A ​föld alatti vasút 128 csillagozás

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, élete maga a pokol – a környezetében talán senki sem szenved annyira, mint ő. Anyja magára hagyta, barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, ők maguk is gyötrik társaikat, kegyetlenül, brutálisan. Cora úgy látja, nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, a rabszolgákat északra menekítő titkos szervezetről, elhatározza, bármi történjék is, útnak indul. Nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes út vár rá…

Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába repíti az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb könyvsikere. A hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni.

Eredeti mű: Colson Whitehead: The Underground Railroad

Eredeti megjelenés éve: 2016

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: KULT Könyvek

>!
XXI. Század, Budapest, 2017
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155638688 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
XXI. Század, Budapest, 2017
336 oldal · ISBN: 9786155638695 · Fordította: Gy. Horváth László

Enciklopédia 1


Kedvencelte 9

Most olvassa 13

Várólistára tette 166

Kívánságlistára tette 177

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Ellen-Elfújta-a-szél – amit Mitchell kisasszony sandán elsumákol, abba Whitehead kímélet nélkül tolja bele az arcunkat. Amúgy meg semmi különös nincs ebben a regényben, tutira játszik: a Poklot írja meg. Semmi fakszni, semmi trükk, csak a rabszolgalét pőre elviselhetetlensége, ez kivédhetetlen hatásának kulcsa. A Pokolról pedig tudni kell, hogy elsősorban nem azok teszik azzá, ami, akik megteremtették, hanem azok, akik élni kénytelenek benne, és akik közül oly sokat tettek állattá a körülmények. A fekete besúgók, akik elárulnák a saját anyjukat is, hogy a korbácsot elkerüljék, a hajcsár, akit a rabszolgák közül emeltek ki, és most igyekszik fehérebb lenni a fehérnél, no meg a csóró fehér, aki maga is az éhenhalás szélén van, de ez nem szolidárissá teszi a szenvedéssel, hanem arra készteti, hogy maga is szenvedést okozzon… csupa szörny mindenütt.

Az egyetlen reménysugár a Föld Alatti Vasútvonal, ami a szabad világ felé vezet, ezen indul el Cora, nyomában üldözőivel. De a Föld Alatti Vasútvonal sem tehet csodát, az ellenséges világban pedig néha csak annyira jó, hogy egyik Pokolból a másikba juttassa őt – az író pedig szinte kilistázza nekünk mindazon rémségeket, amelyekkel egy szökött rabszolga szembeakadhat a XIX. század Amerikájában. De hát pont így van ez jól: hogy érezzük, a dolgok nem fordulnak jóra varázsütésre, hanem keményen meg kell dolgozni minden apró lépésért, ami egy élhetőbb életbe visz, és közben olyan veszteségeket kell elviselnünk, amelyek elviselhetetlennek tűnnek. Nem dőlhetünk hátra megnyugodva, nem ad feloldozást egy olcsó happy end – mert emlékeznünk kell a Pokolra, hogy ha újra látjuk egy tettben, egy mondatban, egy okfejtésben, felismerjük azt.

8 hozzászólás
>!
Zsófi_és_Bea P
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Mondhatnám azt, hogy a könyvről sok mindent elárul a Pulitzer-díj. De ez, és ugyanígy az irodalmi Nobel-díj, nem jelenti egyértelműen azt, hogy nekem is tetszeni fog a könyv, sőt! A díjazott regényekbe mindig némi óvatos kétkedéssel kezdek bele.

Ez a könyv azonban hamar eloszlatta kétkedésemet, és rövid időn belül azt vettem észre, hogy teljesen a hatása alá kerültem.

