A ​blackwateri világítóhajó 47 csillagozás

Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

A Brooklyn és a Nora Webster szerzőjétől
Írország, az 1990-es évek eleje.
Három nő – Dora Devereux, a lánya, Lily és az unokája, Helen – sokéves viszálykodás után törékeny békét köt. Helen imádott öccse, Declan ugyanis haldoklik, és a három nő a nagymama roskatag tengerparti házában találkozik vele meg két barátjával. Ez a különböző korú és különböző gondolkodású hat ember kénytelen meghallgatni és elviselni egymást.

„Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges.”

Eredeti megjelenés éve: 1999

>!
Park, Budapest, 2019
280 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554784 · Fordította: Greskovits Endre
>!
Park, Budapest, 2019
280 oldal · ISBN: 9789633555590 · Fordította: Greskovits Endre

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Most olvassa 5

Várólistára tette 77

Kívánságlistára tette 49

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

A kortárs ír irodalom megkerülhetetlen alakja, Colm Tóibín bámulatosan egyenletesen tudja hozni azt a roppant magas színvonalú realista prózát, amely miatt már nemcsak hazájában, de világszerte is kimondottan népszerű szerzővé vált. A blackwateri világítóhajó immár a negyedik magyarul megjelent könyve, és nekem ezúttal sem okozott csalódást.

Maga a történet pofonegyszerű, és a korábbi művekhez képest is csak egy meglehetősen rövid időszakot, néhány napot ölel fel. A középpontban egy háromgenerációs ír család áll, melyből különböző okok miatt hiányoznak az igen kemény és határozott férfiak, és a három generáció hölgytagjai (nagymama, anya, unoka) köszönik szépen, jól vannak, de nem igazán kérnek egymás társaságából. Ám egy váratlan betegség révén (a központi szereplőnek tekinthető lányunoka, Helen testvére végstádiumos AIDS-beteg, amit nem tud tovább titkolni a családja elől) néhány napot kénytelenek eltölteni egymás társaságában a nagymama erősen pusztulófélben lévő vidéki panziójában, amihez mindannyiukat számtalan emlék köt.

Mint mondtam, különösebben csavaros történetet senki se várjon (tulajdonképpen történet nincs is, csak apróbb történések sorozata). Tóibín aprólékos realizmusa még a várható tragédia közelében is csak a szürke hétköznapokat tárja fel, amelyekben azonban történik valami roppant egyszerű, ám sok mindent megváltoztató dolog: a szereplők hosszú évek után beszélgetni kezdenek egymással, és felszínre kerülnek az egykori sérelmek, a tudatalatti mélyére száműzött múlt. És ezen beszélgetések, vallomások közben olyan fajsúlyos témákról is szó esik, mint a kortárs ír történelem, a homoszexualitás, a halál, az évtizedeken keresztül halmozódó harag mérgező hatása, de akár a megbocsájtásnak a lehetősége is.

Tóibín biztos kézzel rajzolja meg az alakjait, azoknak komoly mélységet ad, és szokás szerint megint olyan magabiztosan tartja kézben és irányítja a szálakat, hogy az olvasónak fogalma sem lehet, a következő oldalon egy nagy veszekedés robban ki, egy nagy kibékülés jön vagy esetleg a szereplők csak isznak egy újabb csésze teát. Ezt a fajta realizmust nagyon nehéz úgy művelni, hogy egyszerre hasson életszerűnek, közben mégse váljon túlontúl unalmassá, de ezt az 1955-ben született szerző gond nélkül megoldja.

Összességében úgy gondolom, hogy A blackwateri világítóhajó az eddigi talán legerősebb Tóibín-regény, így akinek bejött a Brooklyn vagy a Nora Webster, az egy pillanatig se gondolkodjon azon, hogy kézbe vegye-e ezt a családi sérelmekről, halálról és gyászról, de ugyanakkor megbocsájtásról is szóló realista történetet, mert megéri. Nagyon is meg.

