A ​Nickel-fiúk 100 csillagozás

Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

Két ​fiú egy pokoli iskolában, Floridában…

A kis Elwood Curtis egy szegregált, feketék lakta városnegyedben nő fel és a szívébe zárja Martin Luther King szavait, miszerint „ő is van olyan jó, mint bárki más”. A szülei elhagyták, de nagyanyjának hála Elwood megmarad a jó úton és be akar iratkozni Tallahassee egyetlen fekete főiskolájára. De ebben a világban, az 1960-as évek elején, az USA déli államaiban egy fekete fiúnak egyetlen hibát is elég elkövetnie, hogy a jövője füstbe menjen. Elwoodot elítélik, egy Nickel Akadémia nevű javítóintézetbe kerül, amelynek küldetése, hogy „testileg, szellemileg és erkölcsileg képezze” a büntetett fiúkat, ezáltal „tisztességes, becsületes emberek” váljanak belőlük.
A Nickel Akadémia valójában groteszk kínzókamra, ahol a szadista nevelői kar veri és szexuálisan bántalmazza a diákokat, a korrupt dolgozók és a helybeliek ellopják az ennivalót és a készleteket. Elwood próbál dr. King hangzatos kijelentésébe kapaszkodni, miszerint:… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2019

A következő kiadói sorozatban jelent meg: KULT Könyvek

>!
XXI. Század, Budapest, 2019
270 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155955327 · Fordította: Pék Zoltán
>!
XXI. Század, Budapest, 2019
270 oldal · ISBN: 9786155955334 · Fordította: Pék Zoltán

Enciklopédia 4

Helyszínek népszerűség szerint

Broadway · Columbus sugárút, New York


Kedvencelte 7

Most olvassa 11

Várólistára tette 121

Kívánságlistára tette 118

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

robinson P>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

Hihetetlenül megrázó, szomorú valóság, ami egy fiúnevelő intézetbe viszi el az olvasót. Az USA déli részén játszódik a cselekmény, az 1960-as években. Colson Whitehead felkavaró regénye után nehéz megszólalni, bármit mondani, leírni. Átélhető, letaglózó valóság, súlyos téma ez. Az író remek mesélő, szikár, tényszerű prózája kiemelkedik a KULT-könyvek közül is, nem csak az irodalmi kínálatból. Számomra egy gyöngyszem. A borító igényes szépsége figyelemfelkeltő, kifejező.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/10/a-nickel-fiuk.html

5 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

Vegyük csak számba a faktumokat, aztán vizsgáljuk meg, hogy mi lehet a baj…
A történet helyszíne az amerikai fekete Dél. A sztori Rosa Parks, a Greensboroi Négyek és King tiszteletes korában játszódik. Aztán itt van még a valós eseményekre épülő cselekményt körbelengő beteges légkör, a szegregáció, a faji megkülönböztetés, mint az értelmetlen, zsigeri erőszak melegágya. Állami gondoskodásnak álcázott elnyomó, megalázó, embertelen gyermekgondozási rendszer. Abúzus, gyermekbántalmazás, közösségi és családi erőszak. És végül, de nem utolsó sorban maga a szerző, Colson Whitehead, aki önmagában is hiteles és felkent bárdja lehet ezeknek a szomorú témáknak. Csupa olyan tárgyalt történés, amire ösztönösen ugrok és harapok. Tetézve egy általam tisztelt és kedvelt, harcos afroamerikai szerzővel.

