Fűkoszorú ​I-II. (Róma urai 2.) 74 csillagozás

Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II. Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

A minap még porfészek kis városállam – nagyralátó politikusai, mások eszén mindig túljáró hadvezérei és sivatagban mindenre elszánt katonái jóvoltából – immár maga alá gyűrte a dús Afrikát, a veszedelmes Galliát, a föld mélyének kincseit osztó Hispániát, a szellem földjét, Görögországot, a mesés Kis-Ázsiát. A hatalomért két férfi harcol: Marius, a népek hajdani bálványa és Sulla, aki homlokán a jövő fűkoszorúját viseli. A világgal nem érik be: egymást akarják lebírni. A Kr. e. 99. és 86. közt zajló események a testvérháború káoszába torkollnak. Végül a pestis old meg mindent. A Róma első embere lapjairól megismert történet ezer kalanddal folytatódik: a történelem emberi képzelettel felülmúlhatatlan kalandjaival.

Eredeti megjelenés éve: 1991

>!
Európa, Budapest, 2000
1238 oldal · ISBN: 9630766949
>!
Európa, Budapest, 1993
1188 oldal · ISBN: 9630756080 · Fordította: Szántó Judit

Kedvencelte 21

Most olvassa 3

Várólistára tette 33

Kívánságlistára tette 27

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

bokrichard>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

Ahogy az írónő, úgy én is belelendültem a könyvbe. Megtaláltam ebben a kötetben azt a stílust, amit korábban hiányoltam. Elképesztő, hogy mennyire „életszerű” (furcsa kifejezés tudom) a kép, melyet kap az olvasó. Furcsa látni karaktereket fel-, és leépülni, néha furcsa a sok anakronizmus is, még akkor is, ha ennek célja van, az ábrázolás tökéletesítése. Ja, és sok periférián történt esemény új volt, ezekért az élményekért is köszönöm.Amennyire részletes a könyv, annyira nem tudok én az lenni, de nem is baj. Rögtön haladok is tovább, mert Caesar nem vár.

tgorsy>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

Nagyon informatív, akár történelem tanuláshoz is megfelelne. Eleinte nagyon zavart a sok többtagú név (annyira azért nem volt zavaró, mint a Trónok harcában). Most akkor ki kicsoda? Kinek a kije? De aztán csak kitisztult a kép. Kellő mértékben adagolja a történelmi tényeket, adatokat és a pletykákat. Mikor belefáradsz az egyikbe, ott a másik.
Hosszúnak hosszú, de végig leköt.

12 hozzászólás
nyirog>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

Colleen McCullough nagyszabású vállakozása, melyben bemutatja nekünk Róma köztársaságkori végnapjait, immár teljes erővel dübörög. Ahhoz képest, hogy egy valós tényeken alapuló történelmi regény (sőt inkább azt kellene mondani, hogy a valós történelem, némi fikcióval színezve), tökéletes képet kapunk mind a történésekről, mind az akkor élt emberekről, nem is beszélve magáról a városról. Lenyűgözőnek érzem, hogy az összes szereplő valóban létező személy volt, mégis ilyen olvasmányosra és kalandosra sikerült megírni életük történetét. Valószínűleg ebből a sorozatból többet lehet tanulni, mint bármely történelemkönyvből.

Calliope>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

Nem gondoltam volna, hogy a „bevezető” első kötet után, amely egyébként szintúgy elnyerte a tetszésem, de nem váltotta ki az „ezt nekem most azonnal folytatnom kell” érzést, hogy ilyen magaslatokba fog emelkedni minden szinten a történet. Ha ebben a formában tanították volna a történelmet, engem ki sem lehetett volna rugdalni az iskolapadból. Monumentális! Iszonyú kutatómunkán alapszik és a fikció úgy illeszkedik a történelembe, hogy az olvasó azt sem tudja, mi valóság és mi képzelet. Végtelenül igényesen szerkesztett térképek állnak a rendelkezésünkre, hogy elhelyezzenek a térben és a kis vázlatos rajzok újabb plusz pontok. Ellenállhatatlan vágyat éreztem végig, hogy a „valódi”, tényeken alapuló tudásanyaggal összevessem az olvasottakat, így kapva egész képet.

