megérti, miért kell meghozni ezeket a döntéseket, de nem mindig fogadja el őket. Benne még él egy egyetemes és elvont jóság képe, aminek az apa már nem tud megfelelni, holott ezt a képet nyilván ő ültette el a gyerekben. Csakhogy a férfinak túl kellett lépnie ezen, rá kellett jönnie, hogy már csak relatív jóság létezik, és az ő jóság és szentség fogalmába ettől kezdve csak kettejük élete fér bele.
A gyilkosság, az öngyilkosság, a szálak elvágásának kérdésére egyeseknek magabiztos igen/nem válasza van, holott ezek a kérdések csak a pillanatnyi körülmények között megválaszolhatóak. Az út végén csak kérdéseket találunk, válaszokat nem.
Borzalmas volt és gyönyörű.

Nagy elvárásokkal indultam útnak, hogy aztán csalódottan, tanácstalanul szemléljem a kopár, csöppet sem biztató tájat, amely elém tárult. A szövegből a szél mint hamuperjét fújta ki a központozást, csak néhol hagyva egy-egy pontot, a tájékozódást elősegítendő. A legnagyobb gondom az volt, hogy nem tudtam eldönteni, a további kopárságok – stílus, cselekmény, karakterek terén – vajon szándékosság vagy „véletlen” műve. Zavartak a végtelenül lebutított, leegyszerűsített párbeszédek (még akkor is, ha esetleg tudatos volt ez a fura minimalizmus), az egyhangú menetelés (éhhalálközeli állapot, élelemkeresés, -találás, menekülés, veszély, megmenekülés ismétlődő, monoton ritmusa), az egymással felcserélhető, néha akár el is hagyható cselekménymozzanatok sora, az erkölcsi értelemben szélsőséges karakterek (a hitében-erkölcsében rendületlen főszereplő páros, az angyali, megváltói tisztaságú kisgyerekkel és az emberség, abszolút jóság tüzét vigyázó, saját normáival szemben kompromisszumokra kényszerülő apával, valamint a többiek, az ősemberi vagy akár állati szintre süllyedt rosszak).* Sablonok sorozata, amit talán meg is bocsájtanék neki, ha valami még lenne benne, vagy legalább ezt a sablont megtöltené élettel – mondom ezt, miközben tudatában vagyok annak, hogy épp az élet pusztulása áll a fókuszban. Mégis, ez a forgatókönyv- és lektűrszrűség kipusztítja belőlem a beleérzés képességét.

A cselekmény helyszíne egy térben-időben pontosan meg nem határozható, kiégett-elégett, hamuvá lett jövőbeli világ, ahol élet és erkölcs pusztulóban. A regény homályban hagyja az előzményeket, illetve nagyon keveset árul el róluk, nem is fontosak, az idő mintha megállt volna, az út évek óta tart már, és nem sok esély van arra, hogy valaha szerencsés véget érjen. Lehet-e egyáltalán szerencsés vége? A happy endnek tűnő lezárás nem nyugtathatja meg az olvasót, mert egyáltalán nem biztos, hogy tényleg happy endről van szó. Nem annyira egyszerű a hazugságot elfogadni, és mindenre robotként azt mondani, hogy „jó”. Még a könyvbeli gyereknek sem az, aki naivságából sokat kinőve az út során, mintha gyakran többet is tudna az apánál.
Az egész regény leegyszerűsített vagy annak tűnő stílusát, világképét számomra nem magyarázza a gyerekkel való kommunikációból, értelmi szintjéhez való közeledésből fakadó szükségszerűség. Gyakran az volt az érzésem, hogy mintha az olvasót is gyereknek tekintené, akinek elég magyarázat, hogy apa mindent jobban tud, mindent megold, még ha kétségek gyötrik is, és persze mindig talál egy élelmiszer-kincsesbányát, ha szorul a kapca. Pont akkor, mikor kell. Közben meg… Ki tudja mi van délen? A jóknál. És meddig? Az irreális véletlenek és valószerűtlenségek, nem keveset rontanak az összképen, és bizony van belőlük jó pár.
Őszintén nem értem a Pulitzer-díjat, a világhírt, az olvasottságot, a népszerűséget… Nekem ez már a giccs határát súrolta, sőt. Az is lehet, hogy nagyon elmentem a könyv mellett, nem tudom.

* És itt nem csak arról van szó, hogy a gyerekét féltő, menteni igyekvő apa a regény világában megjelenőket jó-rossz kategóriába sorolja, amelyben a jót mi, a rosszat ők, az életünket fenyegető ellenség jelenti, ez így talán rendben is volna, hanem arról, hogy az egész regény ebben a két kategóriában gondolkodik, meg sem próbálva mondjuk a rossz nézőpontját és rosszá válásának történetét, a világ jelen helyzetének kialakulását elmesélni. Nem, ez a regény az abszolút, megrendíthetetlen jóról szól, és ennek létezését vallja. Érdekes, míg Kertésznél például el tudom hinni a Tanító úr gesztusát, sőt katarzist is kivált bennem, itt hidegen hagy a jó heroikus és minden szürkeség és monotónia ellenére látványos diadalmenete. Mert ez az, függetlenül attól, hogyan értelmezzük a lezárást.