Nem mondhatom, hogy öröm volt olvasni ezt a könyvet, de mégis olvasni kellett. Lesznek, akik hiányolják majd az érzelmeket, melyek meghatnak és könnyekre fakasztanak, lesznek, akik a befejezés miatt elégedetlenkednek majd, lesznek, akik a vasútvonal titokzatosságát fogják szóvá tenni, és mindenkinek igaza lesz, de az biztos, hogy ez a könyv még sokáig ott motoszkál majd a fejében. Szégyenteljes és szomorú, ugyanakkor reményt adó és gyönyörű. Mert minden érzelemmentessége ellenére szeretetről, emberségről, céltudatosságról, kitartásról szól.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/11/colson-whitehead-f…

>!
gesztenye63 P
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Rabszolgaság, nagybetűvel. Mázsás súlyú témakör, ahogy a megénekelt sorsok is azok. Ahogyan ezek a fekete emberek a maguk szubjektumában jelentéktelennek tűnhetnek, azonban népük tragikus sorsával, az amerikai Dél fekete földjébe csorgatott fekete vérükkel mindörökké belekötötték magukat egy múltnélküli, szedett-vedett, eszmék tiszta oltárán fogant, de bűnök mocskában született nemzet véres történetébe. Mi olyat lehet még ebből a témából kihozni, amit a csillagos-sávos bestseller irodalom nem csépelt el, esetleg nem váltott apróra, szépen csengő dollárcentek képében? Colson Whitehead faji érintettsége okán talán könnyebben tartja távol magát a cukormázas giccs visszatetsző orgiájától. S véleményem szerint ettől válik nemcsak hitelessé, de a kortárs amerikai próza fontos darabjává ez a regény.
Cora sorsának leírásában a szerző úgy használja a durva, szókimondó, naturális jeleneteket, hogy azok egyszerűen csak az olvasó asztalára kerülnek, nincs a tálon színes, csicsás körítés. Úgy válik minden büntetés, kínzás, embertelen megaláztatás plasztikusan képszerűvé, hogy a szerző csupán „kimondja a szavakat”, mondatokba, szövegkörnyezetbe illeszti azokat. A drámai hatás elérésére nincs szüksége körmönfont körülírásokra, tobzódásra az aljas erőszak cuppogós részleteiben. Ezek az egyszerűen egymás mögé rakott mondatok, az olvasó kéretlenül is hozzáadott fantáziájával, így is drámai, brutális képet festenek a feketék elképzelhetetlen szenvedéseiről, a milliókat ért atrocitásokról, az emberi humánum csíráival is összeegyeztethetetlen méltánytalanságokról. De ez már messze túlnyúlik a rabszolgatartó Dél szégyenén, és Hám népének exodusán. Ez a kép már felvillantja minden korok zsidó, vagy örmény, keresztény, vagy moszlim anyáinak fájdalomba torzult arcát, akiknek valaha volt időkben és helyeken izmos, kigyúrt harcosok, szenvtelen idegenek elhurcolták, rabságba vetették, vagy egyenesen felkoncolták ártatlan gyermekeit, csupán a más fajhoz tartozásuk ürügyén.
A szerző nem kíméli saját „fajtáját” sem. Kendőzetlenül ír a hajcsárokról, a besúgókról, a „szökevény nigger”-t kényszerből, vagy haszonlesésből eláruló fekete kollaboránsokról. De egyben szolid emlékművet állít az áldozatul esett fehér embereknek is, akik a kezdetleges polgárjogi mozgalom kalauzaiként, állomásfőnökeiként kockára tették saját és családjuk életét, a tiszta moralitásba vetett hit oltárán.
Érdekes megoldás volt a „Földalatti Vasút” szimbólumát valóban a föld alá vinni, egy 19. századi, fél Amerikát átszelő vasútvonal képében. Van, akinek ez visszatetsző volt a regényben… Engem nem zavart, sőt segített kissé elszakadni a képzelet szárnyán a hétköznapi borzalmaktól (hiszen melyik gyerek ne szeretett volna valaha legalább egy kissé terepasztalost játszani…?!).

Az utolsó fejezettel azonban egy fél világot rombolt össze bennem Colson Whitehead. Mintha még néhány tízezer olvasó kegyeinek megszerzése végett, a F.A.V. egy rendkívül fontos szárnyvonalát omlasztotta volna a fejemre. Nem illő befejezés ehhez az egyébként fontos és értékes műhöz.
Ennek az utolsó tízegynéhány oldalnak köszönhető csupán az 1 csillag veszteség, de ettől függetlenül csak ajánlani tudom a regényt.