Imádtam a szereplőket! Végre elkezdődött az igazi karakterépítés és eljutottam arra a szintre, hogy már tudtam, ki kicsoda és elmondhatom, nincs olyan történeti szál, amelynek nem vártam a folytatását. Annyira közel éreztem őket magamhoz. Sokszor ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint mi, mit sem számít, hogy eltelt 2000 év. Az érzések, emberek, nem változnak, akkor is voltak jók és rosszak, nemeslelkűek és gonoszok. Mint valami ókori Trónok harca… igen gyakran potyogtak a könnyeim, maradjunk annyiban! :D

A birodalom bemutatása, az építészeti remekek, a közember mindennapjai, mind-mind beépülnek a történetbe, már-már velük kelünk, velük fekszünk. Hihetetlen, milyen fejlettségi szinten álltak és számos alkalommal mosolyogtam, amikor eszembe jutott, hogy szülővárosom egy részében a mai napig nincs csatorna, vagy lekövezett út… Azért ez sok mindent elárul! Azok a politikai mesterkedések, katonai bravúrok, amiket véghez vittek, egyszerűen nem találok rá szavakat. Rengeteg aktualitás is van benne, ami valahol szomorú, mert olyan érzetet kelt, mintha egy helyben rostokolnánk azóta is több szempontból.

Csak ajánlani tudom! Ha az első kötetet kivégezve még marad bennünk energia és belevágunk a folytatásba, már könnyedén forgatjuk a lapokat, ismerősek lesznek a latin kifejezések (ha nem, akkor van tárgymutató) és letehetetlenné válik a könyv! :)

5 hozzászólás
Habók P>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

Könnyebben emészthető, mint az első kötet – hiszen ez már folytatás, nem kell mindent és mindenkit bemutatni. Most már inkább a történéseken van a hangsúly, abból pedig akad bőségesen. És sajnos, az események telnek, a szereplők öregszenek. Így aztán már nem igazán kedvelem Marius, egyáltalán nem Sullát, akit meg változatlanul, annak alig jut szerep – pedig nagyon szívesen olvastam a leveleit. (Könyvtár zárva – hogy lesz nekem harmadik kötetem?)

Narissza>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

És én még azt hittem, az előző rész volt nehezen követhető.
Az elején arra számítottam, továbbra is Gaius Mariust fogjuk off követni. Később arra, hogy Sullát. Aztán jött még Livius Drusus, néhány kisebb karakter rövidebb szála, a komplett polgárháború Itáliában, és rájöttem, hogy ez a korszak lényegesen bonyolultabb annál, hogy egy nagy alakot ki lehessen emelni.
A fontos személyek listája szép hosszú nyúlik off, a huzakodások az itáliaik polgárjoga körül megosztó off, felbukkan Marcus Tullius Cicero is többek között, és a végére kicsit azt éreztem, hogy ebben a kötetben akarva-akaratlanul sérült a narráció párhuzamossága. Időnként nagyon hosszan elhagytuk mondjuk Gaius Mariust, a végén nem is tudjuk meg pontosan, hol van Sulla és mit csinál.
De mindezen bosszúságokon túl is nagyon élveztem, különösen tetszettek a senatusi csatározások, a különböző érdekek, Sulla karaktere off, és az ifjú Gaius Julius Caesar megjelenése. Azt sajnáltam, ahova Marius fejlődött, valamint hogy az igazán befolyásos nőalakok nincsenek sokan, elvégre ez az ókori Róma, de továbbra is nagyon-nagyon tetszik a sorozat.