Akkor mégis, mi hibádzik?
Nekem hiányzik a személyesség. A történet hiteles, a karaktereken érződik, hogy valós személyek „álltak modellt” a portréhoz. A megcselekedett aljasságok leírása ugyancsak reális és hihető. De mindez csupán olyan, mint egy riportsorozat a Klaus Barbie, vagy Ivan Demjanjuk által elkövetett rémtettekről. Kedélyeket borzoló, felháborító, undort keltő, de nem személyes. És ez szerintem az írásmód, a szerkezet „bűne”. Mintha a szerző szándékoltan, sőt erőltetetten megpróbált volna objektív, távolságtartó maradni, nem adni támadási felületet, szikár történetmondóvá válni. Ezzel azonban én magam sem válhattam érintetté, nem lettem részese a borzalmaknak, csupán külső szemlélő maradtam. Kíváncsi nézelődő, aki az utolsó sor után csupán becsukja a könyvet és egyszerűen kézbe veszi a következőt. Nem sóhajt nagyot az olvasás végeztével, nem pillant szét maga körül megkönnyebbülten, felocsúdva, elmarad a „de jó, hogy túléltem, hál’ isten megúsztam” érzés. Nincs katarzis, nincs feldolgozandó fájdalom, csak a nyers, brutális tények vannak, a számok, amik nem hazudnak és egy már-már közhelyes, kötelező, de gyorsan múló bűntudat a bőröd színe miatt. Whitehead engem most nem engedett be a Nickel elátkozott falai közé, és ezt zokon vettem.
Nálam a a fekete metró sokkal jobban beütött.

Természetesen ettől még ez egy fontos könyv és ajánlom mindenkinek. Tegyetek egy próbát Ti is!

mate55 P>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

„Az erőszak az egyetlen elég nagy eszköz a világ mozgatásához.” (Archimédesz) A brutális floridai reformiskola (Arthur G. Dozier Fiúiskola) működése alapján írt regény, (részben) egy valódi élet borzalmait mutatja be. Nemcsak a súlyos múlt feltárása, hanem annak a folyamatnak a megvizsgálása is, amellyel az amerikaiak elássák, torzítják, elrejtik vagy egyszerűen „szépen törlik” ezeket a megtörtént eseményeket. Whitehead se nem szentimentalizálja, se nem túlozza el a történetet. „Tiszta szemmel”, nyugodtan ír, és hagyja, hogy karakterei, különösen Elwood önmagukért „beszéljenek”. Vagy úgy is mondhatnám: a karakterek, a szándékok, a titkok és a kinyilatkoztatások finom egyensúlya. Megrontja a jóság diadalmába vetett egyszerű bizalmunkat, helyette kemény, keserű igazságot hagy. A kínnak úgy tűnik, hogy sokféle formája van, de nem kétséges, hogy Elwood nehéz helyzetéből adódik a haladás. De én úgy gondolom, hogy az afroamerikai gyerekeknek, évtizedekbe telik, hogy utolérjék az amerikai álmot, azt, amit John Updike: Nyúlketrec is megírt: „amikor először hallotta ezt a kifejezést gyerekkorában, úgy képzelte el, hogy Isten fekszik és álmodik, és Amerika steppelt-takaró térképe jön ki a fején, mint egy felhő.” Nem valamiféle áttekintés, hanem a szükséges igazságosság, amely a regény formáját működővé teszi. Ahogy Yosef Hayim Jeruzsálemi történész mondta: Lehetséges, hogy a „felejtés” ellentéte nem is az „emlékezés”, hanem az igazságosság?

giggs85 P>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

Azt hiszem, tökéletesen mutatja be Colson Whitehead nemrégiben megjelent, A Nickel-fiúk című regénye azt, hogy miért lett olyan óriási közönség (és egyben kritikai) siker a 21. Század Kiadó KULT Könyvek sorozata. Ugyanis ismét egy olyan profin megírt, bevált, ám nem elkoptatott paneleket felhasználó, az érzelmeinkre is hatni képes történetet kapunk, amelynek azért van a sodrása mellett mélysége is. A sokszoros díjnyertes szerző A föld alatti vasúthoz hasonlóan ismét az amerikai történelem egy sötét korszakát állítja a középpontba. Az új időpont a 19. század helyett a 20. század második fele, ám a probléma a régi: a rasszizmus, az elnyomás és a feketék harca egy emberhez méltóbb életért.