>!
giggs85 P
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

A föld alatti vasút már a sokadik rabszolgasággal foglalkozó regény, és bár engem nem foglalkoztatott különösebben ez a téma vagy ez az időszak, mégis nagyon vártam már, hogy elolvashassam. Mégpedig azért, mert az angolszász kritika szinte egyöntetűen remekműnek tartja a Pulitzer-díjjal és Nemzeti Könyvdíjjal is kitüntetett alkotást, és ennek fényében egyszerűen nem akartam elmenni mellette szó nélkül.

A már közel húsz éve publikáló szerző a régi, ám korántsem lassú vagy ráérős történetmesélős hagyományt eleveníti fel művében. Valamikor a 19. század elején végigkövethetjük az éppen csak a felnőtt kor küszöbére érkező rabszolgalány, Cora szökési kísérletét egy nyomorúságos ültetvényről a homályos, csábító és szabadságot ígérő Észak felé.

Colson Whitehead (a fordítónak, Gy. Horváth Lászlónak is hála) egy egyszerű, könnyed, gördülékeny és néha a líraiság határán táncoló nyelven beszéli el a fiatal lány életét az örök pokolnak tűnő birtoktól kezdve, a különféle veszélyekkel és fenyegetésekkel teli útján át az ismeretlen jövőig. Ám mégsem a pörgő akciójelenetek, a plasztikusan ábrázolt kínzások vagy az ebből fakadó taszító horror az, ami a legemlékezetesebb ebben a regényben, hanem a korabeli amerikai társadalom legmélye, a rendszert működtető embereket mozgató elvek és erők alapos, körültekintő leírása. A 49 éves szerző ugyanis egyforma könnyedséggel és eleganciával igazodik el az egyes emberek és egy egész társadalom lelkületében.

Az akkori Egyesült Államok természetesen még nem volt annyira egységes, mint napjainkban, és még minden állam másként állt a rabszolgakérdéshez. Cora útját nyomon követve talán ezeken a nagyon változó, ám gyakorlatilag minden esetben rendkívül torz elképzeléseken szörnyülködhetünk a legjobban: többek között van itt „szelíd” módon, ám ugyanakkor mégis csak kikényszerített kasztrálás, szándékosan terjedni hagyott fertőző betegségek a feketék között, hétvégi mulatságként végrehajtott lincselés, vagy akasztott négerekkel teleaggatott erdő is. Ezekhez képest a lányt üldöző vérszomjas fajankók vagy a érzékletesen megrajzolt főgonosz, Ridgeway tettei eltörpülnek – ez utóbbi engem egyébként kísértetiesen emlékeztetett Cormac McCarthy minden értelemben halhatatlan Holden bírójára, ami igen nagy szó.

A karakterábrázolás egyébként is a szerző egyik legnagyobb erőssége. Gyakorlatilag a könyv minden szereplője tökéletesen megrajzolt, élő-lélegző figura, akik mind-mind megállnak a saját lábukon, önmaguk jogán. Olyannyira, hogy a lány (vonat)útját követve (a szerző egy igen nagy leleménye az, hogy kvázi alternatív történelmi regényt kreálva, a föld alatti vasút – ami valójában egy eldugott búvóhelyekből és lazán összekapcsolódó segítők alkotta csoportokból álló szervezet volt – egy valódi földalatti vasúthálózattá válik, sínekkel, mozdonyokkal és masinisztákkal együtt) egy-egy mellékszereplőt a középpontba állítva olyan eredeti és megkapó történeteket kapunk, amik akár önálló novellaként is megállnák a helyüket.

Colson Whitehead könyve bár nem tartogat különösebb fordulatokat, nem találkozhatunk benne semmi olyannal, amibe korábban még nem futottunk bele ebben a kérdéskörben, de az egész valahogy mégis annyira kimunkált és kiegyensúlyozott szöveg, olyan tökéletesen megrajzolt és emlékezetes karakterekkel, na meg olyan mély, bármikor érvényes mondanivalóval, ami igenis indokolja ezt a nagy felhajtást körülötte. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

>!
sophie P
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Nem vagyok a brutális jelenetek rajongója, tényleg kerülöm őket, amennyire csak lehet, úgyhogy a fülszöveg első mondata után nálam margóra is került A föld alatti vasút. Csakhogy a Jézuska ezt nem tudta, vagy ha tudta, azt is tudta, hogy a szerző olyan kíméletesen suhan át azon a pár véresen szívfacsaró részen, hogy ennyit még én is kibírok. Egyébként is annyira gördülékeny a hangnem, hogy két bejgli között csak úgy fogytak a nagy egésszé könnyen összeilleszthető, fifikás szerkezetet alkotó, viszonylag rövid epizódok. Van köztük azért pár nagyon erős/drámai kép is, el is hiszem, hogy egyesek már látják is a filmet. A szimbolikussá vált anya. A baltával védelmezett talpalatnyi kert. És az emberek, akik a dolgokat erre vagy arra mozdítani igyekeznek.