2 hozzászólás
latinta P>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

Ez a Sulla mekkora egyéniség!
(Majd a harmadik újraolvasáskor bővebben…)

acsferi>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

A szerző Róma sorozatának talán legjobb darabja, hihetetlen milyen jó érzékkel teremti meg a kor hangulatát, szinte naprakésznek érzi magát az olvasó a korabeli politikai történésekből, én is teljesen a Fórum sodró világában éreztem magam az olvasás alatt. Minden soron érezni lehet, hogy McCullough rengeteg időt töltött a korabeli források tanulmányozásával, még a római jog világába is bepillantást enged. A központi figuráknak, Mariusnak és Sullának karaktere is elsőrendűen megformált, mindkettő a maga erényeivel és hibáival kerül bemutatásra, mellettük viszont a szövetséges háborúk és a polgárháború résztvevőinek, a szenátus jelesebb képviselőinek, illetve távoli országok uralkodóinak a személye jelenik meg plasztikusan.

Tüske>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

Nagyon jól le ábrázolja az ókori Rómát,ugyan akkor az emberi jellem vonásait is!!

Qedrák P>!
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.

A sorozatban ez az első könyv, ahol igazán kiütközik az írónő stílusa. Remekül adoptálja a regénybe a római korról szóló forrásokat, kellő szabadsággal bánva a történeti személyekkel és a motivációikkal, és mindezt olyan lendületesen, hogy öröm olvasni. Megjegyezném, hogy sok írónak gondja van a jól sikerült csatajelenetek megírásával, de McCullough könyveire ez nem vonatkozik, szinte hadvezérnek érezhetjük magunkat, miközben az ütközetekről olvasunk.
A Fűkoszorú tovább viszi az előző kötetekben megismert karaktereket, látjuk Marius személyiségét eltorzulni és szétcsúszni, és szinte szimpatikussá válik a vele küzdő Sulla, miközben feltűnik a későbbi főszereplő Julius Caesar is.


Népszerű idézetek

Narissza>!

Mindebből aztán Scaurus azt vonta le, hogy Pontosz királya valóságos felüdülés a szokványos keleti kényurakhoz képest, és több örömét leli a klasszikusok olvasásában, semmint, mondjuk, abban, hogy vasrudat döfjön a nagymamája hátsó testnyílásába. Gaius Marius viszont azt állítja, hogy ez a hatodik számú Mithridatész – aki tetejébe nem átallja magát Eupatórnak is nevezni! – halálra éheztette az anyját, megölte fivérét, aki anyjával mint régenssel az oldalán uralkodott, meggyilkott továbbá számos nagybácsit és unokafivért, végül megmérgezte a nővérét, akivel házasságban élt! Mint látod, valóban igen rokonszenves fickó, méltó neveltje a klasszikusoknak!

3 hozzászólás
Narissza>!

A nyár vége felé Mithridatész – hiába volt immár Asia Minor korlátlan ura, hiába trónolt kényelmesen Pergamonban – kissé unatkozni kezdett. Egyetlen szórakozása továbbra is csak a hullahegyek megtekintése volt, és a legmagasabbakat már mind látta.

4 hozzászólás
Narissza>!

Catulus Caesar pedig még írt két rövid levelet, Merulának, a flamen Dialisnak és Scaevola pontifex maximusnak, majd szólt rabszolgájának: gyújtsanak meg minden, a házban fellelhető parázstaró serpenyőt, és vigyék a legszebbik vendégszobába. A nemrég rendbe hozott helyiségben még érződött a friss mész csípús szaga. Catulus Caesar rongyokkal tömött el minden nyílást és repedést, majd leült egy kényelmes székbe, és kiköngyölített egy tekercset: legkedvesebb olvasmányának, az Íliász-nak utolsó könyvei voltak rajta. Amikor Marius emberei betörték az ajtót, ott találták egyenes, természetes testtartásban a székén, ölében a tekerccsel. A szobában fojtogató, mérges füst gomolygott, Catulus Caesar teste pedig már ki is hűlt.