Történetünk kezdetén fedezik fel egy egykori fiúnevelő javítóintézet jelöletlen temetőjét, és ez a hír indítja be a lassan már inkább a nyugdíjhoz közelítő Elwood emlékezetét, aki majd’ fél évszázaddal ezelőtt maga is az intézet lakója volt. Innentől kezdve – jól ismert módon – ismerjük meg az egykori fiú és a későbbi felnőtt férfi életét váltott szálakon.

Érezhető, hogy Whitehead profi író, tudja, hogy mit és miért csinál, honnan és hová akar eljutni, és milyen módon. Úgy képes megjeleníteni az ártatlanul javítóba került fiú karakterét, hogy az egy pillanatra sem válik bántóan sablonossá, erőltetetté vagy hatásvadásszá (valljuk be, ártatlanul bebörtönzött emberek történetével már tele a padlás), és úgy tudja bemutatni a címben is megjelenő Nickel Intézet mindennapjait, hogy az tökéletesen realista és hihető legyen. Pontosan úgy adagolja a szörnyűségeket a szürke hétköznapokhoz, hogy a regény egyetlen pillanatra sem válik öncélú nyomor- vagy fájdalomleírássá, hanem marad egy teljességgel hihető krónika a nem is olyan régmúltból.

És az egész működik elejétől a végéig, megingás nélkül, még akkor is, ha a tapasztalt olvasó pontosan felismeri a számtalan helyről ismerős paneleket: a két jóravaló, többre érdemes fiú barátságát, a szadista börtönigazgatót, a mindenek felett szemet hunyó gazdag döntéshozókat, vagy a sok rasszista fehér között kötelezően felbukkanó jóravalót… – és így tovább.

Az afroamerikai író könyvének lapjain feszül egymásnak Martin Luther King békés és szeretettel teli ellenállására való felhívása a nyers valósággal és a realizmussal, azzal a szinte rabszolgaságot idéző elnyomással, amivel nap mint nap kell szembesülnie az ide zárt fekete fiúknak. Hogy melyik nyer? Természetesen nem árulom el előre.

Úgy gondolom, hogy A Nickel-fiúk egy kimondottan profin megírt, átgondolt, és fontos témákat boncolgató alkotás, amelyet azért – paradox módon éppen a profizmus és az ismert elemekből való felépítettsége miatt – egy fokkal gyengébbnek tartok, mint A föld alatti vasutat. De biztos vagyok benne, hogy így is sikeres lesz, és számtalan olyan olvasóhoz jut el, akit érdekel az amerikai közelmúlt árnyoldala, egy érzelmeinkre is hatni tudó börtönsztori.

luthienlovemagic IP>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

Az amerikai javítóintézeti bántalmazások témájával eddig csak filmen találkoztam, de az elég mély nyomot hagyott bennem. Habár a Pokoli leckében négy fehér fiú volt a főszereplő, és nincs benne szó a színes bőrű elítéltekről, így nagy érdeklődéssel vettem a kezembe Whitehead könyvét. Aminek két fekete fiú áll a középpontjában, így teljesen más problémák és élethelyzetek is előkerülnek, mint a fentebb említett filmben.

A szerző fontos témát választott, amiről beszélni kell, de ugyanakkor nehezet is, mert meg kellett találnia az arányokat, hogy egyszerre legyen elég kemény, de ugyanakkor ne rettenjen el az olvasó, és az üzenet is átmenjen. Ez az, amiben Whitehead nálam elbukik, mert csak a felszínt kapargatja, nem ás a mélybe, és nem döngöli az olvasóját úgy a földbe, hogy percekig bénultan ücsörögjön, és köpni-nyelni se tudjon, mert annyira letaglózták az olvasottak. Ahhoz nem csak néhány verés leírása, netán gyilkosságok és kínzások említése kellett volna, hanem sokkal több. Mert így ez a könyv csak felkelti a figyelmet, de nem érinti meg igazán az olvasó lelkét. Ebből kifolyólag az volt a benyomásom, hogy pár száz oldal hiányzik a regényből. Mintha a szerző nem mert volna elmerülni teljesen a témában, vagy azért, mert fájó téma volt a számára, vagy, mert a szerkesztője visszafogta. Bármelyik is volt a helyzet, hátrányára vált a könyvnek, aminek az lett az eredménye, hogy fontos részeket elmaszatolt, lényegtelen részekre pedig oldalakat pazarolt el. A keményebb részeken nincs elég hangsúly, ezért nincs kellő súlya a leírtaknak.