Annamarie>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

A blackwateri világítóhajó tornyát lebontották, már nem létezik. „Azt hittem, hogy mindig ott marad.” Sok dolog van az életben, amiről azt gondoljuk, hogy mindig megmarad. Lily is úgy élt, hogy öröknek hitte férje jelenlétét. De egy napon elment, és elvitte a nő életéből a színeket. Lánya, a tizenkét éves Helen és fia, Declan először az anyai nagymamához Dora Devereuw-hoz, majd egy másik rokonhoz kerülnek. A kihagyott hónapok, az el nem gyászolt apa örök törést hoz a család életében. Körülbelül huszonöt év telt el azóta, de a hasadékok csak mélyültek, és a sebek nem hegedtek be maguktól. Most ismét együtt vannak Declan halálos ágya mellett.

A rendkívül egyszerű történet cselekménye kristálytisztán követhető, de mégis nehéz megérteni azokat a lélektani folyamatokat, melyek leginkább hatnak a szereplőkre. Ahhoz, hogy közelebb jussunk ehhez a megértéshez, végig kell járnunk a családdal az egész kálváriát, ami nem csak Declan stációit jelenti, hanem mélyen a múltba nyúlnak.
Rengeteg dologról szól ez a regény, a családról, a barátságról, az ír öntudatról, homoszexualitásról. De most nem válogathat kedvére az olvasó, melyik részt érzi hangsúlyosabbnak, mert az egész egy koherens egységgé olvad össze a nagymama wexfordi, hajdan szép napokat látott panziójában.

A történet eseményei úgy peregnek le a szemünk előtt, mintha egy kamaradarabban lennénk. Színpadon láttam az egészet, amit talán az az érzés hív elő, hogy a szereplők folyamatosan beszélnek. Egy végeláthatatlan, ki nem beszélt terápia ez. A cselekedeteknek szinte súlyuk sincs, csupán hátterei a dialógusoknak. Ilyen tekintetben nagyon tetszett a nyitó, ágyjelenet, melyben Helen maga mellé veszi a szülői ágyba kisebb fiát. Rögtön az első oldalakon olyan súlyos kulcsszavak hangzanak el, mint féltékenység vagy ödipusz komplexus, melyek a későbbiekben is fontos szerepet töltenek be. De ugyanígy párhuzamban áll Helen jelene a régmúlt eseményeivel. A fiai nincsenek vele, nélkülözik anyjukat, mint egykor ő hiányolta saját anyját. S akárcsak akkor, most is a betegség és halál választja szét a családot. Ezek a színtiszta, sallangmentes párhuzamok rendkívül megkönnyítik az olvasó dolgát, nem kell bonyolult összefüggéseket keresgélni, a dolgok a maguk drámaiságában vannak jelen. Súlyosak, kényelmetlenül lehúzóak, és nem szívesen vagyunk bennük.

Tóibín regénye a családtagok egymáshoz vezető útját söprögetve járja végig. Mindig előkerül valami apróság a levelek alól, így rakhatjuk össze a teljes képet. Ahogy a világítótorony fénye olykor végigpásztáz a sötétségbe burkolódzott szobán, úgy világlanak fel ezek a részletek a múltból, vagy a szereplők lelkéből. Mind a környezet, mind a betegség ábrázolása rendkívül erős atmoszférát hoz létre.
Nem tudom, hogy a pártatlanság célja volt-e a szerzőnek, de ha igen, akkor számomra nem sikerült megvalósítania. Egy sokkal nagyobb és megrázóbb zarándoklaton vehettünk volna részt, ha nem derül ki a könyv elején, hogy honnan ered Helen és Declan családdal szembeni elutasító magatartása. Így kicsit kézenfekvő volt, és óhatatlanul állást foglaltunk, vagy épp felmentettünk szereplőket. Emiatt a katarzis is elmaradt, már, ha cél volt egyáltalán.
Ettől függetlenül sokan találva érzik majd magukat olvasás közben, hiszen az át nem élt anyai szeretet, a megfosztottság érzése sokak legmélyebb panasza felnőtt korukban is. E tekintetben viszont Tóibín ráteszi közönségét egy útra.
Csak el kell indulni rajta!

