A gyászregények egyik lenyűgöző darabja. Tóibín mindössze 280 oldalban, remek emberábrázolással, érzékletes lélektanisággal, hatásos jelenetekkel és párbeszédekkel, szerényen, hitelesen bemutatja azt, amit sok szerző ezer oldalas családregényekben rágicsál, sokszor sikertelenül.
A történet rém egyszerű: a Devereux-család nőtagjaira (három generáció: nagymama, gyermek, unoka) váratlanul rászakad a tragédia: kiderül, hogy a család egyetlen még élő férfi tagja, a másik unoka, Declan haldoklik. Ami önmagában is megrázó hír lenne, ráadásul Declan titokban meleg, és végzetének oka, hogy felemészti az évek óta titokban tartott AIDS. (A könyv talán egyetlen gyenge pontja, hogy ezzel a témával – homoszexualitás a konzervatív ír környezetben – nem sokat tud és/vagy akar kezdeni, habár legalább megpróbálkozik vele.)
A kényszerű helyzet miatt a három nő (és Declan két meleg barátja, akik ápolni, testi-lelki támaszt nyújtani érkeznek) kérlelhetetlenül összezáródik a nagymama tengerparti, roskatag, emlékekkel teli házában. Ahol nemcsak Declan agonizálását kell megélniük, de rákényszerülnek arra, amit évtizedek óta minden létező módon próbálnak elkerülni: hogy elkezdjenek beszélgetni egymással.
A blackwateri világítóhajó elsősorban a banálisan egyszerű, de pont ettől életszagú helyzetétől, érzékletes helyszíneitől (a Wexford, Blackwater, Enniscorthy, Dublin vonalon mozgó cselekmény a szeles-esős tengerparttal, sáros, szétmálló, a dagálytól a tengerbe mosódó vidékkel elég hatásos háttér) és főként a szereplők közti finom rezdülések, a feszültség és a dinamika ábrázolásától olyan jó.
A három nő három különböző sorsú, a közös múltjukat (főként egy férj/apa és egy férj/nagyapa idő előtti elvesztését) értelemszerűen egészen sajátosan megélő egyéniség, és ki-ki a maga módján áll a helyzethez: békülékenyen, de elfojtott feszültséggel, kendőzetlen, nyílt őszinteséggel, keserű sértettséggel, vagy megszikkadt, megkövült szemrehányásokkal. De végül mindannyian kénytelenek belátni azt, ami amúgy is régóta bennük motoszkált már: hogy milyen rohadtul rövid és sérülékeny az élet, és talán a bezárkózás, az egymásnak feszülés helyett itt az ideje meghallgatni és megpróbálni megérteni a másikat. Újra összetartozni. Csak ahhoz még el kell jutni valahogy, nem kevés nehézség árán.
Szép, néhol rémisztően valóságos Tóibín regénye. Nem hibátlan, voltak szegmensei, amelyeket talán lehetett volna még bontogatni, de sok hiányérzet nem maradt bennem. Remek dolog, hogy olvasható magyarul, Greskovits Endre igényes fordításában.