Ami nagyon megragadott a történetben egyrészt a stílus, másrészt a karakterábrázolás, harmadrészt az időkezelés. A stílus – a narrátortól függően – olvasmányos, közvetlen, olykor szenvtelen, vagy éppen kedves. Az egyszerű nyelvezete miatt gyorsan lehet haladni vele. A karakterábrázolás csak épp annyira megy mélyre, amennyire az események megkövetelik, de Whitehead így is eléggé szerethetővé teszi a karaktereit. Mind Elwoodot, mind Turnert másért kedveltem. Előbbit az eszéért és a változtatni akarásáért, utóbbit a szkepticizmusáért és a józan életfelfogásáért. Velük szemben a nevelők velejéig romlottnak tűnnek, emiatt nagyon jó a kontraszt. Az időkezelésében tetszett, hogy nem lineárisan meséli el a Nickelben történteket, hanem a múlt és jelen jelenetei váltakoznak, ami miatt nem kiszámítható a cselekmény, így a végén lévő csavar is nagyobbat szól.

A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/12/12/konyvkritika_…

2 hozzászólás
adrienn_szucs>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

Nem hiába lett Colson Whitehead kétszeres Pulitzer- díjas író.
Megrázó, felkavaró mű ez, fontos, és bár az átélt szenvedést nem tudja kárpótolni, mégis méltóképpen tárja fel az igazságot az intézet életéről. Hálás voltam ,hogy a hatásvadásznak tűnhető spoiler . Nem azért, mert homokba dugom a fejem, de sajnos el tudjuk képzelni, és az az igazság, hogy Whitehead írása enélkül is nagyon erős és nyers. Olvastam olyan kritikát róla, hogy túl távolságtartó és érzelemmentes ez a regény, szerintem viszont tökéletesen visszaadta azt a sorsukba valamelyest beletörődő fiúk lelki világát; ők ugyanígy meséltek magukról: fogadjuk el, csináljuk, aztán egyszer csak vége lesz… Pont a távolságtartásában éreztem a szívhez szorító erőt.
A befejezése pedig akkora meglepetés volt, hogy ezen a történeten biztosan nem lépek túl egy hamar.

cortinadampezzo P>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

2014-ben egy nemrég bezárt javítóintézet mellett találtak egy titkos temetőt, amelyben megszámlálhatatlan mennyiségű fiatal fiú csontvázzá aszalódott holttestét fedezték fel. Az elkövetkező években sorra derültek ki az intézet viseltes dolgai, ahogy a túlélők elmesélték a saját történeteiket. Colson Whitehead egy fiktív történeten keresztül mutatja be ezt a valószínűleg még csak nem is kirívó kínzóintézetet, amelyben több mint száz éven keresztül teljes generációk életét nyomorították meg. Még azon kevesek is, akik kikerülve többé-kevésbé normális életet tudtak élni, soha nem szabadulhattak ettől a helytől, gyakorlatilag megfosztották őket attól az egyszerű örömtől, hogy hétköznapi emberek legyenek.

Az 1960-as évek Floridájában járunk, ahol a fekete polgárjogi mozgalom sikerei ellenére még teljes erővel tombol a rasszizmus, mert a fehér fiúk még emlékeznek rá, hogyan törték be apáik és nagyapáik az engedetlen rabszolgákat. Bár a fekete gyerekek már középiskolába járhatnak és oda ülhetnek a buszon, ahová csak akarnak, még mindig nem szolgálják ki őket a boltokban és éttermekben, a fehérektől örökölt tankönyvekbe pedig lemoshatatlan tintával rótták bele a büdös nigger dögölj meg és egyéb hasonló feliratokat.