Szóval ebben a (szökött) rabszolgatörténetben az a jó, hogy inkább fikciós történelmi kalandregény, mint nem (Arthur C. Clarke-díjat is kapott a Pulitzer mellé). És hogy benne van a következő 100-150 évnyi Amerika is, mármint bizonyos szempontból. Mert úgy van vége, hogy nincs vége. spoiler

>!
Bélabá P
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Ez a regény ugyan már nem első a rabszolgaság témában, mégis az elsők közé helyezhető. Szerintem méltán kapta azon díjak sorát, amelyek a borítón is olvashatók. Colson Whitehead, egy rutinosnak mondható többkötetes szerző, aki eddig csak karcolta a sikert, ezzel a könyvével végleg révbe ért. Olyan élethűen, dokumentarista stílusban indult a történet, amely lebilincselt, akárcsak a rabszolgákkal tették a regényben. Végig feszült, drámai, brutális, és megható egyben. Cora története filmre kívánkozik, de már erre is tettek lépéseket. Olyan főhősnő, aki sokak számára kedvenc szereplő lehet. A történet végigjár néhány tagállamot, ahova eljutott a föld alatti vasút mozgalom és a kiskocsik, hajtányok. Érdekes volt a témáról olvasni mivel errefelé, hazánkban nemigen oktatják ilyen mélységben, számomra új volt több dolog is. Merem ajánlani a történelmi- vagy kalandregény kedvelőknek vagy azoknak, akiket a rabszolgaság témája foglalkoztat. Nagyszerű, méltán díjnyertes regény, bőven megérdemli a jelest (4,8). Igényes, szép kiállítású kiadvány.

>!
Noro MP
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Milyen könyv nyer egyszerre Pulitzer- és Arthur C. Clarke-díjat*?

Talán egy olyan, amely egyszerre képes bemutatni a véres valóságot, ugyanakkor eljátszani a történelmi tények finom perturbációival. Whitehead regénye abszolút hiteles az emberek szintjén: a még reménykedő, vagy épp a sorsába beletörődő rabszolga, a magát tisztességes embernek tartó, saját nézeteivel tökéletesen elégedett fejvadász, az abolicionista nézeteket megöröklő, bizonytalan „vasutas” és annak jóindulatú tévképzeteket valló neje mind olyan figurák, akik remekül ábrázolják a XIX. század első felének Amerikáját. Egy olyan időszakot, ahol számos ember meggyőzte magát, hogy egy embertelen rendszer tökéletesen normális. (És könnyen eszünkbe juttathatja, hogy nekünk, európaiaknak is megvolt a magunk hasonló korszaka.)
A föld alatti vasút történelemképe viszont már nem ragaszkodik a szigorú realizmushoz. Izgalmas játék a metaforákkal maga a címben szereplő, rabszolga-felszabadító hálózat. A szerző valósággá teszi a szimbólumot, amikor hőseit valóságos alagutakban, valóságos vonatokon szállítja egyik államból a másikba. A különböző déli államokban tett látogatásokat pedig arra használja fel, hogy megmutassa: a rabszolgaság intézménye kicsit másképp is alakulhatott volna. Egy félresiklott, az emberi cinizmus áldozatául eső (és végső soron megalkuvó) vágyálmot, valamint egy színtiszta, még a valóságnál is rosszabb rémálmot nézhetünk végig Cora menekülésének egyes állomásain.

*Némi sznobizmust érzékelek a magyar kiadó részéről, a könyv elismeréseinek listájáról ugyanis az utóbbit elegánsan kifelejtették.