Daynash72>!

Akárcsak a közföldeket, az olcsó gabonát sem lehetett csak a legszegényebbek között szétosztani. Minden római polgár, aki hajlandó volt végigállni az aedilisek fülkéje előtti hosszú sort a Porticus Minuciában, megkaphatta a hivatalos utalványt, amely öt modius állami búzára jogosította; ezzel elsétálhatott az Aventinus sziklái alatti állami gabonaraktárba, ahonnan, utalványát bemutatva, már szállíthatta is haza a búzáját. Néhányan még a leggazdagabb, legfényesebb nevú rómaiak közül is éltek ezzel a polgári kiváltsággal, részint elvi okokból, részint mert javíthatatlan zsugoriak voltak. Ám a
tehetősek legtöbbje nem süllyedt odáig, hogy sorban álljon az utalványért, és ily módon olcsó gabonához jusson; inkább pénzt nyomtak háznagyuk kezébe, és elküldték a Vicus Tuscus mentén sorakozó magán-gabonaraktárak valamelyikébe. Róma városában olyan drága volt az élet − a lakbér például szinte mindig csillagászati magasságot ért el −, hogy az az ötven vagy száz sestertius, amelyet a magánkereskedők egy fő havi gabonaszükségletéért kértek, igazán semmiségnek számított. Így aztán az utalványért sorban állók elsöprő többsége az ötödik osztály szegény sorsú polgáraiból és a
nincstelenekből került ki.
− Földből egyszerűen nem juthat valamennyiüknek − magyarázta a senatusban Drusus −, de akkor sem feledkezhetünk meg róluk, mint ahogy okot sem szolgáltathatunk nekik a feltételezésre, miszerint őket ismét kihagytuk volna a számításból. Róma etetővályúi, összeírt atyák, elég nagyok hozzá, hogy valamennyi rómainak jusson belőlük. Ha földet nem adhatunk a nincsteleneknek, akkor olcsó gabonához kell juttatnunk őket, méghozzá állandó, modiusonként ötsestertiusnyi áron, függetlenül attól, hogy az adott évben éppen hiány vagy fölösleg van-e gabonából. Ez már egymagában is könnyít valamelyest a kincstárunkra háruló megterhelésen, hiszen ha búzából épp túltermelés mutatkozik,
akkor modiusonként kettőtől négy sestertiusért vásárolhatja fel, és ha öt sestertiusért adja tovább, az így keletkezett szerény haszonból fedezheti az ínséges évek kiadásait. Ezért azt javaslom, nyisson a kincstár külön számlát, amely csak gabonavásárlásra fordítható. Súlyos hibát követnénk el, ha a szóban forgó törvény pénzügyi fedezetét az állam egyéb bevételeinek megcsapolásával teremtenénk elő.
− És vajon mi másból óhajtod fedezni, Marcus Livius, e csodálatosan bőkezű törvény kiadásait? − érdeklődött kényeskedő, elnyújtott hangján Lucius Marcius Philippus.
− Minden részletet végiggondoltam, Lucius Március − válaszolta Drusus mosolyogva. − A törvény egyik cikkelyében bizonyos pénznemeink leértékelésére teszek indítványt.
A ház nyugtalanul mocorgott; a „leértékelés” szót senki sem szerette hallani, mert ami a fiscust illeti, a senatorok görcsösen ragaszkodtak a fennálló helyzethez. A rómaiak görög szélhámosságnak tartották a pénzrontást, ők maguk nem éltek vele. Legföljebb az első és a második pun háborúban kényszerültek rá erre a rendszabályra, akkor is főleg azért, hogy az érmék súlyát egységesítsék. Még Gaius Gracchus is felértékelte az ezüstpénzt, hiába volt más dolgokban oly szenvedélyes újító.
Drusus azonban tántoríthatatlanul mondta a magáét.
− Ezentúl minden nyolc denariusból egy bronzból készülne, egy cseppnyi ólom hozzáadásával, hogy ugyanannyit nyomjon, mint egy ezüstérme, s utána bevonnák ezüsttel. A legóvatosabban dolgoztam ki az előzetes becslést − azaz azt feltételeztem, hogy a rossz termést hozó évek öt a kettő arányban állnak a bőség esztendeivel; és valamennyien jól tudjátok, hogy az igencsak borúlátó számítás, hiszen a valóságban több nálunk a dús, mint a szűkös év. Mindazonáltal azt sem zárhatjuk ki, hogy valamikor
hasonló éhínség köszönt ránk, mint amilyet a szicíliai rabszolgaháború okán kellett elszenvednünk. Emellett pedig a pénz ezüsttel való bevonása több munkát igényel, mint ha mindjárt színezüstből vernék. Mindennek folyományaképpen állapítottam meg tervezetem költségeit úgy, hogy az minden nyolc denariusból egyet érint, jóllehet a valószínű arány sokkal inkább egy lesz a tízből. Mint láthatjátok, a kincstárat ekképpen nem éri semmilyen veszteség, és a rendszabály az utalványokkal dolgozó üzletembereket sem terheli meg. Úgyszólván minden teher azokra hárul, akik készpénzt kénytelenek használni; de ami véleményem szerint az egészben a legfontosabb: sikerül elkerülnünk a közvetlen adóztatás nyűgét.