Paradox módon épp egy javítóintézet az, ahol a lehető legkevésbé érzékelhető a rasszizmus. Persze itt is van szegregáció, és a feketék szakadtabb ruhákat kapnak és lepusztultabb épületekben alszanak, de mégis, fekete és fehér között nincs akkora különbség, mint a szabad világban, és ezt kitűnően illusztrálja a félvér, se ide, se oda nem tartozó, ezért a két rassz területe között folyton ide-oda küldözgetett fiú sorsa.

Mielőtt azonban megnyugodnánk, hogy a Nickel valami liberális bentlakásos iskola, ahol bőrszíntől függetlenül faragnak dolgos és serényt embert a rossz útra tévelyedett fiatalkorúakból (ahogy a szórólapokon és a sajtóban olvasható), elemi erővel csap le ránk a kegyetlenségáradat: igazából azért nincs bőrszín szerinti megkülönböztetés, mert a fekete és a fehér fiúk élete pontosan ugyanannyit, azaz nullát ér. Rendszeresek a verések és a szexuális abúzus, és könnyedén agyonvernek bárkit, aki a nevelők levesébe köp, például szökni próbál, megnyer egy megbundázott bokszmeccset vagy levélben tárja fel az intézményesített korrupciót.

Ilyen körülmények közé kerül történetünk főhőse, a szegény, de okos Elwood, aki Martin Luther King idézetein cseperedve mosogatófiúból küzdötte fel magát odáig, hogy nyári egyetemre járhat. Egy fatális véletlen azonban a Nickelbe küldi, ahol életre szóló barátságot köt a csavargó Turnerrel. A regény legszebb pillanataiban az örök idealista Elwood és a szkeptikus Turner világa csap össze, Whitehead remekül mutatja be mindkét oldal érveit és túlélési eszközeit. Kettejük különböző jelleme egyetlen dologban mégis közös: a szabadságvágyban, azaz kijutni a Nickelből, bármi áron.

A Nickel-fiúk megrázó regény, profi munka, mégsem tudok vele maradéktalanul elégedett lenni. Whitehead nagyon jól bánik a szavakkal, zökkenőmentesen váltogatja a javítóintézeti és azt követő eseményekről szóló fejezeteket, és a regény vége kifejezetten okosan felépített. De hiányzik belőle valami, talán a hitelesség, hiszen Whitehead középosztálybeliként felnőve sosem lehetett részese a nincstelenek életének; talán a részletesebb leírások, például hogy milyen szag lehet egy több száz fős hálóteremben; talán a papírízű mellékalakok, például egy tanulatlan fiú is pontosan úgy beszél, mint egy Dickens-regény főhőse. De leginkább a kidolgozottság, ez a maximum kisregény hosszúságú történet minimum kétszer, de inkább háromszor ekkora terjedelemben lenne igazán erős.

>!
XXI. Század, Budapest, 2019
270 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155955327 · Fordította: Pék Zoltán
Black_Venus>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