1 hozzászólás
kriszet_Paulinusz P>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Úgy gondolom, hogy sokan nem értik ezt a könyvet, illetve túl kellemetlennek találják. Kellemetlen, mert szerintem nincs olyan ember akinek nincsenek csontvázak a szekrényében vagy legalábbis egy kis csontocska.
A blackwateri világítóhajó egy család könyve egy olyan családé, ahol sok kellemetlen, vagy talán kényelmetlen dolog történt. Nehéz ezekkel a szituációkkal bármit is kezdeni, mert általában elfelejtjük vagy spongyát rá, ez már a múlt ne piszkáljuk vagy egy hosszadalmas kezeléssel talán valóban át tudjuk formálni valami mássá.
Helen aki körül történnek a dolgok dühös. Dühös az anyjára, mert cserbenhagyta, dühös magára, mert dühös. Érzelmek érzelmek hátán kavarognak, és egyre több szereplő vonódik bele. Nekem kimondottan tetszett ez a könyv. Nagyon jól megmutatja, hogy a történetünk, a múltunk elől sosem tudunk elbújni, nem tudjuk meg nem történtté tenni. Csak együtt tudunk élni vele. Elfogadjuk vagy nem, dühöngünk vagy nem, de ez van.
Nagyon tetszett a finom irodalmisága, hogy a vége szépen lebegve marad a levegőben és a reményt csillantja meg előttünk.
Bonyolult kapcsolatrendszer a család és ez a könyv jól érzékelteti az egyik féle szeletet, amiben úgyis magunkra ismerünk így vagy úgy. Az elfogadás pedig vigasszá szelídít mindent.

eeucrw>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

A gyászregények egyik lenyűgöző darabja. Tóibín mindössze 280 oldalban, remek emberábrázolással, érzékletes lélektanisággal, hatásos jelenetekkel és párbeszédekkel, szerényen, hitelesen bemutatja azt, amit sok szerző ezer oldalas családregényekben rágicsál, sokszor sikertelenül.

A történet rém egyszerű: a Devereux-család nőtagjaira (három generáció: nagymama, gyermek, unoka) váratlanul rászakad a tragédia: kiderül, hogy a család egyetlen még élő férfi tagja, a másik unoka, Declan haldoklik. Ami önmagában is megrázó hír lenne, ráadásul Declan titokban meleg, és végzetének oka, hogy felemészti az évek óta titokban tartott AIDS. (A könyv talán egyetlen gyenge pontja, hogy ezzel a témával – homoszexualitás a konzervatív ír környezetben – nem sokat tud és/vagy akar kezdeni, habár legalább megpróbálkozik vele.)

A kényszerű helyzet miatt a három nő (és Declan két meleg barátja, akik ápolni, testi-lelki támaszt nyújtani érkeznek) kérlelhetetlenül összezáródik a nagymama tengerparti, roskatag, emlékekkel teli házában. Ahol nemcsak Declan agonizálását kell megélniük, de rákényszerülnek arra, amit évtizedek óta minden létező módon próbálnak elkerülni: hogy elkezdjenek beszélgetni egymással.

A blackwateri világítóhajó elsősorban a banálisan egyszerű, de pont ettől életszagú helyzetétől, érzékletes helyszíneitől (a Wexford, Blackwater, Enniscorthy, Dublin vonalon mozgó cselekmény a szeles-esős tengerparttal, sáros, szétmálló, a dagálytól a tengerbe mosódó vidékkel elég hatásos háttér) és főként a szereplők közti finom rezdülések, a feszültség és a dinamika ábrázolásától olyan jó.

A három nő három különböző sorsú, a közös múltjukat (főként egy férj/apa és egy férj/nagyapa idő előtti elvesztését) értelemszerűen egészen sajátosan megélő egyéniség, és ki-ki a maga módján áll a helyzethez: békülékenyen, de elfojtott feszültséggel, kendőzetlen, nyílt őszinteséggel, keserű sértettséggel, vagy megszikkadt, megkövült szemrehányásokkal. De végül mindannyian kénytelenek belátni azt, ami amúgy is régóta bennük motoszkált már: hogy milyen rohadtul rövid és sérülékeny az élet, és talán a bezárkózás, az egymásnak feszülés helyett itt az ideje meghallgatni és megpróbálni megérteni a másikat. Újra összetartozni. Csak ahhoz még el kell jutni valahogy, nem kevés nehézség árán.

Szép, néhol rémisztően valóságos Tóibín regénye. Nem hibátlan, voltak szegmensei, amelyeket talán lehetett volna még bontogatni, de sok hiányérzet nem maradt bennem. Remek dolog, hogy olvasható magyarul, Greskovits Endre igényes fordításában.

