Nagy elvárásokkal indultam útnak, hogy aztán csalódottan, tanácstalanul szemléljem a kopár, csöppet sem biztató tájat, amely elém tárult. A szövegből a szél mint hamuperjét fújta ki a központozást, csak néhol hagyva egy-egy pontot, a tájékozódást elősegítendő. A legnagyobb gondom az volt, hogy nem tudtam eldönteni, a további kopárságok – stílus, cselekmény, karakterek terén – vajon szándékosság vagy „véletlen” műve. Zavartak a végtelenül lebutított, leegyszerűsített párbeszédek (még akkor is, ha esetleg tudatos volt ez a fura minimalizmus), az egyhangú menetelés (éhhalálközeli állapot, élelemkeresés, -találás, menekülés, veszély, megmenekülés ismétlődő, monoton ritmusa), az egymással felcserélhető, néha akár el is hagyható cselekménymozzanatok sora, az erkölcsi értelemben szélsőséges karakterek (a hitében-erkölcsében rendületlen főszereplő páros, az angyali, megváltói tisztaságú kisgyerekkel és az emberség, abszolút jóság tüzét vigyázó, saját normáival szemben kompromisszumokra kényszerülő apával, valamint a többiek, az ősemberi vagy akár állati szintre süllyedt rosszak).* Sablonok sorozata, amit talán meg is bocsájtanék neki, ha valami még lenne benne, vagy legalább ezt a sablont megtöltené élettel – mondom ezt, miközben tudatában vagyok annak, hogy épp az élet pusztulása áll a fókuszban. Mégis, ez a forgatókönyv- és lektűrszrűség kipusztítja belőlem a beleérzés képességét.
A cselekmény helyszíne egy térben-időben pontosan meg nem határozható, kiégett-elégett, hamuvá lett jövőbeli világ, ahol élet és erkölcs pusztulóban. A regény homályban hagyja az előzményeket, illetve nagyon keveset árul el róluk, nem is fontosak, az idő mintha megállt volna, az út évek óta tart már, és nem sok esély van arra, hogy valaha szerencsés véget érjen. Lehet-e egyáltalán szerencsés vége? A happy endnek tűnő lezárás nem nyugtathatja meg az olvasót, mert egyáltalán nem biztos, hogy tényleg happy endről van szó. Nem annyira egyszerű a hazugságot elfogadni, és mindenre robotként azt mondani, hogy „jó”. Még a könyvbeli gyereknek sem az, aki naivságából sokat kinőve az út során, mintha gyakran többet is tudna az apánál.
Az egész regény leegyszerűsített vagy annak tűnő stílusát, világképét számomra nem magyarázza a gyerekkel való kommunikációból, értelmi szintjéhez való közeledésből fakadó szükségszerűség. Gyakran az volt az érzésem, hogy mintha az olvasót is gyereknek tekintené, akinek elég magyarázat, hogy apa mindent jobban tud, mindent megold, még ha kétségek gyötrik is, és persze mindig talál egy élelmiszer-kincsesbányát, ha szorul a kapca. Pont akkor, mikor kell. Közben meg… Ki tudja mi van délen? A jóknál. És meddig? Az irreális véletlenek és valószerűtlenségek, nem keveset rontanak az összképen, és bizony van belőlük jó pár.
Őszintén nem értem a Pulitzer-díjat, a világhírt, az olvasottságot, a népszerűséget… Nekem ez már a giccs határát súrolta, sőt. Az is lehet, hogy nagyon elmentem a könyv mellett, nem tudom.
* És itt nem csak arról van szó, hogy a gyerekét féltő, menteni igyekvő apa a regény világában megjelenőket jó-rossz kategóriába sorolja, amelyben a jót mi, a rosszat ők, az életünket fenyegető ellenség jelenti, ez így talán rendben is volna, hanem arról, hogy az egész regény ebben a két kategóriában gondolkodik, meg sem próbálva mondjuk a rossz nézőpontját és rosszá válásának történetét, a világ jelen helyzetének kialakulását elmesélni. Nem, ez a regény az abszolút, megrendíthetetlen jóról szól, és ennek létezését vallja. Érdekes, míg Kertésznél például el tudom hinni a Tanító úr gesztusát, sőt katarzist is kivált bennem, itt hidegen hagy a jó heroikus és minden szürkeség és monotónia ellenére látványos diadalmenete. Mert ez az, függetlenül attól, hogyan értelmezzük a lezárást.