440. oldal - Az ager publicus felosztása és kárpótlás pénzrontásból avagy jogtörténet és makrokonómia római módra

Daynash72>!

− Ki visítozik így odakinn? − kérdezte zihálva az ifjú Sulla.
− A nővéred, hogy vinné el Mormolyce!
− De miért? − kérdezte az ifjú Sulla, aki nagyon ragaszkodott a nővéréhez.
− Most közöltem vele, hogy Quintus Pompeius Rufus fiának lesz a felesége; és kiderült, hogy ő az unokatestvéréről, az ifjú Mariusról álmodozik.
− Ó, de hiszen mi mind azt hittük, hogy az ifjú Marius lesz a férje! − kiáltotta döbbenten az ifjú Sulla.
− Ez soha nem került szóba, és soha senkinek nem is volt ilyen szándéka. Caesar nagyapád határozottan ellenezte a rokonok közti házasságot, Gaius Mariusnak pedig ugyanez a véleménye. És nem utolsósorban nekem is. − Sulla hirtelen összeráncolta a homlokát. − Csak nem képzelegsz te is valamelyik Júliáról?
− Liáról vagy Julilluláról? Még mit nem! − Az ifjú Sulla akkorát nevetett, hogy végül köhögőroham tört rá, amely csak akkor csitult el, miután jó adag bűzös, nyálkás váladékot adott ki magából. − Szó sincs ilyesmiről, tata − mondta, amikor végre megjött a szava. − Ennél rosszabb ötletet el sem tudok képzelni. Miért, nekem kit kell feleségül vennem?
− Azt még nem tudom, fiam. Egyvalamit azonban megígérek neked: először téged kérdezlek majd meg, hogy tetszik-e a lány.
− Akkor Corneliát miért nem kérdezted meg?
Sulla megvonta a vállát.
− Cornelia csak lány. A lányok nem választhatnak kedvük szerint; nekik az a dolguk, hogy engedelmeskedjenek. Minden paterfamilias csak azért gondoskodik eltartásukról, azért veri magát mindenféle költségbe, hogy a kiházasításukkal aztán előmozdítsa a maga vagy a fia pályáját. Különben miért is etetnénk, ruháznánk őket tizennyolc éven át? Tisztes hozományt kell adni velük, amiből aztán az apa családja egy garast sem lát többé. Hidd el, fiam: a lánygyerek csak annyit ér, amennyi hasznot húzhatunk belőle. Ámbár, a nénéd visítozását hallgatva, feltámadt bennem a kétség: nem voltak-e bölcsebbek az őseink, akik a lánycsecsemőket egyszerűen belehajították a Tiberisbe.
− Szerintem ez méltánytalanság, tata.
− De miért? − kérdezte a tata, meghökkenve ennyi értetlen csökönyösség láttán. − Tudd meg, ifjú Lucius Cornelius, hogy a nők alacsonyabb rendű teremtmények. Ők csak a házi szövőszék mellett ülnek; az idő kerekét nem ők forgatják. A világ dolgaiban semmilyen szerepük nincs. Nem ők csinálják a történelmet; a kormányzásban nem vesznek részt. Gondoskodunk róluk, mert ez a kötelességünk. Megvédjük őket a gondoktól, a szegénységtől, a felelősségteljes feladatoktól − ez az oka, hogy hacsak nem halnak bele a szülésbe, mindig túlélnek bennünket, férfiakat. Cserébe igazán megkövetelhetjük, hogy engedelmesek és tisztelettudóak legyenek velünk szemben.