Nem láttam a filmet így nem tudtam hogy mire számítsak. Már nem emlékszem hogy mi keltettem fel az érdeklődésemet és hogyan került a várólistámra a könyv és miért is akartam elolvasni annak idején. Csak arra emlékszem hogy olyan sokszor találtam szembe magam vele hogy muszáj volt rálépnem erre Az útra. Először az sokkolt hogy nincsenek vesszők a könyvben és fejezetek sincsenek és olykor annyira aprólékosan ír le dolgokat és olyan sokszor használja az és kötőszót hogy kicsit elbizonytalanodtam. De mindezek ellenére is tetszett a stílus és a világ végtelen komorságával együtt egészen beszippantott és nem eresztett. Igazából ez szerintem azon könyvek egyike ahol olvasás közben inkább a saját gondolataink számítanak és nem annyira a következő lépés. Annyiszor szorult össze a gyomrom és akadt el a lélegzetem és néztem szembe a félelmeimmel ahányszor lapoznom kellett. A könyv az emberről szól és az útról ami maga az élet és amelyet bármilyen körülmények között de élni kell. Nem könnyű olvasmány.

Armageddon, végítélet, világvége. Aligha van manapság divatosabb téma. A Nobel-díjra is esélyesnek tartott Cormac McCarthy is megmártózott ebben a hömpölygő folyamban.
Az út?
Út a semmibe?
Szimpla zsákutca?
Céltalan kóborlás, vagy az emberiség nagy közös tévútja?
Sablonok sorozata, hollywoodi klisék, primitív vezérfonal. „Mi vagyunk a jók.” És vajon miért? Mert az apa happy end-szerűen mindig akkor talál pár falat kaját, amikor már éhezniük kell? S mert a gondviselésszerűen talált konzervek jóvoltából nem kell megenniük embertársaikat? Aki meg nem ilyen szerencsés, s mégis élni akar, az már gonosz? Tipikus amerikai, a végtelenségig leegyszerűsítő, bárgyú gondolkodás. Nem tetszett, még ha könnyen olvasható, ügyesen megírt mű is. Az állandóan ismételgetett „Jól van” egy idő után már egyenesen bicskanyitogató. A történet végtelenül monoton, és néha teljesen illogikus. Sivár könyv egy sivár, kiégett világról. Ami maradéktalanul tetszett, az az elpusztult világ realista ábrázolása. Viszont nem tudjuk meg, hogyan is következett be a világ pusztulása, ami azért egy alapvető információnak kellene lennie. Vélhetően azonban emberi tevékenység, talán egy atomháború volt az ok. Ebben az esetben azonban borzasztó kártékony a könyvnek az a sugallata, hogy készüljünk a túlélésre, halmozzunk fel készleteket és fegyverkezzünk fel a többi túlélő ellen.
Frászt!!!
Készüljünk az elhárításra! Akadályozzuk meg a fegyverkezést, ne engedjük, hogy a törvényszerűen fellépő gazdasági válságokat háborúkkal akarják orvosolni! Vessünk gátat a gyűlöletnek, ne hagyjuk, hogy a környezetvédelem csak jól hangzó kampányszlogen legyen! Ne a következményekre készüljünk, hanem a katasztrófa elhárítására törekedjünk!
Valami ilyesmit várna az olvasó egy Nobel-díj esélyes írótól.
De McCarthynál feje tetején áll a világ. Nem úszik a vulgáris armageddon folyammal szemben, hanem vidáman ellubickol benne. A katasztrófa után sincs cél. Nincs terv, semmi elképzelés. Csak a napról napra történő vegetálás. S amikor váratlanul a nyakukba szakad a véletlenszerű túlélést tudatos kivárássá alakító lehetőség, azt is elvetik. Abszolút nihillista írás.
Minimalista mű, majdnem maximális csalódás.

Elsősorban, azt azért hadd mondjam el, hogy ez itt nem egy újabb rajongó kritika lesz. Szívesen kifejteném ide a problémáimat, elfelejteni ezzel az egész könyvet, de inkább nem teszem, csak egy pár gondolattal érzékeltetem. Mert amennyire kívántam szeretni ezt a könyvet, annyira nem tudtam. Ezért most kicsit zavarban vagyok, mert félek: egy: hogy világhírű Pulitzer díj-as, kettő: tehát én utálni fogom, mert olyan különleges vagyok hozzáállástól, de a történetben egyszerűen nem találom azokat a „szikrákat”, jeleneteket, amelyre ennyire „rátapadt” úgy a szaksajtó, mint az olvasó tábor. Azt meg nem akarom elhinni, hogy én vagyok az a furfangos bölcs, aki átlát a rostán, míg mindenki más zátonyra futott. Ezért kritikába fojtom zavarom. A mély értelműnek álcázott, halálosan komoly semmit mondás minősített esetével volt dolgom, egy újabb lélekrohasztó, amolyan kedélyesen nyomasztó regényben. A cselekményvezetés szokatlanul feszes és lényegkiemelő, mégis azt éreztem, hogy számba rágott tanulságokat kapok, noha a kimondatlan kritika és a savanyú irónia végig ott bujkál a sorok között. spoiler Ami tetszett, az apa és fia meglepően szívhez szóló, de a giccs árnyékát mindig elkerülő szeretete jelenti, (a katasztrófa után lenullázott környezetben) az emberi érzések egyetlen meleg kis szigetét.