3 hozzászólás
Belle_Maundrell >!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Még csak a Brooklynt olvastam az író könyvei közül, de azt nagyon szeretem, szóval igazán lelkes voltam, amikor hírét vettem A blackwateri világítóhajónak. Hozzáteszem, nekem bármit azért nem el lehet adni, aminek a borítóján vagy a címében világítótorony van, rejtélyes vonzalmat táplálok irántuk, de hogy honnan jött, azt nem tudom. A lényeg, hogy az író, a cím, a borító, ne meg persze Írország elég garancia volt arra, hogy ez egy jó könyv lesz. És persze a fülszöveg is bizakodásra adott okot.
Szerencsére nem is okozott csalódást, engem borzasztóan megfogott a hangulata. Szomorú, elfojtásoktól és titkoktól terhes, de valahogy mégis van benne valami báj a zordság mellett.
Nagyon szeretem az író stílusát, mert olyan olvasmányos, és az egyszerűsége ellenére is csodálatosan meg tud teremteni mindenféle hangulatot, a helyszíneket pedig olyan érzékletesen ábrázolja, hogy szinte ott érzi magát az ember. Ez esetben egy kis ír falu romos, tengerparti házikójában. Jaj, ha a képzeletemre bízom a dolgot, akkor is imádom a tengerparti ír falukat, de most Gugli barátunkat is segítségül hívtam, és olyan szuper képeket láttam, hogy a legszívesebben rögtön összecsomagolnám a kis motyómat és költöznék is.
Na szóval, szeretem, hogy Tóibín hétköznapi emberekből és nagyjából normális helyzetekből is milyen sokat ki tud hozni. És hogy valahogy mindig a nők állnak a középpontban. Meg kell jegyeznem, hogy nagyon büszke vagyok a párhuzamra, amit a Lily meséjéből megismert blackwateri világítóhajó (mint nő) és a történet női között vontam, piripontot nekem. Úgy éreztem, hogy Helen, az anyja és a nagyi konfliktusa mindennek a forrása, mintha valahogy ennek a feloldása minden mást is megoldana. Pedig hát nem, mert Declan attól még ugyanúgy meg fog halni, és Lily sem lesz elfogadóbb, de mégis fordulópontnak éreztem, amikor Helen és az anyja megbeszélték a köztük feszülő ellentétet. Ami egyébként kicsit eltúlzottnak tűnt, mintha Helen nem tudta volna elengedni a gyermekkori sérelmeket. Az önmegvalósítással kapcsolatos háklizásuk miatti kiakadása érthetőbb, de azért teljesen nem kellett volna kizárnia a családját az életéből.
Viszont talán Lily és Helen konfliktusa is hozzájárult, hogy Declan szinte a végsőkig titkolózott az anyja előtt, mert félt az elutasításától. Persze a két dolog ég és föld, de gondolom nem valami biztató, ha ilyen példa van az ember előtt.
Egyébként Helen Declannel való kapcsolata is egész furcsa volt, valahogy vrtam volna valami nagyobb lelkizést, de Helen szinte végig a háttérben maradt, és csak asszisztált a többiek drámájához.
A kedvenc szereplőm egyértelműen a nagyi volt, azzal együtt is, hogy láttuk a hibáit és a „sötét oldalát”. Szerintem egész jól kezelte a helyzetet, nagyon bírtam a fiúkkal kapcsolatos nyitottságát, meg hogy készen állt mindenféle új dolog kipróbálására. spoiler
Szeretem az ilyen többgenerációnyi embert egy kis hangulatos házban összegyűjtő sztorikat, de az már csak az ittlétük apropója miatt is inkább szomorú és feszült, mint bűbájos. Persze vannak igazán szívderítő pillanatok, de ezek mögött is szinte kézzelfogható a kétségbeesés. Engem eléggé lehangolt, főleg a vége felé vannak szívszorító részek. Oké, az egész könyv az, mert tudjuk, hogy Declan előbb-utóbb meg fog halni spoiler
Csak a végével nem vagyok megelégedve, alapvetően szeretem lezáratlan lezárásokat, amikor továbbgondolhatjuk a történetet, és egy része elég egyértelmű is, de azért örültem volna valami konkrétumnak spoiler. Ez így olyan, mintha hiányozna egy fejezet. Szívesen költök én magamnak befejezést, de azért jobb ezt az íróra bízni.
Mellesleg meg vagyok döbbenve, hogy ez a könyv csak most jelent meg magyarul, amikor annyiszor megtehette volna 1999 óta, csak nem ilyen gyönyörűséges borítóval. Szóval mégis megérte ennyit tökölni. Egy ponton gyanús lett a történet, amikor a hat emberből csak egynek volt mobilja, és állandóan a telefonfülkéhez rohangáltak, úgyhogy meglestem az eredeti megjelenést, és máris megvilágosodtam.
Szerettem ezt a történetet a reményteljes reménytelenségével, a keserédes és szomorú pillanataival, a táj nyers szépségéve, a mindig világító Tuskarral és az elveszett blackwateri világítóhajóval együtt. Olyan jóleső szívfájdalom volt.