>!
DaTa P
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Van néhány olvasmány, ami után nehéz megszólalni, bármit mondani, írni. Ez is ilyen. Az egyik legmegrázóbb könyv, amit valaha olvastam a rabszolgaság témakörében. Szinte tökéletes.

>!
Dominik_Blasir
Colson Whitehead: A föld alatti vasút

A föld alatti vasút szerintem tipikusan olyan regény, hogy óriási élmény, akár kedvenc is lehet annak, aki érez magában némi érdeklődést a rabszolgaság-szabadság témaköre iránt. Ehhez képest engem sokkal jobban lekötöttek azok az részek, melyek legalább kicsit kilendítik a regényt a szokványos formából – az izgalmas szerkezet (novellának is beillő betétek, karaktertanulmányok), az egyes államok hatásos leírása (még sajnálom is, hogy nem kaptunk ezekből többet, úgy talán még erősebb lett volna a koncepció), na és az alternatív történelem megnyilvánulása: maga a föld alatti vasút.
Bővebben: http://sfmag.hu/2017/11/27/colson-whitehead-a-fold-alat…


Népszerű idézetek

>!
Bélabá P

A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar.

322. oldal

>!
Gdori

Minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntünk, hogy te nem vagy ember.

202. oldal

>!
Bélabá P

Ha tárgy vagy – kordé, ló, rabszolga –, az értéked szabja meg a lehetőségeidet.

15. oldal

>!
sophie P

Így működnek az európai törzsek, szögezte le. Amin nem tudsz úrrá lenni, azt pusztítsd el.

306. oldal

>!
Bélabá P

– A gazda mindig azt mondta, csak egyvalami veszedelmesebb a fegyveres niggernél is – mondta –, ez pedig a könyves nigger.

298. oldal

>!
robinson P

Soha még ilyen puha ágyban nem aludt. De hát ágyban sem aludt még.

108. oldal

>!
robinson P

Ouidah-ban nem tudni, mennyit fizettek érte, mert ott egy tételben keltek el: nyolcvannyolc lélek hatvan láda rumért meg lőporért, a szokott kupeckedés után, partvidéki angol nyelven. Épkézláb férfiak, teherbe ejthető nők, többet kóstáltak, mint a gyerekek, így aztán nehéz lett volna egyénekre lebontani az árat.

11. oldal

>!
lalazs

Caesar az iskolaépület földje alá rejtette a Gulliver utazásait, zsákvászonnal kétszer körbetekerve. Várjon még egy kicsit, míg megszervezik a menekülését, mondta a boltos. Aztán annyi könyve lesz, amennyit csak akar. De ha nem olvasol, rabszolga vagy.

257. oldal

>!
Gdori

A fehérek azért jöttek erre a földre, hogy új életet kezdjenek, hogy uraik zsarnokságától megmeneküljenek, mint ahogy a szabados menekült meg a magáétól. DE a maguk elé tűzött eszményeket másoktól megtagadták. Cora sokszor hallotta, ahogy Michael elszavalta a Függetlenségi nyilatkozatot a Randall-ültetvényen, s a hangja úgy sodródott végig a rabszolgatanyán, mint valami haragos kísértet. A legtöbb szót nem értette belőle, de az „egyenlőnek teremtetett” rész világos volt. Azok a fehéremberek sem értették, akik írták, ha egyszer a „minden ember” nem minden embert jelent. Ha egyszer elragadták a másét, legyen az kézzelfogható, mint a talaj, vagy megfoghatatlan, mint a szabadság… A föld, amit ő művelt, amin dolgozott, indián föld volt. … Ellopott testek dolgoznak ellopott földeken.

131. oldal

>!
Moyandra

Az ültetvény az ültetvény; az ember azt hiszi, az ő megpróbáltatásai egyediek, pedig éppen attól borzasztó az egész, hogy egyetemlegesek.

117. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Toni Morrison: Könyörület
Toni Morrison: A kedves
Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon
Francine Rivers: Hang a szélben
F. Marion Crawford: A bizánci rabszolgalány
Anthony Doerr: A láthatatlan fény
Dan Simmons: Terror
Lawrence Hill: Valaki ismeri a nevemet
Emmanuel Dongala: A Bridgetower-szonáta