Elgondolkodtató kis tanmese arról, hogy hova juthatunk, ha nem változtatunk az életmódunkon vagy „csak úgy” összeomlik körülöttünk a világ, bár itt konkrétan nem tudható, hogy mi is vezetett a végső katasztrófához – a nagy világégéshez –, az ezen való filózást ránk bízza McCarthy, megismerhetjük viszont a következményeket: hamu borít mindent évek óta, az emberiség nagy része elpusztult-megsült-elégett szörnyű kínok között, a maradék meg egymást henteli az élelemhiány következtében. Tetszik az alapfelállás?
Ha igen, csak akkor érdemes nekikezdeni az olvasásnak, mert M. nem finom-lelkű virágszálaknak szánja e könyvét, sikerül rendesen nyomasztó és kemény hangulatot kialakítania, beküldve az éhezés és a reménytelenség útvesztőiben a férfit és a fiát, halálig tartó bolyongásra ítélve őket a hideg hamuval teli poklokban.

Eddig nem láttam a filmet sem, így gyorsan azt is megnéztem és egész jól meg lett csinálva, olyan kis különbségektől eltekintve, hogy a film minden nyomorúságával együtt mégis ad valami reménysugarat is spoiler ott felbukkan egy bogár, egy távoli madár, míg a könyvben semmi ilyesmi nem könnyíti a lelkü(n)ket, a filmben sokat álmodik a feleségével, míg a könyvben inkább szürreális rémálmai vannak, tükrözve az ébrenlét kilátástalanságát. Valamint a filmben sokkal gömbölyűbbek, mint az indokolt lett volna a történet hihetősége szempontjából, spoiler persze nem várható el, hogy koplaltassanak egy gyereket, de találni találhattak volna satnyábbat és Viggo is lehetett volna kissé cingárabb. Bocs.

Kicsit megmoccant bennem olvasás közben, King Végítélete is, bár az sokkal „vidámabb” és többemberesebb történet volt.
Aki szeretne pedig erre felkészülni, annak ajánlom ezt, egész jó tanácsokat ad, igaz csak rövidebb távú összeomlás esetére. Mert a konzerv felhalmozás sem rossz, de otthon ilyen esetben nem látom sok értelmét. De azért hajrá, előre a túlélésért, biztosan jobb ötlet a kannibalizmusnál. :P

Tetszett?
Nem tudom.
Nem tudod?
Nem.
Mesélsz egy kicsit róla?
Meséljek?
Igen.
Jó.
Jó.

A férfi és a fiú mentek az úton és ettek és pihentek. Aztán elfogyott az élelmük és mentek és éheztek, mentek és féltek. Aztán mikor már 5 napja nem ettek, találtak egy házat, amiben a csodával határos módon volt még élelem és egyebek, és ettek és pihentek, és utána továbbmentek. Aztán elfogyott az élelmük és mentek és éheztek és így tovább újra és újra…

De most komolyan: tetszett azért, de számomra sok volt benne a porhintés és a felesleges körforgás. Úgy éreztem, hogy több dologról, ami érdekelt volna, nem beszél az író, illetve több mindent túlragozott. A stílus meg nagyon nem volt az enyém (lásd második bekezdés), a párbeszédek nincsenek jelölve, így időnként belezavarodtam ki beszél (lásd első bekezdés).
A kisfiút nagyon megkedveltem, egy igazi kincs, a tűz vivője egy apokaliptikus világban. Az apa? Kettős érzésem van vele kapcsolatban, hiszen mindent meg akart tenni a fiáért, és végülis a fia éltette, illetve az, hogy a lehetőségekhez képest megkímélje, megmentse. Ugyanakkor ha magába néz, tudhatja: nincs esélyük. Mi értelme éheztetni és vonszolni úttalan utakon azt a szerencsétlen gyereket, hogy sok-sok szenvedés után bekövetkezzen az elkerülhetetlen vég? Konkrétan spoiler
Engem érdekelt volna jobban kifejtve, hogy mi történt a világgal, kik a gonoszok, illetve olvastam volna többet az anyáról spoiler. Talán nem voltam ráhangolva a sok filozófiára, mert abból volt túlsúly, nem a történésekből.
A téma mindenesetre nagyon érdekes, s a feldolgozásához sem szokványosan nyúlt az író.

Felvette az ecsetet. Belemártotta a szürke és fekete színbe, majd megtöltötte ezekkel egy könyv lapjait. Aztán odafestette a férfit és a fiút, majd egy kis narancssárgát is adott a képhez, a szemnek láthatatlanul. Cormac MacCarthy igazi művész, aki mindig tudja, mikor kell a reményről a fátylat fellebbenteni, hogy ne vesszünk el a reménytelenségben.
Remekmű.