Trudiz>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Nagyon szép a borító. Ez az, ami számomra kedvező a könyvben. Most nem találtunk egymásra…

Bianka_s_treasures>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

A történet lassan bontakozik ki. Az elején ez a csiga tempó nekem furcsa volt, de ahogy elmélyedtem a történetben egyre jobban megkedveltem és lettem kíváncsi a végére.

Cselekmény szempontjában nem sok minden történik ebben a könyvben, de talán nem is az volt a lényege, hogy a szereplők megváltsák a világot. Inkább azok jelleme kapott nagy hangsúlyt ebben a könyvben, ahogy régi sérelmeiket évtizedeken át hordozták és végül mégis beszélniük kellett egymással. Három nő, három generáció és egy fiú, aki halálosan beteg. Nem csak a múlttal, hanem a jelennel és az elmúlással is szembe kell nézniük a szereplőknek. A vége nem mondja ki egyenesen a történéseket, hagyja, hogy az olvasó magában zárja le a történetet.

Úgy éreztem ennek a könyvnek a legfontosabb mondanivalója, hogy sohasem késő rendbe hozni a dolgokat. Sokáig nem tudtam hova soroljam be ezt a könyvet, de minél többet gondolkodtam rajta, annál közelebb került hozzám. Igazából tetszett ez a történet, a maga lassú folyásával együtt.

https://biankakincsei.blogspot.com/2020/12/2020-februar.html

_Nikki>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

"A potenciál adott volt, de úgy érzem, hogy egyáltalán nem sikerült végül megfelelően kiaknázni. A történet elején ugyanis még bizakodó voltam, egy nagyon érzékletesen lefestett ködös és nyirkos írországi faluba csöppentünk, ahol a főszereplőnk minden porcikája sugározta felénk azt a titkot, amit a lelke mélyén rejteget, amitől magányos és frusztrált. A nőnemű családtagokkal való találkozás ígérete magában hordozta a a titok nyitját és mikor ez kiderült… Hát az volt csak az igazán nagy csalódás. Hiába a Helent ért gyermekkori trauma (amin megjegyzem rengetegen átesnek), a viselkedése teljességgel indokolatlan mindegyik felmenőjével szemben. Nem mintha mentegetném az anyját, Lilyt és a nagyanyját, Dorát, mert egyikük sem tökéletes, sőt néha már-már borzalmas személyiségek, mégis a nagy csavar, a történet alapjául szolgáló viszály oka annyira bagatell, hogy szinte az már szinte nevetséges. Lényegében sértett büszkeséggel trappol át Helen az életen és ettől rettentően unszimpatikussá, a távolságtartó és állandóan rezignált személyisége miatt pedig meglehetősen idegesítővé válik…

Lehetett volna a mondanivaló sokkal hangsúlyosabb, megragadhatóbb, de akár más jellegű problémákat is megtehetett volna a szerző újabb konfliktusforrásnak, hiszen a felmerült halál és gyász emléke, valamint a titkok és sérelmek elfedése mellett szerepet kap az AIDS és a homoszexualitás, illetve ezzel együtt a minimális mértékben a vallás is. Nem mondom, hogy feltétlen ebbe az irányba kellett volna elvinni a történetet, de jobb lett volna, ha meghatározóbb, markánsabban megfogalmazott a központi konfliktus."