A sztorit mindenki ismeri a fülszövegből, fiúk javító intézete az USA Deep South területén spoiler. Az intézet tk fiatalkorúak börtöne, ahol olyan fehér és fekete fiúkat „neveltek”, akik valamiért fennakadtak a rendszeren, sokan csak kisebb vétségért (csavargás vagy utcán alvás, az árvaság és a szegénység velejárói) kerültek évekre börtönbe. És mivel azon túl, hogy megszabadult a kellemetlen látványtól, és egy helyre zárta a sokszor írástudatlan, leszakadó gyerekeket, az állam nem foglalkozott velük, a börtön fenntartói szabad kezet kaptak a módszereket illetően – ide tartozott az anyagi nyerészkedésen és a parttalan erőszakon túl a gyilkosság is. Erről tanúskodik az a száz jeltelen sír, ahová agyonvert gyerekeket temettek, és amit már a 2000-es években kezdtek feltárni. Ismerős történet, pl. az íreknél a Magdolna-nővérek kolostora is ilyen volt. Magyarországon pedig fiatalkorúak börtönéről, árvaházról vagy fogyatékossággal élők intézetéről is derült már ki hasonló eset a közelmúltban (még ha a gyilkosság nem is) – a kegyetlenségen kívül az a közös bennük, hogy az állam és az adófizetők is hallgatólagosan tudomásul veszik az őrök viselkedését, és ezzel feljogosítják őket a korrupcióra és az embertelenségre. Ez az a kerettörténet, amelyben néhány fiú sorsán keresztül jutunk el a lényegig, a faji és gazdasági alapon történő szegráció – magyarul a rendszerszintű igazságtalanság kibontásáig – az egész rendkívül megrázó.
És, hogy miért csak 3,5 csillag? Mert szétválasztanám a sztorit és a formát. Kicsit távol maradtam a történettől, mert már megint egy tanmese, amelyet a főszereplő E/1 visszaemlékezéséből ismerünk meg. Rendkívül amerikai középosztály-ízű módon választ főhőst: a fekete szegény fiú, aki rendkívül tehetséges, épp osztályöntudatra ébred, és azon dolgozik, hogy tanulhasson, és igazi self-made man legyen belőle, az amerikai álom egy újabb példája – amit kettétör a rendszer. spoiler Ettől sajnos a sztori főként a középosztálynak szóló elrettentő tanmese is, amely rámutat, hogy a szerző inkább újságíró, mint regényíró. Egyértelműen a szánkba rágja, hogy mit gondoljunk, mi a probléma – kicsit lenézi az Olvasót, vagy egy hosszabb tényfeltáró magazincikket „zenésít meg” regényként. Kevés egydimenziósnál bonyolultabb karakterrel találkozunk, az őrökről pl a nevükön kívül semmit nem tudunk meg, jönnek-ütnek-mennek – felcserélhetők, pont mint a rabok.
A történet feloldásaként pozitívumként hozza fel, hogy a volt rabok honlapot hoztak létre és ott sorsközösségként megosztják a történeteiket, gyászolják a veszteségeiket – de az, hogy valaki nyilvánosságra hozza a saját nyomorúságát, nem fogja kárpótolni egy elvesztegetett életért, még ha oldja is feszültséget.
Most kellene egy olyan lezárás, hogy remény, meg az emberek jóságába vetett hit, meg ez már a múlt, de tudjuk, hogy nem az, és olvassuk a híreket, ezért úgy érzem, ezt most megírta, ez a sztori mehet a mauzóleumba, de ki garantálja, hogy ilyen nem történik meg többet soha?
spoiler

Dmitrij P>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

@eeucrw értékelése (https://moly.hu/ertekelesek/3452513) teljes mértékben lefedi, amit gondolok a könyvről. Anélkül, hogy beidézném a teljes értékelést, íme a lényeg, ami rámutat a problémára:

“… fájóan hiányzik belőle legalább plusz 200-300 oldal tartalom, az egységesebb és átgondoltabb szerkezet … , a jobb arányérzék a magyarázatok és kifejtések terén … , de leginkább árnyaltabb és szerteágazóbb történetvezetés.”

Barby2005>!
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk

„A lelkünk mélyén hinnünk kell, hogy vagyunk valakik, hogy fontosak vagyunk, hogy érünk valamit, és ezzel a méltósággal, ezzel a vagyok valaki érzéssel kell az élet utcáin járnunk minden áldott nap.”

