Brooklyn 83% 349 csillagozás

Jó öreg fotel ez a történet: kényelmesen el lehet helyezkedni benne. Eilis, a fiatal lány a családias, de szűk Írhonból Brooklynba érkezik – az olvasztótégelybe, ahol írek, olaszok, zsidók és négerek között próbálja újra felállítani egy élet kereteit. Ha van dráma e könyvben, akkor az ez: hogy létrehozhatóak-e ezek az új keretek, vagy pedig gyökereink gyógyíthatatlanul a régi röghöz láncolnak minket. Ilyen értelemben pedig ez a könyv a kivándorlás/bevándorlás (attól függ, honnan nézzük) fő kérdésének egyik legtisztább, legvisszafogottabb és talán – mondjuk ki, ne féljünk a szótól – legszebb tárgyalása. A kérdésre pedig válasz is van: spoiler

Van ennek a könyvnek egy olyan eleme, ami első olvasásra talán nem is olyan feltűnő: hogy Tóibín micsoda elképesztő kockázatot vállalt főszereplője kiválasztásakor. Eilis ugyanis csendes, nyugodt, érzékeny figura, aki ezzel együtt határozottan nem nélkülöz némi határozottságot sem – azzal, hogy az író egy ilyen (@BubuMaczkó pontos kifejezésével) klasszikus introvertált figurát választott, tulajdonképpen lemondott számos olyan eszközről, amiket úgy általában az epikus prózában használni szokás: például a látványos drámai jelenetekről vagy a harsány érzelmi megnyilvánulásokról. Ezzel szemben kapunk egy visszafogott cselekményívet, és számos rejtett szimpátiát és antipátiát, amik olyan elegánsan vannak elfektetve a szereplők párbeszédeiben, hogy le a kalappal. Otthonos könyv ez, a tetszetős felszín alatt nagy-nagy mélységekkel. Nagy szeretettel és méltósággal van megírva. A csendessége ruházza fel hitelességgel – ajánlom.

(Ui.: Viszket a tenyerem a filmes borítóktól. Tudom, kereskedelmi szempontból muszáj, de akkor is.)

A kortárs ír próza egyik legmeghatározóbb alakja, Colm Toibín, sokáig ismeretlen volt idehaza, hisz első magyarra fordított könyve, a Mária testamentuma (amit imádtam) csak tavaly jelent meg a Park Kiadó gondozásában. Már ez a vékonyka kötet is szép kritikákat kapott, de ahogy lenni szokott, megint egy hollywoodi filmsiker kellett ahhoz, hogy úgy istenesen felfigyeljünk rá, és persze a film alapjául szolgáló regényre, a Brooklynra.

A Brooklynnak nem sok köze van az általam már korábban olvasott kisregényhez; itt nincs jelen az a fajta töredezettség, költőiség és misztikum, mint a másikban, mégis tökéletesen működik. A történet maga hihetetlenül egyszerű: Eilis, a fiatal ír lány nem talál állandó munkát hazájában, és egy segítőkész papnak hála (meg persze édesanyja és nővére noszogatására) kivándorolhat – fiútestvéreivel ellentétben azonban nem Angliába, hanem a messzi Amerikába. Az itt töltött idejét, beilleszkedését, tanulmányait, munkáját, szerelmi életét követhetjük nyomon az ’50-es évek folyamatosan változó New Yorkjában.

Ebben a regényben nincsenek hihetetlenül magas lélektani csúcsok vagy szédítő mélységek. Egy teljesen hétköznapi és egyszerű életet élő lányt követhetünk nyomon pár éven keresztül, akivel (első ránézésre) szinte semmi sem történik. Azonban ez a „szinte semmi” adja Toibín igazi nagyságát, mert neki nem kell semmiféle Rómeó és Júlia történet, se letaglózó, brutális vagy gyomorforgató epizódok sorozata, sem különösebb irodalmi fordulatok, hogy bemutathassa a (mindenkori) kivándorolt létet, a változó Amerikát (ahol például sokan megdöbbenve nézik, hogy ezentúl a feketék is szabadon vásárolhatnak a boltokban), az ír-amerikai viszonyokat vagy egy csendes kislány felnőtté válását.