A teljes bejegyzés » https://nemfelunkakonyvektol.blogspot.com/2019/05/colm-…

theodora P>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Kemény ez a könyv, azt hiszem fájdalmasabb és kegyetlenebb, mint a korábban olvasott kettő – ezért is már alig vártam, hogy a végére jussak. Valami furcsa atmoszféra lengte be az egész könyvet, Helen szenvtelen stílusa, a néha felcsapó düh és veszekedések, néhol a mondatok esetlensége tette kevésbé élvezhetővé számomra ezt a regényt. Mégis, témái mélysége és sokszínűsége miatt egy fontos történet, újra fogom még olvasni.

Szigno P>!
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Nagyon szeretem a világítótornyokat, úgyhogy igazából a borító vonzott a könyvhöz. Az ír misztikus hangulatot is megkaptam és egy rövid, gyönyörű családtörténetet is a félreértésekről, a sérelmekről és a megbocsátásról.


Népszerű idézetek

Annamarie>!

– Vicces, hogy mennyivel könnyebb erről sötétben beszélgetni – mondta Larry.
--Mintha gyónna az ember, csak a gyóntatófülkében nincs világítótorony.

149. oldal

3 hozzászólás
Annamarie>!

Szeretném, ha egyszer már elégedett lennél velem, bár nem vagyok az, akit akarsz. Szeretném, ha már nem kívánnád, hogy legyek valaki más.

Belle_Maundrell >!

– Óvja a szívét, ez a tanácsom magának, óvja a szívét, és vigyázzon magára.

150. oldal

1 hozzászólás
Annamarie>!

– Miért nem akarsz odamenni?
– A hideg futkos tőle a hátamon – felelte Declan.
– Ettől a háztól nem futkos?
– Erre a futkosásra szükségem van -mondta Declan, – Nem tudom miért.

116. oldal

_Nikki>!

– A dolgok sosem annyira rosszak, mint amennyire hiszi róluk az ember – mondta Hugh.

94. oldal

Belle_Maundrell >!

– Némelyek szeretik a macskákat, és a macskák szeretnek némelyeket, de ezek nem mindig esnek egybe.

192. oldal

Kapcsolódó szócikkek: macska
Belle_Maundrell >!

– Jaj, miattam ne aggódjon – mondta az idős asszony. – Engem semmivel nem lehet megdöbbenteni. Amikor az ember már leélt egy életet, mint én, akkor kevés dolog van, amit nem tud.

149. oldal

Belle_Maundrell >!

– Kijöttél valaha anyáddal és nagyanyáddal?
– Amikor még kislány voltam, és nem volt választásom.

178-179. oldal

Belle_Maundrell >!

– Kiskoromban, amikor a nagyi házában feküdtem az ágyban – mondta az anyja –, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges. El tudod képzelni, Helen, hogy egy kislány fekszik az ágyban, és erre gondol? És az egészről kiderült, hogy nem igaz.

194. oldal

_Nikki>!

Képzelődések és rezonanciák és fájdalom és apró vágyak és előítéletek. Ezek mit sem jelentenek a tenger elszánt keménységéhez képest. Kevesebbet jelentenek a szirt márgájánál, saránál és száraz agyagánál, amelyet porlaszt az időjárás, elmos a tenger. Nemcsak hogy eltűnnek: alig léteznek, nem számítanak, nincs hatásuk erre a hideg hajnalra, erre az elhagyatott, félreeső tengeri tájra, ahol csillog a víz a korai fényben, és megdöbbenti őt komor szépségével. Talán lehetne jobb, úgy érezte, ha sosem lettek volna emberek, ha a világ e forgásának, a sziporkázó tengernek és a reggeli szélnek nem volnának tanúi, ha senki sem érezne, emlékezne, haldokolna vagy próbálna szeretni. Állt a szirt peremén, amíg a nap elő nem bújt a fekete esőfelhők mögül.

265. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Kozma Ani: Kezdet és vég
Amy Harmon: Arctalan szerelem
Tornay Judit: Halálunk óráján
Colleen Hoover: Slammed – Szívcsapás
Cecilie Enger: Anyám ajándékai
Patrick Ness – Siobhan Dowd: Szólít a szörny
Jodi Picoult: A nővérem húga
Luke Allnutt: Miénk az ég
D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak