”I’ll keep the nightmares away.”
Fogalmam sem volt, hogy mit tartogat számomra majd Liliana és Romero része, de az tuti, hogy erre nem számítottam. Furcsa izgalom járt át, miközben olvastam, egyszerre féltem és aggódtam amiatt, hogy lelepleződnek, ugyanakkor örültem Lily és Romero bátorságának, amiért ebben az őrült világban azt mondták, hogy nem, és a saját szívükre hallgattak. Ostobának gondoltam Lily-t, gyerekesnek, de el kellett ismernem, hogy tényleg felnőtt, megváltozott, mássá vált. Célja lett, amiért foggal-körömmel küzdeni akart, boldog szeretett volna lenni. Akkor nőtt fel igazán a szememben, amikor ezt a boldogságot is sutba vágta volna, csak azért, hogy a számára fontos emberek biztonságban legyenek, az önfeláldozása, ahogy megadta magát az apja akaratának csomót okozott a gyomromban. Magamban szurkoltam, hogy tegyen valamit, bármit…
Bár szerettem Romero-t, mégis itt valahogy engem Aria és Luca részei vettek le teljesen a lábamról. Imádtam a kettejük közötti pislantásokat, heves érzelmeket, annyira másabb volt, mint a saját könyvükben. Az eltelt időben összesimultak, csapattá váltak, Aria erős nő lett, csakúgy, mint a Capo-ja. Érdekes volt végigélni, ahogy Luca küzd saját magával, az elveivel, miszerint a Famiglia az első, de valahogy mégis igazságos Capo akart lenni, aki bár erősen fogja a gyeplőt, Aria és a testvérei miatt mégis mutat gyengédséget. Szép lassan ő, Matteo, Romero és a Scuderi lányok egy családdá váltak, csapattá, amiért megéri küzdeni, sőt Luca még a háborút is megkockáztatta a két város között.
Luca itt nyerte el igazán a szívem – bár számomra még mindig Dante a kedvenc –, igazán levett a lábamról, ahogy egyszerre volt férj, testvér, barát és Capo. A vége, a happy end, ami és ahogy történt, meg wow! Ez a sorozat egyre jobb és jobb.