417. oldal - Na amit ezért itt kapni fogok. :)

Daynash72>!

− Mi dolgod Kappadokiában, Mithridatész király? − kérdezte.
− Kappadokia az enyém − felelte a király, de korántsem az eltervezett, félelmetes hangerővel. Most, hogy meglátta ezt a római Apollónt, hangja erőtlenül, vékonyan szólt. Maga is érezte ezt, és féktelen haragra lobbant − önmagára haragudott.
− Kappadokia a kappadokiai népé.
− Kappadokiát és Pontoszt ugyanaz a nép lakja.
− Nem hinném. Kappadokiának saját királyi dinasztiája volt, ugyanolyan ősi, mint a pontoszi.
− Azok a királyok nem kappadokiaiak voltak, hanem idegenek.
− Miféle idegenek?
− A Szeleukida-házból való szíriaiak.
Sulla vállat vont.
− Nos, ha ez így van, Mithridatész király, igazán nem értem, hogy a kappadokiai király, aki velem van a táborban, miért nem hasonlít egyetlen ízében sem egy szíriai Szeleukidára. Igaz, hogy rád sem! És nem is származik Szíriából; sem a Szeleukida-házból, sem máshonnan. Ariobarzanész király kappadokiai, és a saját népe választotta királlyá, a fiad, Ariarathész Euszebész helyett.
Mithridatész csak a szemét meresztette. Gordiosz nem mondta el neki, hogy Marius rájött: kinek a fia Ariarathész Euszebész. Úgy érezte, Sulla kijelentése természetellenes, isteni mindentudásról árulkodik. Újabb bizonyíték, hogy ez a római maga Apollón.
− Ariarathész Euszebész király már nem él; az armeniai támadás során lelte halálát − mondta, továbbra is az iménti tétova, erőtlen hangon. − A kappadokiaiak most már igazi kappadokiai királyt kaptak. Gordiosz a neve, és én azért jöttem, hogy megvédjem a trónját.
− Gordiosz a te bábod, Mithridatész király! Ez persze nagyon is természetes, elvégre Pontosz királynéjának apja, vagyis az apósod -mondta Sulla háborítatlan nyugalommal. − Gordioszt nem a kappadokiai nép választotta, hanem te magad, és te ültetted a trónra, vejed, Tigranész közreműködésével. A törvényes királyt Ariobarzanésznak hívják.
Lám, újabb titok, amelynek nyomára jött! Ki más volna ez a Lucius Cornelius Sulla, ha nem Apollón?
− Ariobarzanész jogcím nélküli trónkövetelő!
− A senatus és a római nép erről másként vélekedik − folytatta magabiztosan a rohamot Sulla. − Én pedig az ő megbízásukból jöttem, hogy visszahelyezzem jogaiba Ariobarzanész királyt, és távol tartsam Kappadokiától Pontoszt − no és persze Armeniát is.
− Rómának mindehhez semmi köze! − A király most már olyan indulatra gerjedt, hogy a bátorság is visszaköltözött belé.
− Rómának mindenhez köze van, ami a világon történik − mondta Sulla, majd várt egy kicsit, hogy a hatás megfelelő legyen. − Menj szépen haza, Mithridatész király!
− Én Kappadokiában éppúgy otthon vagyok, mint Pontoszban!
− Ha ezt hiszed, tévedsz. Menj haza Pontoszba.
− Ezzel a szánalmas kis seregeddel akarsz visszaűzni? − kérdezte gúnyosan a király. Most már valóban haragra gyúlt. − Nézz csak arrafelé, Lucius Cornelius Sulla! Amit ott látsz, százezer ember!
− Százezer barbár − mondta Sulla mélységes megvetéssel. − Egy falásra lenyelem őket.
− Óva intelek, római: én harcolni fogok!
Sulla sarkon fordult, de még visszaszólt. − Jaj, hagyd már abba a komédiázást, és eriggy szépen haza! − Azzal elindult, majd a kapuhoz érve még egyszer megállt, és emelt hangon folytatta: − Menj haza, Mithridatész király. Mától számítva a nyolcadik napon bevonulok Euszebeia Mazakába, és visszahelyezem trónjára Ariobarzanész királyt. Ha ellenállsz, megsemmisítem a sereged, téged pedig megöllek. Látom, hányan vagytok; de kétannyian sem tudnának megállítani.
− A katonáid még csak nem is rómaiak! − bődült el Mithridatész.
− A célhoz mérten épp eléggé rómaiak − felelte Sulla hátborzongató mosollyal. − Római vezér fegyverezte fel és képezte ki őket -és hidd el nekem: rómaiakként fognak harcolni. Egy szó, mint száz: menj csak haza!