Rendkívül érdekes ugyanis Eilis személyiségfejlődése, mely során a hallgatag, visszahúzódó, másoknak megfelelni akaró, ám némi talpraesettséggel és önállósággal is rendelkező lányból az évek során egyre inkább olyan nő válik, aki megpróbálja egyedül eldönteni, hogy mi a jó neki, és aszerint cselekedni. Egy ilyen lány esetében persze a szerelmi szál is másként működik, hisz Eilis nem az a lángolóan romantikus alkat, és teljesen másként éli meg az ilyesmit, mint egy átlagos irodalmi hősnő. Régen volt már a kezemben olyan kötet, melyben tényleg nem tudtam, hogy mi lesz az adott romantikus szál vége, és egészen az utolsó oldalakig izgatottan vártam a végkifejletet.

Toibín regénye nagyon is aktuális, ugyanis ebben a néhol kiszámítottan (mondhatnám: realista módon) unalmas történetben megmutatja, hogy nem szükséges semmilyen extrém, radikális vagy szokatlan dolog, vagy bármi borzalom ahhoz, hogy idegennek érezzük magunkat szülőföldünktől távol, de nem is kell emberfeletti erőfeszítést tenni ahhoz, hogy idegenben is otthonra leljünk. És miközben erről mesél, felhívja a figyelmet az élet törékenységére, az idő mulandóságára, és arra, hogy ne féljünk, merjünk élni az adódó lehetőségekkel saját boldogulásunk érdekében. A magam részéről várom a következő Toibín-kötetet.

Szeretem az ír szerzők műveit: sajátos látásmódot, különleges hangulatot vélek felfedezni az írásaikban. Ez a regény is ilyen. Eilis érzékeny naiv, lélek, aki segítséggel bár, de mégis egyedül indul a tengerentúlra a jobb megélhetés reményében. Hétköznapi élete egyszerű, de magával ragadó. spoiler

A vége, az utolsó ötven oldal, az igazi konfliktus szívszorító olvasmány, nagyokat sóhajtoztam közben, az előtte lévő részek meg csak kellemesen csordogálnak. Jó a stílus, érdekes a történet, a miliő, hangulatos az egész, de a végét leszámítva valahogy kevéske az igazán nagy élményhez.

Először is: láttam a filmet pár éve, és tetszett. Aztán vártam egy kicsit a könyvvel, míg elfelejtem, de ez nem is volt lényeges. Annyira egyszerűen, szépen és jól van megírva ez az egyszerű és hétköznapi történet, hogy bármi történhetett volna. Mégis okoz meglepetést, és a kivándorlás, az elszakadás és honvágy ilyen csodás – és egyben eszköztelen – ábrázolásával talán nem is találkoztam még. Eilis személyiségéről lehet vitatkozni, a döntéseit nem is nagyon tudom hová tenni, de az 50-es években nem lehetett könnyű egy nőnek. Kíváncsi lettem a szerző többi regényére is.

Ez is egy előre elspoilerezett könyv volt.
Miután Nora Webstert elolvastam, és nagyon nem tudtam szeretni, inkább megnéztem a Brooklynból készült filmet, hogy tudjam, érdemes-e belefognom.
És örülök, hogy megtetttem.
Már filmen is nagyon tetszett, érdekes és sokban ismerős volt a történet. Szóval bátran vágtam bele, mert tudtam, hogy ez nem fog csalódást okozni.

Nagyon érdekes volt az a sodródás és a sodrásnak való ellenállás, ami a történetben kirajzolódott.
Egyk oldalról Eilis sosem indult volna el a kalandos úton, ha rajta múlik, így kegyetlennek éreztem, ami történik vele.
Ugyanakkor a lehető legjobb dolog volt az életében, ami történhetett, és hatalmas ajándék a nővére részéről, hogy elebrudalták a szerencsétlen lányt Amerikába. (Azért azt csak így zárójelesen jegyezném meg, hogy milyen érdekes, hogy ezért nem neheztelt soha rájuk, pedig lett volna miért, főleg az első időszak szenvedései miatt. Én biztos nem nézném ölbe tett kézzel, ahogy mások döntenek az én életem felett. De ezt tudjuk be a lány naivitásának.)

Szerencsére Eilist a maga egyszerű és csendes módján azért kemény fából faragták, és nagyon jól tudott alkalmazkodni az új helyzethez.Ennek köszönhetően igen rendesen ki is kupálódott, mire visszatért szülővárosába. Nagyon tetszett, ahogy felnőtt a feladatához.
A városiak hozzá való viszonyulása meg… most mondjam azt, hogy tipikus? Azzal, hogy „megcsinálta a szerencséjét” és visszalátogatott, mindenki hirtelen jól ismerte és „szerette”, meg nagyra becsülte. Pedig előtte átnéztek rajta.
Eilisben viszont van tartás. Már tudja, hogy hol a helye, és nem hagyja magát megtéveszteni, akkor sem, ha kicsit sokáig tart, mire rájön, merre is visz az útja, és hajlandó is megtenni a sokszor fájdalmas lépéseket.