Nagyon régóta szemeztem vele, úgyhogy ideje volt. Ez a könyv lehetne jó. És igazából egész jó is. Csak valahogy hiányzik belőle a lényeg. Jól elindul a sztori, jól beleéltem magam Elwood életébe, aztán a Nickelbe is, aztán hirtelen olyan felületessé vált az egész. Vártam volna, hogy Elwood történetét és a többi srác történetét is a bőröm alatt érezzem, félni akartam tovább lapozni, szisszegni akartam, miközben olvastam, de miközben haladtam egyszerűen valahogy felületessé vált az egész. Szerettem volna magam a srácok bőrében érezni picit, legalább addig amíg olvasok (egyébként nem köszönöm, egyáltalán nem szeretnék helyet cserélni velük..). De ez nem sikerült. Közben természetesen igen, elég hátborzongató ez az időszak, amikor a könyv is játszódik, amikor ilyen nagyságú megkülönböztetés folyt a feketék és a fehérek között. Szörnyű. Nagyon nem éltem volna abban a világban. Most is nagyon küzdök a megkülönböztetéssel, pedig legalább a bőröm színe nem üt el az „átlagtól"(?) Hú de rossz már ezt is leírni… Nem lehetett egyszerű abban az időben, és most sem lehet egyszerű, de sajnos már nem kell négernek/feketének (elnézést, fogalmam sincs melyik a helyes megfogalmazás, szívesen átjavítom) lenni, elég magasabbnak, alacsonyabbnak, vékonyabbnak, dagadtabbnak, nyitottabbnak/zárkózottabnak, melegnek, nem melegnek (…) lenned és már kiestél a társadalom szép kis elfogadott közegéből… szörnyű világban élünk. Igazából most is. Csak most épp (egyelőre?) nem szíjaznak és vernek véresre azért, mert valamiben más vagyok, mint az "átlag”. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol ezek az emberek mind egyenlőek.. Mindegy, hogy milyen a bőrszíne, mindegy, hogy kit szeret, mindegy, hogy hogy néz ki, mindegy, hogy hogyan él… Emberek vagyunk. Kár, hogy nem tudjuk elfogadni egymást, és csak küzdünk, évtizedről évtizedre, EGYMÁS ELLEN! Ébredjünk már fel! :(


Népszerű idézetek

mate55 P>!

A törvényt megváltoztathatod, de nem változtathatod meg az embereket és azt, ahogyan egymással bánnak.

113. oldal

mate55 P>!

A sötétséget nem űzheti el sötétség, (…) arra csak a fény képes. A gyűlöletet sem űzheti el gyűlölet, arra csak a szeretet képes.

186. oldal

mate55 P>!

Hogyan tudnád túlélni a napot, ha minden sértéstől kiborulsz?

33. oldal

robinson P>!

Megpróbálhatsz elmenekülni. Van, akinek sikerül. De a legtöbbnek nem.

robinson P>!

A fiúk még holtan is csak bajt okoztak.

(első mondat)

mate55 P>!

Az erőszak az egyetlen emelő, ami elég erős, hogy kimozdítsa a sarkaiból a világot.

92. oldal

robinson P>!

A Nickel-fiúk élete annyit sem ért, mint egy lyukas penny, sőt, mint maga a lyuk a pennyben.

11. oldal

robinson P>!

Őrültség volt szökni, és őrültség nem szökni is.

paoloni>!

A világ továbbra is instruálta: ne szeress senkit, mert úgyis elmegy, ne bízz senkiben, mert elárulnak, ne állj ki senkiért, mert eltaposnak. Ő azonban még mindig azokat a nemesebb parancsokat hallotta: szeress, és a szeretetet viszonozzák, bízz a helyes útban, és elvezet a megváltáshoz, harcolj, és a dolgok megváltoznak.

247. oldal

moonsugar>!

Vannak nagy erők, amik a négereket akarják elnyomni, mint például a törvények, és vannak kis erők,amik téged akarnak elnyomni,mint például a többi ember, és mindezekkel szemben, a nagyokkal és a kicsikkel szemben ki kell húznod magad, és megőrizned azt, aki vagy.


Hasonló könyvek címkék alapján

Kathryn Stockett: A Segítség
Alice Walker: Kedves Jóisten
Alice Walker: Bíborszín
Toni Morrison: A kedves
William Styron: Nat Turner vallomásai
Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon
Jodi Picoult: Apró csodák
Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek
Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
Dennis Lehane: Viharsziget