334. oldal

Daynash72>!

− Akár hiszed, akár nem, Quintus Lutatius, magam is épp erre szerettem volna rátérni − mondta Crassus Orator szemmel láthatóan már alig türtőztetve magát. − Az új törvény egyértelmű büntetési módokat ír elő. Először is mindazokra, akik az utolsó censuson jogcím nélkül nyilvánították magukat római polgárnak, a törvény teljes szigora sújt le. A testi fenyítést csomózott korbáccsal hajtják végre, továbbá a bűnös neve felkerül egy listára; az e listán szereplőket, minden leszármazottukkal egyetemben, örök időkre megfosztjuk a polgárjog elnyerésének lehetőségétől. Emellett a jogsértőkre negyvenezer sestertius összegű bírságot rovunk ki. Amennyiben továbbá az illető valamilyen római vagy latin jogú városban vagy községben telepedett le, úgy családjával és rokonaival egyetemben kitiltatik e helységekből, és köteles visszaköltözni ősei lakhelyére. Ennyiben, de csakis ennyiben, a törvény a kiűzetést is magába foglalja. Mindazok, akik polgárjoggal ugyan nem bírnak, ám a census alkalmából nem nyilatkoztak megtévesztő módon, háborítatlanul élhetnek tovább jelenlegi lakhelyükön.
− És mi lesz azokkal, akik nem most, hanem valamelyik korábbi censuson szolgáltattak magukról hamis adatokat? − érdeklődött az idősebb Scipio Nasica.
− Azokat nem korbácsolják meg, Publius Cornelius, és bírságot sem kell fizetniök, de az említett listára ők is rákerülnek, és nekik is el kell hagyniok minden római vagy latin jogú települést.
− És ha valaki nem tudja megfizetni a bírságot?− hangzott a következő kérdés, Gnaeus Domitius Ahenobarbus pontifex maximus szájából.
− Akkor legkevesebb hétéves időtartamra adósrabszolgaságba adják el az államnak.

256 .o. - Lex Licinia Mucia, i.e. 95.