Nagyon szerettem és mindenképpen ajánlom olvasásra. :))

Nagyon vártam már ennek a könyvnek a megjelenését, a belőle készült filmet is többször láttam. A könyvtől úgymond egy részletesebb filmet vártam, és ezt maradéktalanul meg is kaptam. Általában jobban szeretem a könyvet megismerni először, de ez most lehetetlen volt és jól is jött ki a dolog: a színészeket, helyszíneket láttam a szemem előtt olvasás közben és emiatt sokkal jobban bele tudtam magam élni a történetbe.
Ami egyébként nem egy bonyolult sztori, de borzasztóan megfog a szépsége és őszintesége. Nem egy hirtelen fellángoló, epikus szerelemről szól, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne éppoly hiteles és értékes, sőt.
Eilis gondolatai sokszor prózaiak, hétköznapiak, de tetszett, ahogy logikusan végig gondolva eljut oda, ahol Tony amúgy már egy ideje várja. A kedvenc részeim azok voltak, amikor hirtelen elkezd a fiúról gondolkodni, és ráébred, hogy szereti. És nem olyan stílusban, mint ahogy a napjaink romantikus regényeiben, amiben a nő állandóan csak a pasira gondol, szinte ömleg róla és mindent alávet neki.
A lány nem tudja pontosan, mit is akar az élettől, szeret dolgozni és tanulni, utálja a feltűnést, és felette áll a kicsinyességnek, fölényeskedésnek. Megmosolyogtatott, mikor izgult a vacsorák előtt, hogy beszélgetni kell a lányokkal, vagy az étkezdében, hogy rendelnie kell, mert én is teljesen ilyen vagyok, félénk. Én Eilist kifejezetten feminista karakternek tartom, bár szerintem ő nevetne rajtam a legjobban, ha megtudná, hogy ezt gondolom róla.
Az 50-es évek Amerikája jobban megjelenik a lapokon, mint a filmben, érdekesnek találtam a meglebegtetett társadalmi problémákat, Eilis lakótársnői is sok kis színt vittek a történetbe. Akiket amúgy nem szerettem, valahogy úgy, ahogy Eilis-nek sem ízlett az amerikai kenyér íze.
A történet utolsó nagy része azonban jobban tetszett a filmben, a könyvben spoiler
Máris hiányzik a könyv olvasásakor rám törő hangulat, Eilis és Tony. Úgy érzem sokszor újra fogom ezt olvasni életem során.

Ez egy olyan regény, melyet szerintem minden fiatal felnőttnek olvasnia kell. Hasonló érzelmi utakat bejárva példaképként is szolgál. Finom hangvétele élvezetessé teszi az olvasmányélményt, nem is veszi észre az ember, hogy „modern” regényt olvas.
Jókor volt jó helyen. Ha máskor olvasom, ugyanúgy kedvencemmé válik, de a felnőtté válás küszöbe után egy lépéssel tökéletes az időzítés. Teljesen bele tudtam élni magam Eilis helyzetébe, sorsa érzelmileg is megfogott.

www.egy-lany-blogja.blogspot.com/2017/01/menni-vagy-mar…

Valószínűleg azért kapja meg tőlem a négy csillagot, mert a filmet jóval előbb láttam és az tetszett, kicsit élettel telibbek voltak a szereplők, mint a könyvben. Így olvasás közben úgymond újranéztem a filmet, noha alapvetően nem egy igazán jó könyv, nincs benne jellemfejlődés, a főhősnő hát, nevezzük tutyimutyinak, rángatják ide-oda, csoda, hogy képes volt egy kis önálló párkeresésre. Amit a végén művel, az durva, nem éreztem úgy, hogy szereti Tonyt (vagy még inkább: nem tudta, mit érez). A film sokkal jobb volt, a könyv és film között nem éreztem nagy különbséget (kivéve, hogy Tony a könyvben szőke), így azt mondanám, hogy aki látta a filmet, annak már nem érdemes olvasni a könyvet is.

Nem szerettem volna, hogy véget érjen. A filmet számtalanszor láttam már, a könyvet is sokszor fogom olvasni még :) Ám a mai napig nem tudok zöld ágra vergődni a történettel, úgy értem…hát nem tudom…el kell olvasni :D