Daynash72>!

− Személynév, családi név?
− Marcus Tullius.
− Az apa személy− és vezetékneve?
− Marcus Tullius.
− Nagyapa személy− és vezetékneve?
− Marcus Tullius.
−Tribus?
− Cornelia.
− Cognomen, ha van?
− Cicero.
– Osztály?
− Első. Eques.
− Apának közlova?
− Nincs.
− Meg tudod venni a felszerelésed?
-Természetesen.
− írni-olvasni tudsz?
-Természetesen.
− A tribusod falusi. Melyik vidékre való?
− Arpinumba.
− Á, Gaius Marius szülőföldjére! Ki apád patrónusa?
− Lucius Licinius Crassus Orator.
− Tehát ez idő szerint senki?
− Ez idő szerint senki.
− Részesültél már katonai kiképzésben?
− Nem.
− Hát a kard két végét meg tudod-e különböztetni egymástól?
− Ha úgy érted, tudom-e forgatni, a válasz: nem.
− Lovagolni tudsz?
− Azt tudok.
Az elnök jegyezgetett, majd savanyú mosollyal újra felnézett rá.
− Gyere vissza két nappal január Nonae-ja előtt, Marcus Tullius; akkor majd megkapod a beosztásod.

II. 28.o. - Az ifjú Cicerót sorozzák

Daynash72>!

Gaius Marius megfordult a tengelye körül, olyan ütemben, hogy méltóságán ne essék csorba, s az egész terem láthatta az ajkára kiülő keserű mosolyt.
− Ugye azt hiszitek, tudjátok, hogy mi következik most? − kérdezte, majd felnevetett. − Gaius Marius, az itáliai, most majd azt javasolja: felejtsétek el az egész lex Licinia Muciá-t, és ne nyúljatok a listákon jogcím nélkül szereplő tízezrekhez. Ugye eltaláltam: erre számítotok valamennyien? − Busa szemöldöke a magasba szökött. -Nos, összeírt atyák, tévedtek! Én nem ezt javasolom. Hozzátok hasonlóan magam is úgy vélem: nem tűrhetjük, hogy választásainkat olyan szavazók szennyezzék be, akik a római polgárjog törvénytelen bitorlóivá aljasodtak. Én azt mondom: állítsa csak fel a lex Licinia Mucia a két kiváló törvényhozó által eltervezett vizsgálóbizottságokat, és azok tegyék is a dolgukat −
de csak egy bizonyos határig, s azt ne merjék túllépni! Minden jogcím nélküli jelentkezőt ki kell húzni a lajstromból, és el kell távolítani tribusainkból − de ezzel érjen véget az eljárás! Eddig − és ne tovább! Mert óva intlek benneteket, összeírt atyák, és titeket is, quirites, akik az ajtóból hallgatjátok, ami itt elhangzik: mihelyt olyan megtorlást alkalmaztok a bűnösök ellen, amely megnyomorítja testüket, lerombolja otthonukat, megfosztja őket az anyagi biztonságtól és kisemmizi utódaikat is, olyan gyűlöletet és bosszúvágyat ültettek el, amely rosszabb a sárkányfogveteménynél. És az aratás véres lesz: halál, nyomor és gyűlölködés, amely ezer esztendőn át is a sarkunkban lesz! Ne mentsétek fel az itáliaiakat azért, amivel próbálkoztak. De ne büntessétek az okot, amiért megkísérelték!

259. oldal - így vette kezdetét a Bellum Sociale (i.e. 91-87.)


A sorozat következő kötete

Róma urai sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

John Williams: Augustus
Francine Rivers: Hang a szélben
Robert Graves: Én, Claudius
Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?
Michelle Moran: Kleopátra lánya
Antoinette May: Pilátus felesége
Steven Saylor: Caesar trónja
Phyllis T. Smith: Én, Livia
Steven Saylor: Birodalom
Kate Quinn: A császár szeretője